https://verskucko.com

Kategória: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

    Párizsban a Hortobágy poétája
    percig feledte a magyar ugart,
    (Szent Mihály útján korzózott a nyár és
    dalolt a Szajna-part),

    de otthonról az ősz, a gond utána
    szökött egy pillanatra nesztelen,
    s a költő őszi kedvvel ment tovább a
    Boulevard Saint Michelen.

    Szívében akkor íve tört a nyárnak:
    a Gare de l’Estre fázósan vonult,
    s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
    földjére visszahullt.

    …

    Párizs nyarában könnyed volt a szívem
    akár a Szajna-parti énekek,
    nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
    a faleveleket,

    csupán valami ősi nyugtalanság
    emléke borzolt lombok ágbogán,
    hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
    merről üzent az ősz egy délután,

    hogy még a messzi nyárban se feledjem:
    hol a hazám.

  • Baranyi Ferenc: Staccato

    Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
    csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
    vezekelünk a rég megérdemelt nász
    visszaeső kis bűnözőiként,

    akié vagy, elvesz naponta tőlem,
    s ha néha visszakaplak egy napig:
    megint sután, csak félig-ismerősen
    puhatolom felejtett titkaid,

    heteken át, míg várom folytatását
    egy-két lopott órának, meglopok
    minden varázst, mit új találkozás ád,

    mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
    már messze vagy, mikor megérkezel.
    Karomba kaplak s mégsem érlek el.

  • Baranyi Ferenc: Megbocsátom

    Neked még azt is megbocsátom,
    hogy nincs mit megbocsátanom,
    kegyetlenül jó vagy te hozzám,
    a jóságod már fájdalom,

    neked még azt is megbocsátom,
    hogy vak gyanúsításaim
    miatt én bűnhődöm, felőröl
    a magam fabrikálta kín,

    neked még azt is megbocsátom,
    hogy szüntelen kedvembe jársz
    s már nem tudom, mi ejt karomba:
    odaadás vagy megadás,

    neked még azt is megbocsátom,
    hogy már e csöpp kétség miatt
    még selymes szóval simogatni
    rendelt sorom is vádirat,

    neked még azt is megbocsátom,
    hogy tiszta vagy, mint… Nem tudom.
    Csak azt tudom, hogy tisztaságod
    csak úgy hiszem, ha piszkolom,

    mert égi már e tisztaság, hogy
    földibb legyen – szennyezni kell.

    Neked még azt is megbocsátom,
    hogy megcsallak valakivel.

  • Baranyi Ferenc: Csöndtelenül

    A „törvénytelen” szeretők nem
    fordítják fény felé az arcuk,
    mosolyuk is árnyékba rejtett
    s kétszer sötétebb a haragjuk.

    Szeretni kölcsönágyra járnak
    diszkrét csörgésű kulcscsomóval,
    egymás mezítlen melegéhez
    szorongva érnek, mint a tolvaj.

    Nem ismerik a gondtalan nász
    fegyelmezetlen őrülését,
    neszekre függesztett figyelmük
    rándulni kész, akár a vészfék.

    Nem bújnak össze önfeledten,
    csak félve egymáshoz lapulnak,
    ernyedten is olyan feszültek,
    mint puska ravaszán az ujjak.

    Sivár magányuk sem magányos:
    presszókban ülnek félaléltan,
    egymás mellett egymásra várnak,
    kettesben is emberkaréjban.

    Nem ismerik a délutáni
    szelíd szieszták tiszta csöndjét,
    ezer felől figyelt magányuk
    sosem lesz páros egyedüllét,

    sorsuk zsibongó hontalanság,
    akár utcára kivetetté.

    A „törvénytelen” szeretőket
    a csönd hiánya űzi ketté.

  • Baranyi Ferenc: Szökevény

    Bár élesen figyel a foglár-mátkaság,
    mit gyáva megszokás béklyózásomra bérelt:
    éjjel bilincseit lehullatván a vágy
    ijedten lépi át a kétszáz kilométert.

    S – szökevény cinkosa – én magam sem tudom
    fellármázni az éjt, hogy vágyam visszafogjam,
    tilos tette előtt szememet behunyom,
    sorsáért reszketek, vele szöknék titokban.

    Így jut, csak így jut el hozzád a szenvedély,
    szökött fegyenc gyanánt, kinek bűntársa éj,
    míg félrenéz az őr: hűség a megszokotthoz.

    Még félek, még ijeszt a bűn s leleplezés,
    iratlan cikkelyek szerint törvény-tevés,
    de már tudom: erőd s egy új törvény feloldoz.

  • Baranyi Ferenc: Vasvirág

    A vascsöbörbe tett virágra
    rászól a kotnyeles világ:
    „Virág, mesék virága, drága,
    tövednek díszcserép dukálna
    vagy ritkaszép kerámiák!”

    A szép növény buzgón virulna,
    de vág a szó, szívébe vág,
    szirmot sziromra rejt pirulva
    és amikor rászólnak újra:
    röstellni kezdi illatát.

    Természettől szép köntösében
    didereg s bánat járja át,
    mert a kontraszt alázza mélyen
    – bár nem szándéka semmiképpen –
    szegényes fenntartó vasát.

    Ezért átváltoztatja drótra
    gyökere gyönge ágbogát,
    levelét belepi a rozsda,
    acélhuzal lesz minden rostja,
    s fémlemez-szirma szinte vág.

