Kategória: Szerzők

  • Csorba Győző: Intés a lélekhez

    Lélek, lélek, aki jobban fájsz és jobban szenvedsz, mint a
    feledékeny test, mely sír, ha ütik, ujjong, ha becézik,
    lélek, lélek, aki szívós konoksággal őrzöd jussod:
    térben és időben messzi bánatokból gyűjtsz magadnak,
    lélek, lélek, sose-képzelt órák mankóznak a percek
    csöpp mankóin békességed alig-épült otthonába.
    Harcra készülj, hegyes-éles fegyverekkel dúlni, ölni,
    vagy a végtelen alázat titkait tanuld ki gyorsan:
    sose képzelt órák jönnek, ne várd őket hüledezve.
    Ha maradhatsz, maradj, hogyha meg kell halnod, halj meg szépen.
    Lélek, lélek, építs vázat csillogó acélrudakból:
    aki gyenge, összeroppan -, ritka most a jó szerencse.
    Kezdj búcsúzni egyre-másra: ellenségtől és baráttól,
    búcsúzkodjál, üresedjél, különülj el, szállj magadba.
    Mint egy porcelán-golyó az út porához, e világhoz
    úgy tartozz csak, sem tetőled, sem tehozzád ne szaladjon
    kapcsoló-szál. Lélek, lélek, különülj el, szállj magadba.
    Sose-képzelt órák jönnek: még több lesz a vér a földön.
    Ha te ölsz, hát egymagadra vedd a haldokló vak átkát,
    hogyha téged ölnek, senki ne boruljon gyászba tőle.
    Lélek, lélek, légy kegyetlen önmagadhoz, hogy kegyes légy
    máshoz, és máshoz kegyetlen, hogy kegyes légy önmagadhoz:
    sose-képzelt órák jönnek, álnok álarc födi arcuk,
    készülj, lélek, ha lerántják, nézésüktől ne meredj meg.

    1944

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes: Vándorlók dala

    mint sérült hajótestbe
    a sós víz a léken át,
    úgy zúdul bőröm alá
    minden reggel a világ.

    Délután van, mire a sok rést
    a közöny rongyai betömik.
    Álmodom békés kikötőt,
    és reggel indulok megint.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szélcsöndes ormok

    Hunyt szemmel fekszem a napban.
    Hegyek, nyár, tavak, fellegek.
    Utazó lelkem mozdulatlan.

    Utazó lelkem ma pihen,
    ajándékot kapott, amely
    nem múlik benne sohasem.

    Óh, Dolomitok! ormok! lila fény!
    Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes
    szépség nyilt egyszerre körém!

    Milyen kincseket pazarolt
    rám váratlanul egy világ,
    amelyről sejtelmem se volt!

    S hogy megbékültem! Óriás
    éggé tágitott valami
    földöntúli csodálkozás:

    Úristen – – A szivem dobog,
    és szeretném megérteni
    a csodát, hogy boldog vagyok,

    boldog! az! – De nincs rá szavam.
    Emberek, én csak szidtam az
    életet: nem volt igazam. – –

    Hunyt szemmel nézek a napba,
    s új öröm némít, altat el:
    a szélcsöndes ormok nyugalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szeretnélek mellenragadni…

    Ember, akárki légy –
    Ha államfő, népvezér, sorsot-forgató kormány kormányosa vagy,
    Ha forradalmár, ellenforradalmár, hadiszerkészítő vagy,
    Ha akármilyen hatalom van a kezedben – annyival inkább:
    Szeretnélek mellenragadni!
    Szemedbe nézni igéző, iszonyatos fekete nézéssel
    Sokáig, végtelen sokáig –
    S szeretném megkérdezni azután tőled:
    Tudod-e vajjon, hogy meghalsz?
    Tudod-e vajjon?
    Nem úgy, ahogy tudni szokás,
    Nem azzal az olykori, vagy mindennapi, de mindíg távoli tudással,
    Nem azzal, hogy persze, egyszer mindnyájan meghalunk,
    Én is, hogyne, de talán mégis hamarabb a másik,
    Nem így, ahogy tudni szokás,
    Hanem azzal az egészen személyes, közeli borzadással,
    Teljes bizonyossággal, mely most az én szívemben van:
    Ember, meghalunk rákban, vagy tüdősorvadásban,
    Vagy szívbajban, vagy vesebajban, vagy gutaütésben,
    Válogatott fajaiban az újonnan felfedezett betegségeknek,
    Vagy végelgyengülésben az emberi kor legvégső határán,
    Kimondhatatlan szenvedések után – ágyban párnák között is!

