https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Sík Sándor: Hegyek

    I. Kék hegyek

    Mese-tüzében alkonyi sugárnak
    Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.

    Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,
    És zsongva hív a kéklő messzeség.

    Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat,
    Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.

    És lelkedet kitárod csendesen
    És elindulsz a kék ösvényeken.

    Nézel, komolyan, hittel mosolyogva
    A fátylasarcú esti hegyfokokra.

    És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy?
    Ki tudja, meddig zeng a messzeség?

    Minő titkoktól terhesül a távol?
    A hegyek arcán hétszeres a fátyol.

    De megállanod soha nem lehet,
    Mert rádleheltek egyszer a hegyek.

    II. Fekete hegyek

    Mire odaérsz: kietlenül állnak
    Elátkozott, nagy, kopasz kőtitánok;

    Rettegve megbújt vézna völgy felett:
    Súlyos, siket, vén fekete hegyek.

    Szemed az éjben fölfelé leselget,
    És összeborzad fázva, félve lelked.

    Kékülő ajkad szótlan megremeg,
    És szól az éjhez megvakult szemed:

    Setét hegyek, nehézkes óriások,
    Mi rettentő sors dermedett reátok?

    Micsoda irtó fekete harag
    Átkát sötétlik a hideg falak?

    Holt arcotokra mik rámerevedtek:
    Mi rontó titkok, mily ölő keservek?

    Siket, nagy, fázó csend a felelet.
    Vijjog a szél a vén ormok felett.

    III. Rózsaszínű hegyek

    Menj, meg ne állj a meredek sötétnél:
    Fut a borzalom, menekül az éjfél.

    Nézd, máglya lángol az orom megett,
    Nézd, rózsaszínben égnek új hegyek.

    Kelő sugarak kacagva dalolnak:
    Ezüst csengőkkel csilingel a holnap.

    Tán álmod arca csillog ott elő.
    Ó rózsás álom, ó kelő jövő!

    Tán új szíveket csókol ottan új nap.
    Ott minden öklök ölelni simulnak.

    Ott fölcsókolnak minden könnyeket,
    És énekelnek mind az emberek.

    Ott van talán, mit veled annyin várnak:
    Az álmodott, a szentséges Vasárnap.

    Szegd a magasba álmodó fejed:
    Már rózsás tűzben égnek a hegyek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Orchidea

    Vállaid közé fúrom a fejem.
    Orchideás álmot ölelek rád,
    én, a te orchideás haramiád.

    Párnás öklöd derekam vájja;
    ingatag melled dalol velem…
    Én a te nevedet énekelem.

    A pamlag egy nagy orchideafelhő,
    rája hullottunk mi, két gyönge virág.
    Egy szent orchidea most a világ.

    Öled, ajkad: orchideaerdő;
    én vagyok rajta a vaksötét út,
    amely az erdőn kigyózva fut.

    Átrobog rajtam az illatos láz,
    a kebled egy világgá száguldó utat
    a roskadozásig beorchideáz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Négyszemközt

    Tudod… Az élet így is, úgy is…
    Ki ne mondd…!
    Csak szép legyen az út,
    és mind bolond,
    aki előre kesereg
    s azt várja, mikor jön a förgeteg…
    mely végleg elsodor…
    Most kimondom: temet.
    Múlttá tesz minden küzdést, életet.
    Megyünk… Megyünk a közös cél felé,
    virágok, hantok, koszorúk közé…
    Addig talán még lesz néhány tavasz
    másnak… s nekünk is, majdnem az.
    Ezer göröngyben
    botlik meg a láb,
    de a kék madár dalol valahol…
    Te hallod még?

    „– Tovább! Tovább!”
    Remény? Hát persze:
    Mindig van remény,
    míg tart az út,
    pedig végül mindenki odajut…
    tudjuk, hogy nem számít hova
    visz el a szentmihály-lova…
    csak míg a saját lábunkon megyünk,
    addig fontos: „hogyan?”.
    Botladozunk és vándorlunk tovább
    egy kicsit sírva, kicsit boldogan…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Varjak, szent madarak

    Varjak, varjak, kóbor varjak,
    Trágyás mezők szabad népe,
    Madár-szalon söpredéke,
    Ti vagytok a szent madarak.

    Ha jajongva fölrebbentek,
    Lég-hálóként továbbszálltok
    S megfullasztjátok az átkot,
    Mit utánatok küldenek.

    Ti károgón is kacagtok
    S mikor tollaitok hullnak,
    Nem siratjátok a multat:
    Jönnek új varjak, új mezők.

    Szent madarak, mindig lesztek,
    Mindig szálltok, mindig jobban
    S a szines madár-szalonban
    Szidnak titeket irigyen.

