Úgy állok itt télben, viharban,
hamuban, tűzben,
mint nyugtalan vizek
partjain a fák,
mint hallgató síkok felett a holdtalan egek.
És úgy megyek néha
a lángjaid felé és úgy kereslek néha a halottak szemén,
mint akit
lombok és hegedűk
a földbe sirattak
ezelőtt régen.
…És úgy állok itt, mint a hegyek kövében
a hű folyondár
piros csillag-virága
és várlak egy fehér szikrájú téli délben,
hogy bátoríthassalak
ezzel a daloló,
gyönyörű szavammal: – szeretlek.
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.
Láthatatlanok és
puhák e különös falak,
de az örök elrendelés
építette kapcsaikat.
Puhán és testtelen
állnak az életem körül,
de ős eresztékeiken
áttörni sohse sikerűl.
Mi lehet odakint?!
Csak börtönöm magánya kong.
Úgy ugrálhatok benne, mint
gumicellában a bolond.
Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.
Forrás: Lélektől lélekig
Örvendezzünk, keresztények.
Isten adta e napot,
Fel a szívvel magyarok:
Szent királyunk, árva néped
Hódolattal jő elébed.
Légy velünk, légy velünk!
Országodról el ne vedd
A te áldott jobb kezed.
Országunknak építője,
Ronthatatlan Szegletkőre
Építetted e hazát.
Krisztus küldte koronád.
Szent királyunk, megfogadjuk:
Örökséged el nem hagyjuk.
Esküszünk, esküszünk:
Mindörökké az vezet:
Halhatatlan Jobb kezed.
Dicsőséges koronádat
Máriának felajánltad.
Ő vigyáz azóta ránk,
Nagyasszonyunk, Szűzanyánk.
Szent királyunk, esdve kérünk,
Kérd a mennyben most is értünk
Máriát, Máriát.
Útja vesztett népedet
Vigye hozzá szent kezed.
Erényeid fénye – lángja
Szétragyogott hét országra.
A te áldott nyomodon
Szentek földje lett e hon.
Szent királyunk, felsír hozzád
Tépett szívű Magyarország:
Légy velünk, légy velünk,
Régi, – jámbor népedet
Támassza fel szent kezed.
Kérjük édes Istenünket,
Kinek súlyos karja büntet,
Ám ha hozzád fordulunk,
Újra védő jó urunk:
Szent királyunk érdeméért,
Rajtunk tartott szent kezéért
Megbocsát, megbocsát
S minden régi jót megáld:
Szentistváni szép hazát.
Forrás: Lélektől lélekig
Szent István, hazaszeretet, hit
Hazádnak rendületlenűl
légy híve, oh magyar;
bölcsőd az s majdan sírod is,
mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
nincsen számodra hely;
áldjon vagy verjen sors keze:
itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
apáid vére folyt;
ez, melyhez minden szent nevet
egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
véres zászlóidat,
s elhulltanak legjobbjaink
a hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
oly sok viszály után,
megfogyva bár, de törve nem,
él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
hiában onta vért,
s keservben annyi hű kebel
szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő
és oly szent akarat
hiába sorvadozzanak
egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
egy jobb kor, mely után
buzgó imádság epedez
százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
a nagyszerű halál,
hol a temetkezés fölött
egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
népek veszik körűl,
s az ember millióinak
szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
hazádnak, oh magyar:
ez éltetőd, s ha elbukál,
hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
nincsen számodra hely;
áldjon vagy verjen sors keze:
itt élned, halnod kell.
1836
Forrás: Szeretem a verseket
Csatát vesztvén alig csatázva:
homlokunkat nem ékesíti
hős, szent bukás vér-glóriája,
s daccal nem nézhetünk az Égre:
kevesen voltunk, buktunk s vége.
S mégis – be különös egy ország –
megint dacosodnak a szemek,
keményre száradnak az orcák,
s ijesztő, síri némaságban
megint fölszánt, magyar világ van.