    Ember, akárki légy –
    Gondoltál-e valaha már erre, a gondolatnak
    Azzal a teljes tökéletességével,
    Amellyel most én erre gondolok,
    Gondolok iszonyodva,
    Ámde a borzalomnak
    Milliomodrészét sem bírom kifejezni?
    Ágyban, párnák között is így –
    Részvevő emberek, orvosok, ápolótestvérek között is így –
    Természetes halállal!

    Természetes hát a halál?
    Szükségszerű, de nem természetes.
    Ágyban, párnák közt sem természetes.
    Végelgyengülésben, az emberi kor legvégső határán sem az.
    Nézz magadba ember, akárki légy,
    Az én mostani nézésemmel nézz magadba.
    S tagadd, ha tudod ezt!

    Mióta vagy, mióta embervilág létezik,
    Egyetlenegy ellenséged van csupán ember neked: a halál.
    Egyetlenegy: aki ellen küzdeni, reménytelenül bár: méltó feladat –
    Ha ugyan érték valóban ez az élet
    És isteni ajándék, amint papjaid nem győzik hirdetni eléggé. –

    S te mit cselekszel?
    Mit cselekszel időtlen idők óta?
    Egyetlen ellenséged pártjára álltál,
    A halál szövetségesévé szegődtél önmagad ellen,
    Mióta Kain Ábelt agyonütötte,
    Emberléted embervértől véres hajnala óta.
    Nem elég neked a természetes halál iszonyúsága,
    Nem elég a himlő, kolera, pestis, minden dögvész kaszája.
    Kiegyenesítetted a halál természetes görbe kaszáját,
    Mögéje álltál szuronyerdeiddel,
    Mögéje tankjaiddal, tengeralattjáróiddal, repülőgépeiddel.
    Aratását megezerszerezted.
    Jó munkát és hihetetlenül gyors munkát végeztetsz vele.
    Agyrémeid, melyeket világnézeteknek nevezel,
    Melyektől világod jobbrafordulását várod,
    Melyek tövét vér-óceánokkal áztatod:
    Nem érik meg egyetlen ember egyetlen kiontott csepp vérét sem soha!

    Ember, akárki légy –
    Gondoltál-e már igazán arra, hogy közeleg a vég,
    Az enyém, a tiéd, az övé, mindannyiunké?
    Közeledik az embervilág embervértől véres napnyugovása –
    Az utolsó Ábel és az utolsó Kain
    Egyetlenegy utolsó rettentő baltacsapással
    Egymást ütik agyon.
    S a porondon a te őrületed hű szövetségese,
    Öröktől való egyetlen, könyörtelen ellenfeled marad csupán
    Egyedül?!!

    1936

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Rapszódia

    Már csak a vers marad,
    és az álmok,
    Néma gondolat-virágok.
    Volt egy föld, csillagok
    vetették be maggal,
    s ahogy nőttek a kalászok,
    úgy ölelkezett párjával,a Nappal…

    Zord idők jöttek a nyár után
    Csizmák tiporták a magot,
    S halálában is százszor leölték,
    Akit megöltek a gyilkosok.
    Haza! – mondták, s a temetők
    szétdúlt sírjai könnyezték
    az igazságot, és az élők azt képzelték:
    minden könnycsepp átok.

    Ma már nem értik, hogy a harmat,
    Ami a tiport rögön csillan,
    Üzenet az őseinktől,
    hogy a haza halhatatlan.
    Nem átok és nem gyalázat!
    Otthona az új virágnak,
    És a magnak, amit a csillagok
    Fénnyel, szerelemmel adnak.

    Én a hajdani a legényke,
    akit mesében érlelt a szerelem,
    A tudós agyak gondolatában
    Bárhogy kerestem, nem találtam.
    Nem leltem a nők szemében,
    Csak az alkonyi mesékben
    Mi a haza? Ház? Otthon?
    Irány, ahonnan indul az álom,
    S ahova visszavágyik?

    Hazát kerestem, millió
    árvára leltem.
    Karomat tártam, de csak
    A semmit öleltem.
    Ki volt? Ki van, aki nem alszik?
    Nem omlik kábult bódulatba?
    Ki az, aki a kósza reményt
    vitorlájában feldagasztja?

    Egyszer mindaz, amit összegyűrt az élet,
    majd tiszta lesz, vasalt, friss illatú,
    Bármerre fordulsz, saját világod látod,
    Kezed nem az üres étert simítja…
    Pedig már csak a vers lesz veled,
    a hajnali álmok,
    s a néma gondolat virágok…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Dénes: Részem lettél

    Úgy élsz bennem, akár a vérem,
    nyitott szememben a világ,
    fájdalmaink a létezésben
    vagy ép üvegben a szilánk!
    Belőlem már te ki nem válhatsz,
    mint halál a születésből,
    éjszakáimból az álmok,
    élők a múló időből.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Dünnyögő

    Az esők. A versek. A havazások.
    A gyönge hóban megmosdó madár,
    A kezed. A kezem. A tested jelei.
    A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

