Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.
Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a cendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.
Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!
Forrás: Lélektől lélekig
Már voltam botránkoztató
s botránytól rettegő is;
tudom, hogy néha bűn a szó,
a hallgatás megőriz,
de inkább vádoltam magam,
mint hogy megbújva éljek,
míg beragyognak súlyosan
meg nem érdemelt erények.
Válaszoltam mindenkinek:
mikor, miben hibáztam.
De nem sok jóságban hiszek
– s nem minden lázadásban.
Forrás: Lélektől lélekig
Az igazi férfi dudán játszik,
vörös szakálla messzire látszik,
az igazi férfi mindig zord,
az igazi férfi szoknyát hord!
Forrás: Lélektől lélekig
Azt álmodtam, hogy nyír vagyok
s ezüst kéreg borítja testem,
tövemnél forrás-ér gagyog,
levelem a fényben feresztem.
Csúcs-ágamon rigó fütyül,
erőm feszül a mély gyökérben,
s finomlombos gallyamba gyűl –
s kérgem alatt zsong-zsong a vérem.
Egy karcsú kéz hajlik felém
s a kérget késsel megcsapolja
s forrást buggyant a kés helyén,
minthogyha bor kútfője volna.
Sebemből friss öröm fogan:
szép, szomjas száj csókolja nedvem.
S éjjel suhogok boldogan
egy vad tavaszi fergetegben.
Forrás: Lélektől lélekig
(Az Újszövetség könyve elé)
Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.
Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
„Ne félj: fogd a kezemet”
Gyermeknek is: „Mily szép rege”,
Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!”
Fal, – s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.
Forrás: Lélektől lélekig
Szél kapdos a gyertyalángba:
nyugtalan a rózsa árnya
a falon.
Imbolygok, mint árny a falon;
mire vágyom, azt se nagyon
akarom.
Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért – bár mit se várva –
időzöm, mint rózsa árnya
a falon.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.
Ha felmennék, fény záporozna rám.
Tenyerembe kitenném szívemet
s a nap felé magasra tartanám.
Forrás: Lélektől lélekig
Megállították: van jelvény a mellin?
Csak egy virág – mást nem mutathatok.
Reátámadtak: guelf-e vagy ghibellin?
Bátran felelte: – Én költő vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha majd az ige bételik,
S az ígért óra érkezik,
Az Örökkévaló szemén
Átalragyog egy röpke fény,
És a föltámadás igéivel
Az arkangyalnak jőni kell.
Az angyal szót fogad neki:
Aranyvesszővel megveri
Mohos sírhalmok oldalát,
És zengi ébresztő dalát:
Reggel van! Újra nap süt! Emberek,
Ébredjetek, ébredjetek!
A hosszú rabság véget ér,
A földre újra visszatér
Az élet, s boldog vígalom
Zajátul zeng völgy és halom,
Hogy száműzetve elfut a halál,
S az angyalfecske egyre száll.
De sok-sok sírhalom felül
Tovább repül kedvetlenül,
Aranyvesszője nem suhog,
Ajaka szomorún susog:
Nektek nincsen miért ébrednetek,
Mert senkit sem szerettetek!
Forrás: Lélektől lélekig
Erdő mélyén
két törpe,
ülnek egy nagy
gödörbe.
„Én is törpe,
te is törpe,
le is vagyunk
nagyon törve.”
Forrás: Lélektől lélekig
