https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Ratkó József: Anyám

    Anyám a föld alatt van
    vigyázok, rá ne lépjek.
    Nem tudom, mily alakban,
    költi föl őt az élet.

    Könnyű, soványka teste
    nem tudom, hogy mivé lett.
    Bogárka, búza lett-e –
    vigyázok, rá ne lépjek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Berzsenyi elégiája

    Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!
    Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.
    Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,
    mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.

    Húsvét van, mondják, újra húsvét –
    Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –
    ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,
    hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.

    Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,
    hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,
    pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,
    hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.

    Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú
    himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,
    disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?
    már halottaink orrát harapják, nyög a gége.

    Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,
    virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –
    lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,
    de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül
    s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Csokonai

    Üdvözlet neked, te, szegény,
    a búsképű költők
    halhatatlan bandájában is elárvult!

    Lángoló méhkas volt a melled
    s viola-légbe épített
    kastély a koponyád.

    Meghajigált az Isten tulipánokkal,
    nárciszokkal,
    dobtad volna vissza kővel,
    betyár-baltával,
    ólombottal –
    remény szegénylegénye,
    sárga viasz-király,
    a földönfutó füst volt a te országutad.

    Feküdtél rózsalevelek
    alá,
    hová nem folyhatott be vér,
    hová a hóhér
    nem dughatta el kardját.
    Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák
    s a jövő indult világgá
    a fűszálak a hegyén.

    Tündérek és diákok poétája,
    somogyi kanászoké!
    hiába volt szép, bársonyos beszéded:
    hamvas folyóid a pokolba folytak
    és gyöngylepkéid
    sírokra petéztek.

    Se haza,
    se király,
    se szerelem,
    csak a megváltó láz
    s a Holdba fölszálló test
    uralta a világot, mint az Isten.

    De az is elveszett, szétszóratott.
    Fekszel, csitíthatatlan halott –

    Kár volt várnod boldogabb korokra,
    korán meghalnak,
    akik várakoznak.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Faggatódzó óda a nőkhöz

    A föld alól nézzek vissza rátok?
    a jóvátehetetlen éjből,
    midőn kő és virág egymásnak támad
    valami ősi gyűlölségből?
    Midőn a tenger kosarából
    szétgurul a mélységek gyöngye
    s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?

    Agyag-homályból s gyökér-függönyön át?
    a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?
    Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,
    míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor?
    Elmerült tank csöve lenne a távcsövem
    s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,
    szállna fölöttem kihívó suhanással.

    Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.
    Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.
    Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:
    süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.
    Amit megérintettem eddig, el is hagytam,
    csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,
    melyet naponta meghódítanék.
    Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:
    alul a halálos víz, fölül az ég.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Sarkadi Imre halálára

    Pálinka, fanyar alma s kenyér az asztalon.
    Köztük sovány kezed emléke, mint a kés.
    Önkéntelenül is pusztulást idéz
    e zöldbeforduló, korláttalan napon.

    Lásd, ez a csendélet maradt utánad, és a
    mozdulatlan sár gyásza, amelyben lépkedek.
    Drámád a föld alatt tovább nem élheted:
    széthasadt koponyád a semmi buboréka.

    Ahogy a szél mulandó, mulandó a halál.
    Bűnös vagy, mert te tudtad ezt, s nem hagytál semmi álmot,
    nem hagytad meg a látszat üdvét, ez arany szalmaszálat.

    A fák részegségét csodálja egy madár.
    Pálinkát innék veled vagy vért, míg föllángol egy rózsa
    csonton is átderengő értelme s víziója.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

    Házakat emelt körém a sötétség –
    s a házakban nem lakik senki.

    Fákat ültet körém a képzelődés –
    s a fáknak nem támaszkodik senki.

    Gyerekkoromból egy fekete kutya
    szaglászgat erre, habos a szája széle,

    fölnéz az égre
    s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

    Nevetnem kell ezen a buta magányon,
    mint egy kitalált állatfajon,

    nem ezért születtem én a világra,
    nevetnem kell hát magamon.

    Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
    s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

    A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
    éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

    Szükségem van az ifjúságra,
    mint útlevélre az utazónak;

    szükségem van a kezetekre,
    hogy minden magányt leromboljak;

    a szátokra, hogy a megromlott
    igazságokat porba köpjem –

    elvész a föld, ha nem élhetek
    boldogítóan s vakmerően.

    Utak röppennek el szemem előtt,
    mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

    El kell indulni minden útra,
    az embert minden úton várják.

    Nincs halálos érv a maradásra,
    csak a találkozásra s a kalandra –

    Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
    záporozzatok tavaszt a magasba!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Dsida Jenő: Békés mederben

    Ma nem lázadtam fel
    a lassú meder ellen,
    ma békésen hömpölyögtem
    és megcsókoltam öreg falvak lábát.

    Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
    megfürdettem egy öreg koldust,
    akinek Krisztus-arc volt az arca,
    s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.

    Egészen különös béke ez,
    szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
    miért zúgsz erdő?
    Miért sírtok csillagok?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A vers

    Nem úgy fakad a vers,
    ahogy Ti gondoljátok,
    nagy véres harcok árán:
    nem úgy fakad a vers.

    A vers csak születik,
    mint ahogyan születik a szél.
    Vagy a virág.
    Vagy a falevél.

    Szellő a vers,
    s én azt hiszem,
    a Végtelen küldi vele nekünk
    Világ-virágok bűvös illatát,
    s amint szívünkön lopva illan át
    lepergeti az érzés-szirmokat.
    (Alkony felé
    egymásnak furcsa kékes titkokat
    hegyek üzennek így.)

    Mikor a vers fakad,
    egy pillanatra minden más megáll.
    Csak alig-alig dobban a szívünk,
    mint patak, akit a tél mederbe zár.
    Egy pillanat …
    s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
    egy messziről jött csöndes idegen.
    Tavaszi szél oson át néha így
    az alvó ligeten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Rólad beszélek mindig

    A teremtés sötét barázdái fájnak
    énbennem s TE mélyükben percenkint megfogansz.

    Merengéseim mély kútjából
    fellebegsz
    lengő
    arany
    veder
    kristályosan és kék illatokkal,
    s neved szomjas ajkamhoz ér.

    A lombos idő gallyai homlokomba
    verődnek, lehajlanak az ágak,
    és minden napnak Te vagy a gyümölcse.

    És én Terólad beszélek mindig
    mindenkinek a lázas esteken,
    komoly délutánokon – és csak Rólad beszélek,
    Mert nem tudom kimondani neved.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Hosszú utazás

    Megint egy újabb állomás?
    Ütöttkopott, sivár, mint annyi más…
    Ásító, fáradt, réveteg falak,
    A sárga fények kábán inganak,
    Lidérces, fülledt álmokkal rokon
    Mindegyvirágok semmihalmokon…

    Megint egy újabb állomás…
    Aztán dübörgő, szédült rohanás:
    Városok, falvak, nevesincs helyek…
    Csattogjatok csak őrült kerekek!
    Vágtassatok! E lomha éjszaka
    Mintha már évek óta tartana…

    Már nincs új szín, nincsen több árnyalat,
    Egyszervolt társunk foszló árnyalak,
    Szerelmünk sója régen elfogyott,
    Hűségünk fénye nézd, hogy megkopott,
    De a vonat száll… völgyön át, hegyen.
    Most átkelünk egy égő tengeren,
    Vagy csak dereng? Hiszen hiába! Késő!
    E moccanás, e jajdulás a végső!
    A megtört ajkak szürke szegletében
    Nem szökken új mosoly, csak gyáva szégyen,
    S egymást lesik a fülke múmiái:
    Ki fog közülünk először kiszállni?

    Forrás: Lélektől lélekig