Kategória: Szerzők

  • Kányádi sándor: Hajnali intermezzó

    Hajnal volt, jaj, csoda-hajnal:
    fönn a hold,
    lenn a föld,
    középen a hajnalcsillag
    tündökölt.
    – Ha akarnád, fűzfa lennék,
    mindig itt a parton állnék.
    – Akarom, csak most ne menj el.
    – Jaj, ki az ott:
    – Csak egy árnyék.
    – Ha akarnád, folyó lennék.
    – Gát lennék, hogy ne mehess el.
    – Fűzfa leszek, folyó leszek,
    csak most, csak most még eressz el.
    – Nem lát senki, csak a hold lát,
    meg az az egy árva csillag.
    – Jaj, a hold, a holdtól félek.
    – Ne félj tőle, mindjárt itthagy.
    – De ne hagyjon, jaj, ne hagyjon,
    ne hagyjon a hold el engem,
    fűzfád leszek, folyód leszek,
    csak most, most eressz el engem.
    – Fűzfám vagy már, folyóm vagy már,
    partod vagyok, őrző gátad,
    ne félj, ne félj, csak egy árnyék,
    a virágok még nem látnak.

    – Ne félj, ne félj, csak a harmat.
    – Takard el a teleholdat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az ős Kaján

    Bibor-palásban jött Keletről
    A rímek ősi hajnalán.
    Jött boros kedvvel, paripásan,
    Zeneszerszámmal, dalosan
    És mellém ült le ős Kaján.

    Duhaj legény, fülembe nótáz,
    Iszunk, iszunk s én hallgatom.
    Piros hajnalok hosszú sorban
    Suhannak el és részegen
    Kopognak be az ablakon.

    Szent Kelet vesztett boldogsága,
    Ez a gyalázatos jelen
    És a kicifrált köd-jövendő
    Táncol egy boros asztalon
    S ős Kaján birkózik velem.

    Én rossz zsaketben bóbiskálok,
    Az ős Kaján vállán bibor.
    Feszület, két gyertya, komorság.
    Nagy torna ez, bús, végtelen
    S az asztalon ömlik a bor.

    Ó-Babylon ideje óta
    Az ős Kaján harcol velem.
    Ott járhatott egy céda ősöm
    S nekem azóta cimborám,
    Apám, császárom, istenem.

    Korhely Apolló, gúnyos arcú,
    Palástja csusszan, lova vár,
    De áll a bál és zúg a torna.
    Bujdosik, egyre bujdosik
    Véres asztalon a pohár.

    »Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
    Bocsáss már, nehéz a fejem.
    Sok volt, sok volt immár a jóból,
    Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
    Apám, sok volt a szerelem.«

    Nyögve kinálom törött lantom,
    Törött szivem, de ő kacag.
    Robogva jár, kel, fut az Élet
    Énekes, véres és boros,
    Szent korcsma-ablakunk alatt.

    »Uram, kelj mással viadalra,
    Nekem az öröm nem öröm.
    Fejfájás a mámor s a hírnév.
    Cudar álmokban elkopott
    A büszke oroszlán-köröm.«

    »Uram, az én rögöm magyar rög,
    Meddő, kisajtolt. Mit akar
    A te nagy mámor-biztatásod?
    Mit ér bor- és vér-áldomás?
    Mit ér az ember, ha magyar?«

    »Uram, én szegény, kósza szolga,
    Elhasznált, nagy bolond vagyok,
    Miért igyak most már rogyásig?
    Pénzem nincs, hitem elinalt,
    Erőm elfogyott, meghalok.«

    »Uram, van egy anyám: szent asszony.
    Van egy Lédám: áldott legyen.
    Van egy pár álom-villanásom,
    Egy-két hivem. S lelkem alatt
    Egy nagy mocsár: a förtelem.«

    »Volna talán egy-két nótám is,
    Egy-két buja, új, nagy dalom,
    De, íme, el akarok esni
    Asztal alatt, mámor alatt
    Ezen az ős viadalon«

    »Uram, bocsásd el bús szolgádat,
    Nincs semmi már, csak: a Bizony,
    Az ős Bizony, a biztos romlás,
    Ne igézz, ne bánts, ne itass.
    Uram, én többet nem iszom.«

    »Van csömöröm, nagy irtózásom
    S egy beteg, fonnyadt derekam.
    Utolszor meghajlok előtted,
    Földhöz vágom a poharam.
    Uram, én megadom magam.«

    S már látom, mint kap paripára,
    Vállamra üt, nagyot nevet
    S viszik tovább a táltosával
    Pogány dalok, víg hajnalok,
    Boszorkányos, forró szelek.