Így volt ez itt századok óta:
ezt a zúzott, vert fejű magyart
mindig ütés tartotta, óvta,
vert hencegések, törött álmok
után: még konokabban állott.
Gyér seregünket széjjel-verték,
s ránk rakta a cudar uriság
az élhetésnek minden terhét.
S mert ránk szabadult minden vétek,
azért lesz itt újból is élet.
Ma még enyém egészen,
mint könny a pilla szélén,
köd és álom takarja,
s a titkokon lakat.
Mint magzatot borítja
az emlék gyönge burka,
beszélni nem tanult még,
gőgös és hallgatag.
Ma még enyém, de holnap
a rímek ráomolnak,
a hangok szertehordják
száz szomjas szájon át,
csengős bokák kerengve
megpörgetik ütemre,
a fátyla földre zizzen,
feltárja homlokát.
Hogy titkolnám, ha hagyna,
takarnám önmagamba,
hogy ne tudjam én se, hogy van,
ne tudja senki se;
szemembe ül, kibámul,
részt kíván a világból,
ott villódzik szavamban
játékos szelleme.
A börtönét kitárja,
megvillan gyenge szárnya,
ma még enyém, de holnap
elnyeli a világ,
és ki magában óvja,
én leszek árulója,
dicsekvő balga szókkal,
remegő rímen át.
I.
Hatalmas, bölcs, előrelátó,
Jézus tanát megismerő;
néped’ pogányságból kiváltó,
te jóság, bölcseség, erő!…
Kinél dicsőbbet és nagyobbat
nem szülnek hosszu századok:
első királya magyaroknak,
áldassék áldott jobb karod!
Hazámnak szentje, nagy királya!
Tisztelni meg nem szűn’ e nép.
Kezében a kereszttel állta
meg ezer éven át helyét.
Török félhold, tatár s a német
hiába vívták ekkorig:
a vésszel mindig szembe nézett,
Mohácstól le Világosig.
Ha néha hallád is fohászát,
midőn kitört az érczkebel,
panaszkodón, hogy ős hazáját
egy rosszabbal cserélte fel:
véres csatákban, végveszélyben
azért nem ingott, csüggedett;
mint büszke czédrus, oly kevélyen
állott meg századok felett.
S lesz még idő, jön még olyan nap,
midőn, dicsőséges király,
hatalmát a rég’ vert magyarnak
majd nem gyöngíti belviszály,
ha majd a népek viharába’
csak a te koronád nem ing,
s a magyarok fölkent királya
magyar király leszen megint!
II.
Magyarok első szent királya,
hitetlenből hivőt csinálva,
a honszerzés másik felét,
mely még dicsőbb, te végezéd.
Körülhordatva a keresztet,
a kóbor lábat, kósza kedvet
egy helyhez, egy honhoz kötéd.
Örök dicsőség a tiéd!
Im, ezer éve fenragyog már
a szent kereszt és áll az oltár,
honnan tömjénfüst és ima
hozzád repül, Isten fia.
Üdvünk sehol se volt, csak épen
a megváltó kereszt jelében.
Te tudtad ezt, óh, bölcs, dicső!
S nem ölt meg ellenség, idő.
Élünk, vagyunk már ezer éve
sok harcba’, sok viharba’, vészbe’,
s mig a kereszt marad jelünk,
dicső király, el nem veszünk!
III.
Dicsőség, szent jobb kéz,
balsorsban reményünk;
tanuja, hogy nincs oly vész,
melyet túl nem élünk:
a magyarnak légy kalauza váltig,
egészen a boldog Kánaánig.
Békülőnek békejobb,
küzködőnek támasz.
A ki téged félredob:
bajba’ meg nem áll az.
Ezer éves szent ereklye, érd meg
a boldogabb újabb ezer évet.
Büszke, bátor öntudat
emelje hazánkat.
Te mutasd meg az utat
a magyar királynak,
hogy a mit te kezdtél oly dicsően:
ő folytassa, végezze dicsőbben!
