Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
bokorból bíborban bútt elő
és lassan vonult a réten át
két fölpattant ajku szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
gőzölgő katonák jöttek reggel,
homlokukat rohamsisak ótta,
erős illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
1936
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.
Hetenként többször.
A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.
Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.
…Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig…
Forrás: Lélektől lélekig
e
Könyvek
Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
Simogatom a könyveket:
Egy emberélet könyveit.
Egyszerre kicsusszan kezemből
Amelyet éppen porolok, a könyv
És felemeli hökkenetes ujját
A Kérdező, ki lelkemben lakik.
Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
Lettél-e ember legalább?
Mondd, mire vitted?
Hát mire vittem?
Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
És annál is kevésbé filozóf.
De szent az is, hogy mint a levegőt,
Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
Testnek, léleknek minden pórusával,
Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
A kásahegybe,
Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
A tények és az eszmék és a titkok
Önnönmagukat minden pillanatban
Megszázszorozva szűlő tengerébe.
Eltelt az élet, színültig vagyok:
Tudom immáron ama legtudóbbak
Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
Ám ez a semmi: homorú fele
A domború Mindennek. A valóság
Vízként csorog ki markoló kezemből.
De minden nappal tisztább és fehérebb
És érzőbb lesz utána a kezem.
A valóságot be nem foghatom,
De megmaradt, enyém az értelem
És szomjúságom és kíváncsiságom
És szenvedélyem arra ami van,
Égőbb mint valaha.
Mennyivel élőbb ez a szenvedély
És mennyivel több nekem a Valóság,
Mint ahogyan a húszéves agyacska
Képzelte és szomjazta a világot!
Úgy nézek vissza most az egykori
Apró világra, oly értő mosollyal,
Mint kavicsokkal játszó unokáját
Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.
De visszanézni rá nem érek én,
Amint nem értem húszéves koromban.
Engem az tüzel ma is, ami vár még,
Ami jövendő és elvégezendő:
Ami feladat, ami küldetés,
Ami a könyvek élő lapjain
Szemembe villan annyiszor: az Út,
Az út a végtelen felé, ahol
Látássá lesz a vaksi tudomány
És ahol inaszakadt szellemem
Ujjal tapintja majd a Létezőt.
Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
Amikor felszakad a fátyol
És rám borul a Léttelen Valóság
És megmutatja mérhetetlen Arcát
Az Aki Van!
Mint anyamellre szomjas csecsemő,
A megmutatkozásnak ünnepére
Úgy kellene repesnem boldogan –
De jaj, szemem fényszülte csillagát
Még tartóztatják kozmikus ködök,
Éretlen énem, pislogó szemem!
Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
Ki még oly tenger láthatót se láttam!
Hogy tárhatnám e két apró szemet
Oly tágra, hogy elférne benne minden,
Mikor nem érnek akkorára sem,
Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
Ki magadnál is magadabb!
Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
A szent valóság szelletéből,
Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
Betűt, igét, embert és életet,
Csillagokat, világokat.
Ölelj magadba égen és a földön
Minden tudhatót és ölelhetőt,
Mindent ami van: mindent ami elfér
A szünhetetlen fakadó, szülemlő
S újjászülemlő belső végtelenben.
Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
Egy az igazság: nézni kell,
Végig, mindvégig nézni kell
És telni, nőni, nyúlakodni, érni
És többé lenni tenmagadnál,
Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
Mikor felpattan benned a Valóság
És kiviláglik, hogy mi vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnalban deret hint az égi kék.
Eltűntetek már, mókusok, pelék?
Befogadott-e régi odvatok?
Dióimtól szörnyen meghíztatok.
Vajjon szigorú lesz-e teletek?
Szeretnék elaludni veletek.
Csak lelnék barlangot, mely befogad,
hogy zsibbadásba öljem gondomat.
Sziklás, védő odut, hol alhatom,
hol nem tudom: van háború s atom.
Aludnám, míg indul a hó-zene,
éber patakszó felébresztene,
a betömött odut kibontanám,
kilépnék és új nap ragyogna rám.
Forrás: Lélektől lélekig
Hány fodra van a tónak,
Ha rajta ring a csónak?
Szívemnek hány redője:
Hány fodra rossznak-jónak?
Hány álomgyűrű tágul,
Vesz végbúcsút a mátul,
Oszlik és alakul meg újra,
Viharszárnytól hány örvény támad
Tölcsérit a fenékbe fúrva?
Az én tavam most tükörsima,
Oly csendes, mintha halni hína,
Nem zúg a nádas, áll a szél,
A véghetetlen magasságból,
Valami égi rózsafáról
A holt tükörre libben egy levél.
Forrás: Lélektől lélekig
Utánad kószálok amikor egy nőt követek egész este
és a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgok csak
arra várva, hogy Te nyitsz ajtót, Te sehol sem található.
Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok,
esetlenül és reménytelenül várnak Rád.
Ó nem félek a nőktől, ismerem őket, és szájon csókolom aki megadatik,
de aztán újra csak egész este követek valakit
aki a sarkon visszapillant
és újra látom nem Te vagy.
Ma is a másik utcában ring a szoknyád
és én meggyújtva villanyom
sokáig nézem az alvó lányt
aki feljött este
hisz keres valakit akárcsak én amikor egy nőt követek
mert ismerős, ahogy hajába túr a szél
és feketén széjjelteríti vállain
Az álmaim.
Forrás: Lélektől lélekig
1
Hogyan képzeljem el őt
aki óriás marokkal fogja össze
azt ami széthullt
s egyetlen mozdulattal széthasítja
ami recseg de nem akar engedni
Hogyan merjem felidézni őt
aki most már mindent mer ami van
2
Kitörjük a konok és ragyogó
tornyok kapuit miket magunkra zártunk
még mielőtt ránkomlanának
És feltépjük a nyomor
mind szélesedő karámjait
még mielőtt barommá hajszolnának
És széthajigáljuk
a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
még mielőtt eltemetne
Nem csodáljuk többé a hercegek
csillogó térdszalagján a gyöngyöt
nem remegünk kerekkalapú papok
szentsége előtt a zsámolyon
nem perdülünk parfőm és vér
szagától szédelgő katonák
gáláns és állati szavára
és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
kalmárok nagyképü üzelmei előtt
De még nem hánytunk le magunkról mindent
Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
egy perccel a gyönyörűség előtt
3
Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül
4
Hogy énekeljelek ki engem énekelsz
Dadogva próbálom a zengő
dalt mely elárad rajtam mint a tenger
és mint a tenger otthagy hirtelen
Mondd meg ki vagyok
hogy megmondhassam én is
rákiálthassam
mint egy képet a felmeredő falakra
kirakhassam
a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
hogy te ki vagy
5
Vedd óriás ónodat
s rajzolj meg engem megyek az utcán
folyton készülve az elmondandó szavakra
egy idegen város bűvös útjain
hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
mégis érzem mindenki rámnéz
egy pillantással az enyémbe
kötözi sorsát
és várja hogy elmondjam neki
mi lesz velünk
7
És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
hová majd elmegyünk vele
a többiek közé
ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
mivé formálta a mindig megújulni áhító
anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
nyár forró kelméit téli szikrázó
érceket az ősz sugárzó áramait
s a földet forgató tavaszt
mivé a nappalok kinyíló végtelenét
s a mélységbe záruló éjeket
Hol könnyű táncok vonalain
rajzolódik ki az újuló évre a terv
mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
és énekben fogan a törvény
8
Lássátok
roskadásig tele voltam mindennel
oly tele hogy közelíteni se tudtak
hozzám hogy közelíteni se tudtam
senkihez
De most kiloccsantottam a földre mindent
nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
fényesre csiszolt a várakozás
és meg-megcsendülve
csillogó cseppekben hull belém
a jövendő
Forrás: Lélektől lélekig
Németh Lászlónak
Ama kései, tékozló remény;
az utolsó, már nem a földet lakja,
mint viharokra emelt nyárderű,
felköltözik a halálos magasba.
Forrás: Lélektől lélekig
Az élő lény mind leendő halott.
Élni nem teljes lét, csak állapot,
melynek céljáról tudsz? Én nem tudok.
— Ne irigyelj embert, növényt, se állatot,
de tiszteld, mert született, mert él, mert halni fog.
Forrás: Lélektől lélekig
Tóték alatt, az aljban
kidöntik az akácot,
mely legmesszebbre látszott.
Kérdeztem, hogy mi baj van,
szegény fa mért lakol,
hibás-e valahol.
És szívemet ütötte
a favágók szava:
kútgémnek kell a fa.
Tavasz van körülötte,
sugárzik rá az ég,
száz évig állna még
lombot, virágot ontva
és zengetné naponta…
a legszebb madarat…
de mostan, persze, persze,
tövére csap a fejsze
és csak a csonk marad.
Ledöntött, összerugdalt
sudarát elviszik,
itatja majd az udvart
s ő maga nem iszik,
robotban elgyötörve
néz le a kútgödörbe,
nyöszörgős, görbe, rút,
aszott, fekete rúd.
Jaj, régi, régi bánat,
hogy dőlni kell a fának,
hogy ég felé mutatni,
lombot, virágot adni,
dalolni nem elég.
Konyhára hasznot úgy hoz,
ha odaáll a kúthoz,
vagy üst alatt elég.
Végzet sikolt belőle,
mikor recsegve dől le.
Forrás: Lélektől lélekig