    A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
    Az ember örök esélye maga ellen.
    A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
    A tüskék hamva tebenned és énbennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ladányi Mihály: Nem tudom

    Nem tudom szád ívét szemed színét mondjam-e el nekik
    vagy csak ágyam magányáról beszéljek
    Nem tudom a szerelmet szeretik-e jobban
    vagy az éhséget a szerelemre
    Hogyan is tudnám széjjelválasztani a kettőt
    hogy meg ne sértsem ezt az ágat
    ami átnőtt a keserű vadbozóton

    Nem tudom a fázó hús magányáról beszéljek-e nekik
    Talán megértenék ha tartják még valaminek a költészetet
    ezt a fázó hús sarából táplálkozó növényt
    levélereiben a remegéssel
    vagy csak illúziókkal etessem őket
    mint önmagam most amikor reádcsodálkozom
    és azt gondolom hogy amit eddig éltem
    csak piszkozata volt annak ami jön

    Bármiről beszélek végülis ugyanaz keríti be érzelmeinket
    Ha lelkesedem érted ők néznek rám gyanakvón
    ha ők szeretik egymást én legyintek
    Jön a tavasz és a bozótos hegyoldalakon
    összefekszik őszi kétségeinkkel
    És én nem tudom többé miről beszéljek
    szemed színéről-e vagy éhségemről utánad
    vagy arról a sötét huzatos folyosóról
    amin csak vonul mint a vak
    tapogatózva és fényt kergetve az ember

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztury Dezső: Lábadozó

    1

    Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e
    a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől
    az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg
    peng… Izlelted-e a hó csipke-pelyheit
    szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen
    seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?
    Cserépkályhátok volt-e? Nyitott ajtaján
    láttál-e röpködő fényt hullni bútorok
    elnyúlt árnyaira? Rózsálló jégvirág
    tüzszirma hajnalott-e rád? Törtél-e szűz
    havas mezők közt, úttalan uton a nyár
    termését őrző présházak felé; meleg
    tenyérrel langyosítva, kóstoltál-e bort
    izes, szines, tüzes cseppben, mely oly betelt,
    gazdag s magával azonos, mint egy virág?

    2

    Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható
    elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz;
    másként e kopár fény sem élő, sem halott
    magány szük szemhatárán vész el: messze vagy
    s havas táj dermed benned is, nem mozduló
    élet egyhangu síkja, úttalan világ,
    melynek áttetsző, hályogos ködös egén
    sötét madár száll lassan: kék árnyéka, mit
    a ritka fényü hóra vet, kiséri, mint
    lassúdva járó szívemet az elmúlás
    sejtelme. Messze vagy. Mint ócska kellék, jár a hold.
    A mozdulatlan éj ölén a képzelet
    szurdokba bukva csak a szűkülő teret
    érzi – vergődik bár s szorong, halkulva fáj
    szivem, ahogy kihűl és megkövűl a kő.

    3

    Álmodlak, ahogy jössz a kertben; hópihék
    libegnek válladon; érzem, hajamra is
    rászürkül néhány. Vált a kép: rian a tó,
    a hó megrokkan: könnye csorduló patak;
    az áttelelt rügyek fakadnak: újuló
    szivemmel érzem: újitja magát ideg,
    velő, sejt bennem is. Mivégre? Még
    tovább kell türve próbálnunk az éveket,
    miket túlélni s új sebekre élni túl
    sok már? Úgy volna jó ujúlni, mint növény,
    madár, szél, emberként is: emlék, képzelet,
    vágy s helytállás guzsában is olyan futás
    körén, ahogy a csillagok; kihúnyni, fel-
    ragyogni, válni s bonthatalan keringeni; –
    és elaludni könnyü karjaid között.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: A kitámasztott esernyő

    Váratlan zápor zengett át a tájon,
    mint szeretők között a hirtelen
    pörpatvar, mely csak arra jó hogy fájjon
    és még forróbb legyen a szerelem.

    Nagy árnyak ingnak s apró tüzek égnek
    a serdülő és könnyes pázsiton.
    Az ördög veri asszonyát, s az égnek
    egyik fele nevet a másikon.

    Tornác kövén egy kitámasztott női
    esernyő guggol, mint barna kutya.
    A kerti lombot látni szinte nőni.
    Megtört fű csúcsán lógáz a csiga.

    Tapadva himbál, lassan nyúl ki szarva
    s az érzékeny világba ágazik.
    Most megrázza magát egy fiatal fa
    s egyszerre szökőkúttá változik.

    Itt is egy, ott is… minden kicsi szélre
    megremeg és könnyekbe öltözik.
    Ideges az egész táj, mintha félne
    a gonosz nyártól amely érkezik.

    Forrás: Lélektől lélekig