Forrás: Szeretem a verseket
A napraforgó, mint az őrült,
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó – fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.
1913
Forrás: Arcanum
Néha sajnálom magamtól,
amit adott az élet.
A sok jót, szépet: családi örökséget,
gyászból, bánatból
leszűrt szépséget,
jóságot, elfeledt veszteséget,
tüzet, ami már nem éget,
s ezt a túl sok ajándék-évet.
Kit loptam én meg?
Ki szenved énmiattam?
Helyettem ki halt meg?
Megillet-e a szeretet,
amit kapok?
Mentségem-e a szeretet,
amit adok?
És mit hagyok,
ha meghalok?
Tudatlanságot?
Vagy amit mindig kerestem,
s amire vágyok:
az igazságot?
Oh szent jobb kéz! földünk’ fénye,
nemzetünknek szent reménye,
kútforrása létünknek,
hű dajkája hitünknek;
légy Budáról országunknak
Mózes’ karja mindnyájunknak.
Oh szent kéz! óvd földünket,
minden rossztól népünket!
A’ pogányok vakságából,
a’ vadságnak rút sorsából
a’ magyarnak hajnala,
ah! te voltál angyala,
hogy tanítsák a’ gyarlókat,
gyámolítsák a’ habzókat,
te rendeltél véneket,
te egyházi rendeket.
A’ ki félvén a’ hívságtól,
búcsút vett az ál világtól,
annak bátor szent fokot,
te szerzettél klastromot.
Akkor is, ha tán Rómába
vagy Jézusnak szent honába
jámborságból vándorolt,
a’ magyarra gondod volt.
Hány özvegynek gyámolója,
hány árvának pártfogója
volt hazánkban irgalmad,
szünhetetlen szorgalmad!
A’ betegnek, éhezőnek,
mindenféle szenvedőnek
te nyujtottál orvoslást,
köntöst, ételt, ápolást.
Végre, hogy köz boldogságunk,
fenn maradjon bátorságunk,
Isten’ annya pártfogónk
általad lett gyámolónk.
Néki adtad koronánkat,
ő rá bíztad új hazánkat,
hogy földünknek népeit
óvja úgy, mint híveit.
Illy felséges tetteidnek,
illy tündöklő érdemidnek
bére az, hogy Tégedet
rothadás nem sérthetett.
Bére az, hogy több csudával,
mint dücsődnek zálogával,
mellyért áldja nemzetünk,
fényesnek tett Istenünk.
Várad, Szent-Jobb szól ezekről,
szól Ragúza több lelkekről,
kikkel érted az Egek
sok jeles jót tettenek.
Hogy Mohácsnál megrontattunk,
Tőled is, óh! megfosztattunk,
nyűgben sírtak népeink,
árván nyögtek szíveink.
Ámde háza Ausztriának
megtérítvén a’ hazának
mind az eltünt díszeket,
visszaszerzett Tégedet.
Áldd meg Isten! jóvoltáért,
és Te szent kéz, a’ hazáért
légy e háznak csillaga,
légy hűségünk’ záloga.
És ha tán köz-ellenségünk
rajtunk üt, vagy más inségünk,
oh terjedgy ki Te reánk,
hogy megszánnyon köz Atyánk.
Intsd meg szívét a’ magyarnak,
kit balságok megzavarnak,
tűrje mennyért séreit,
’s várja értök béreit!
Köss közöttük egyességet,
tartsd fel a’ köz békességet,
hogy mint egy test éllyenek,
’s mindig eggyet értsenek.
Emlékeztesd itt léteddel
’s visszatérő ünnepeddel,
hogy egy tőnek ágai,
egy egésznek tagjai.
’S a’ ki végén életének
búcsut mond elhült testének,
vidd az Isten’ színéhez,
hogy feljusson béréhez!
Légy Budáról országunknak
Mózes’ karja mindnyájunknak,
oh szent kéz! óvd földünket,
minden rossztól népünket!
(1821–1822)
Forrás: Szeretem a verseket