    Így lett az érdes ércedényben
    finom virágból vasvirág.
    A változást nem bánja mégsem:
    egyenesebben áll a szélben,
    sorsa bátrabban mostohább.

  • Baranyi Ferenc: Egyedül

    Az a magány: aludni térni
    egyszál-pucéran olyan ágyba,
    melyben néhány nappal előbb még
    szeretőd válla volt a párna;
    mint alma-álom, rádvirult a
    lánymell, kezedbe kerekedvén,
    s most gömbölyű homályt szorongatsz az
    éj didergő, vézna testén.

    Elküldtelek – s én érzek úgy, mint
    akinek az útját kiadták,
    ujjaim teli kosarából
    elgurultak az aranyalmák,
    füled kelyhébe összegyűjtve
    elvitted felforrt suttogásom,
    formád nyomának mélyedése
    hűsen ásít a szalmazsákon.

    Voltál test-méretű valóság –
    hiányod mindenségnyi semmi,
    köröttem bizsereg a csönd már,
    mellemet kiáltás repeszti,
    kiáltozom, de visszalengő
    illatod éri felszakadt szóm,
    s csitulok, mint aki magában
    dúdol, ha kopognak az ajtón.

    Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
    megoldás már a visszatérted,
    csak úgy maradok meg neked, ha
    nem hallod, hogy kiáltok érted,
    máskor bennem csodát csodáló
    szemed kihűlne most, ha látna,
    megfosztva gőgöm mákonyától
    visszatérésed megalázna.

  • Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

    Szeretlek. Tőlem el ne várd
    szokott módját a széptevésnek,
    téged aláznának meg a
    bókká butított esküvések,

    mért mondjam: csodaszép a szád,
    mikor csak oly szép, mint az átlag,
    te is tudod: az úgyse vagy
    akinek vágyra gyúlva látlak.

    Egérfogáshoz épp elég
    egy csöpp szalonna – macska sem kell,
    cincogó lányokat szokás
    lábról levenni közhelyekkel,

    az ő receptjük ismerős:
    célzás ruhára, hajra, gyengéd
    figyelmességek közt nehány
    jólidőzített szemtelenség –

    ez csapda csak s nem taktika,
    nem bámulat, de szánalom kél
    az áldozat iránt, kiért
    fölös hűhó a macskafortély,

    mikor csak bársony bőrödért
    s csodás-ívű szádért dicsérlek:
    arcod ne fesse hála-pír,
    inkább harag-piros önérzet.

    Tedd, hogy remek melled mögött
    bonyolult szívedig találjak,
    s ha szíved méltónak ítél,
    fizesse értem meg az árat,

    nászunk legyen ellenfelek
    vívás utáni kézfogása,
    egymás próbáját miután
    mindkettő emberül kiállta,

    amikor már nem érdekes
    ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

    amikor csak egy lelkesít:
    kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

  • Baranyi Ferenc: És költő volt, igen!

    (Radnóti Miklós emlékére)

    Ő férfi volt, igen! A kiskert és a meggyfák
    fedezékébe indult, akár anyás melegház
    ölébe félve búvik a frissen nyílt levél,
    kivárni zöld reményben, míg elvonul a tél.
    De az újságba nézett: ó mennyi seb, kereszt még!
    És ujjai begyéig futott az idegesség,
    kettős kín húzta-lökte: tenni vagy megmaradni?

    A kertajtóból hosszan nézett utána Fanni.

    És ember volt, igen! Az elvadult pilótát
    a mámorig tüzelték – akár a rum – a bombák,
    már-már nem is parancsra: önként és kéjjel ölt,
    rommá alázkodott alatta lenn a föld.
    És ő elszórta benne az emberi tüzet:
    gondolkodjon kicsit, míg száll fejünk felett.

    És költő volt, igen! Ha farkas-száj szorít:
    jogosan élheted a farkas törvényeit,
    megértem kit barakkos rabsorsa úgy gyötör,
    hogy marharépa-héjért, ha kell, társára tör,
    ott még a legnemesbnek is egy, csak egy a gondja:
    egy répahéjnyit élni, másfél percig naponta.

    S az ő fő gondja az volt, hogy ott is verset írjon,
    aléltan araszolván a ronggyá gyűrt papíron,
    még ott sem dobta el a tollat, mint a megvert
    sereg futó bakái bajtársukat: a fegyvert,
    ő költő volt, igen! S ti, akik plüssben ülvén,
    nyafogtok, hogy hiányos az „alkotó-körülmény”,
    egy répahéjnyi percig gondoljatok csak arra,
    ki úgy tapadt a tollhoz, mint kéz a puskaagyra.

  • Baranyi Ferenc: Porvers

    Akit egyszer porig aláztak:
    porig kell azért lehajolni,
    a méltósága-vesztett sorshoz
    méltóság-vesztve igazodni.

    Előtted ember ráng a porban?
    Megértem: belerúgni könnyebb.
    Még emberibb átlépni rajta
    könnyed sikkjével a közönynek.

    Mentséged is van, ha a lelked
    bátortalan feddése rádvall:
    másokért őrzött tisztaságod
    nem szennyezheted más porával.

    Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
    és hát derekad roppanó is,
    ápolt tüdődet is belepné
    a talajmenti szilikózis,
    hát nem hajolsz porig, ha porból
    akármi hív: kincs, ócska holmi…

    Pedig akit porig aláztak –
    porig kell azért lehajolni.