    Ti vagytok: a boldog élet,
    Az átkozott irigyeltek,
    Gyertek felém, gyertek, gyertek,
    Varjak, varjak, szent madarak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely István: Tündérmese

    Egyszer volt, hol nem volt… Ha volt, az Óperencián túl,
    a varázstenger közepén, ahol táltosmalac túr.
    Kerek sziget – Tündérország. Tündérföldben tündérfa,
    annak ágán tündérmacska s érett tündér datolya.
    Virágszirmon tündérbogár tündérnektárt gyűjtöget.
    Tündérmadár a Nap alatt simogatja a szelet.
    Háromtestű tengertündér, villásfarkú, nagy fogú.
    A szíve ébenfekete, lelke homályos odú.
    „Hozzátok fordultam s mondtam: Engedj, tündérnép, fogadj!
    Eljöttetek és mondtátok: Nem kellesz! Magad maradj!
    Nem kellettem s vajon miért? Nem voltam sem jó, sem szép!
    Tündérország átkot mondok: tudj meg mindent, tündérnép!”
    S a tündérmese világban nyomasztóan hirtelen –
    derült égből villámcsapás – megjelent az értelem.
    S nem volt mentség, mindent tudtak, tudtak fájdalmat, halált,
    tudtak örömöt s bánatot, tudtak tort s tudták a bált.
    Tudták, elmúlt az öröklét, halhatatlanság oda,
    s küzdeni kell, ez nem vitás, talán lesz még majd csoda.
    Közhírré tétették rögvest: Tündérország fejet hajt
    s királyává koronázza azt, ki gyógyítja a bajt.
    Lovagok jöttek s hercegek, vitéz legkisebb fiak,
    sárkányölők és sárkányok, harcedzett nemes férfiak.
    Háromtestű tengertündér mérget kacag, habot fúj:
    Minden bátor kihívónak szemére mély álom hull.
    Ott hevernek álomtalan Tündértenger fenekén.
    Táltosmalac is elfutott, jól tudja, hogy nincs remény.
    Ám erős szél jött ég felől, tengerre szállt léglegény,
    csónakba ült, vitorlásba s varázs csillant énekén.
    Énekelt a halászokról varázszsoltárt hét este
    s varázshálóban vergődött tengertündér halteste.
    Énekelt a kígyászölyvről tizenkettő napon át
    s tengertündér kígyóteste elhullajtotta fogát.
    Énekelt a szerelemről hetvenhét szép éjszakán
    S tengertündér embertestét felőrölte a magány.
    Nyújtóztak és ásítottak, ébredtek a legények,
    csak Tündérország lakói szomorúak, szegények.
    Szabadok már, mint a madár, de valami elveszett.
    Vállalniuk kell a sorsuk, ami rájuk méretett.
    Megbékélnek majd idővel s boldogok lesznek bizony,
    Mert ész és szív együtt képes átjutni a gátakon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Simonyi Imre: Levél barátomhoz

    Tudod
    egy napon majd
    mindent megbocsát az ember.
    (Csak épp
    semmit el nem felejt.)

    • És ezen a napon
      az ember megöregszik.

    S egy napon majd
    megtudja az ember
    hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
    mint hozzá bárki is.
    És ezen a napon
    megérti hogy magányos.

    • És azt hiszi hogy meghasad a szíve.

    Aztán eljön az a nap is
    amikor az ember már képes
    a dolgoknak pontosan akkora
    fontosságot tulajdonítani
    amekkorát valójában megérnek.
    S akkor a dolgokat
    mellékes mozdulattal

    • anélkül hogy meghasadna a szíve –
      leírja a kiadás rovatba.

    Ám ezen a napon valamiképp
    körülbelül vége is a világnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Örök vágy

    Ha ellobog majd ifju lángom,
    Ha majd zokogni sem tudok
    S a sok, rommá verődött álmon
    Dermedten összeroskadok,
    Vajon a nyugvás tompa kínját
    Érezni nem lesz oly nehéz?
    Vagy vágyón fogom visszasírni
    Az örök, kínos szenvedést?

    Ha ellobog majd ifju lángom
    S örök megnyugvás int felém,
    Milyen szellem fog felkeresni
    Testemnek porladó helyén?…
    Az örök vágy lángszellemének
    Árnya kisért majd engemet,
    Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,
    Érzem, tudom, hogy nem lehet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lilli: Ünnep

    Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
    hogy szíved bíborborával vársz reám
    és ó-ezüsttel terítesz miattam;
    s hogy el ne fussak előled riadtan,
    lelked titkos, százegyedik szobáját
    virággal díszíted fel énnekem.

    Tiéd minden ujjongó énekem,
    Tiéd lelkem szivárványos zománca,
    Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
    nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
    örömnek jövök, sohase verlek láncra,
    ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lilli: Fogócska

    Egy pillanatra, Uram, Isten,
    egy pillanatra engedj pihennem!
    Minek e hajszás, szívszorító,
    véres játékban benne lennem?
    Elfáradtam e nagy fogócskán,
    Uram, úgy únok felnőtt lenni,
    engedj egy kicsit visszamenni
    húsz év előttre, kisgyereknek,
    sírni, amin a többi sírhat,
    s nevetni, amin ők nevetnek.

    Uram lásd, sohse voltam boldog,
    nézz le egyszer ezer sebemre,
    amit szivem helyében hordok.
    Simogass engem síma kézzel
    s mert hangom halk s az űrbe vész el,
    Te szólj helyettem a fogóknak:

    ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem,
    hajszás Harc és ezernyi Verseny,
    gyötrött Dalom, sok véres Versem,
    Féltés, Gond, ájult Szerelem,
    ne játsszatok többé velem,
    nem ér a nevem.
              Kiállok a sorból.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: (Nyüzsög a boldogság …)

    Nyüzsög a boldogság bennem,
    a napfény se fér be tőle,
    lecsurog szakállam
    fonatán a lábaimra.
    Kalapom, repülj a mennybe
    a kopasz felhő fejére
    ha meg prüsszent lebbenhetsz
    a kékorru kaparóra.
    Pipacsot szedett a kedves,
    belefonta fürtjeimbe –
    s ha elalszom köd-ölében
    a szirmocskák ringatóznak.

    Forrás: Lélektől lélekig