    Száll Keletről tovább Nyugatra,
    Új, pogány tornákra szalad
    S én feszülettel, tört pohárral,
    Hült testtel, dermedt-vidoran
    Elnyúlok az asztal alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: A csönd felé

    Lakásom lesz a hetedik magány,
    A halál felé nyílik ablaka.
    Kertjében csak emlékek teremnek
    S lakója csak a lelkem lesz maga.
    Kertjében örök emlékek teremnek,
    Nem érnek mérges vágyak már oda,
    Csak remény nélkül tüskétlen az élet,
    Ne várj csodát, az élet a csoda!

    Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,
    Csak népek nélkül népes a magány.
    A csönd elfojtott igéktől beszédes,
    A föld csak ölelő ölén anyám…
    A csönd csak megölt igéktől beszédes,
    Ne mondd ki a szót és ím megleled.
    Hagyd magára e látszatos világot
    És maga a világ lesz majd veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: A kövek közé hullott mag

    Már nem félek annyira…

    A kövek közé hullott mag kicsírázott, szárba szökkent s körülnézett a világban. Gyökerei küszködnek a kemény anyaggal, réseket keresnek a termőtalaj fele. Vizet szívnának fel, mert szomjas a növény. Ennének, hogy vastagodjon a szár, húsosodjanak a levelek, hogy a bimbók kiviruljanak. A világ száraz, üres, kegyetlen. Mint a kövek. Nem enged semmit, elnyom mindet. Mint a kövek.

    Mégis élni akarok! A kövek között, ha már ide szórtak. Virágozni akarok! A száraz forróságban, ha már a kövek között ez a módi. Élni… De hogyan?…

    Mi lenne, ha valaki arra járna és észrevenne? Mi lenne, ha felismerné, hogy ha még sokáig így maradok, elpusztulok. Mi lenne, ha körülnézne és tanulmányozná a talajt körülöttem? Mi lenne, ha nem azt gondolná, hogy jó sok víz kell neki s akkor minden OK lesz? Mert a víz elfolyik a kövek között s én nem tudok utána menni. Mi lenne, ha megtalálná a jó megoldást: dús termőföldet hozni a kövek közé, feltölteni a réseket, kitölteni a hiányokat, elegyengetni a durva felszínt?

    Mi lenne, ha mindez megtörténne?!

    ÉLET!

    Ami nekem kell! Meg a mellettem kókadozó többieknek…

    De a köves pusztákat elkerülik az emberek.

    És Isten?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni…

    Valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely – vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben.

    Ilyenek vagyunk.”

    Márai Sándor

  • Parancs János: A kivívott magaslaton

    A 80 éves Vas Istvánnak

    Kevés ami tudható,
    és kevés ami remélhető,
    elfonnyadhat a virágzó,
    fiatal cserje is,
    lángot vethet,
    szikrázva föltámadhat
    a holtnak hitt rózsatő

    Ki vagyok én? kérdezi
    nyiladozó értelmével a gyermek,
    ám egyértelmű válaszra nem lel,
    megvénülve se láthat
    csak imbolygó mécsvilágot,
    beomló falak közt parázsló,
    reszketve kihamvadó csillagot

    A bőven ömlő források kiapadnak,
    a dúsan megrakott magtárakból
    a gabonát – csontról a húst -,
    csipegetik láthatatlan csőrök,
    föl-fölbukkan már a váz is,
    a veszendő, pőre szerkezet

    Bolond volna mégis, aki most hátrálna,
    aki föladná kivívott magaslatát,
    e kopár fennsík az ég elérhető,
    legalsó lépcseje, a semmi várfoka,
    onnan belátható a világ kicsinyes,
    céltalan és önző torzsalkodása,
    onnan már megbocsátható tévedése

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy János: Monológ

    látod, telnek az évek, de mintha az idők kezdete óta egymásban élnénk, csodás életeink párhuzamos átszállóhelyei között, az alkonyati égboltra boruló csillagok között, most fogom kezed, bennünk hallgat a csend, nem vonít ez a földi élet minden villanása, testünk csak fény, csak ruha ezen a vázon, egybeforrt lélek ez, most felnyúlsz hajadhoz, mozdulatodban a lágyság, maga a mozdulat, így maradsz, én büszkén csodállak minden pillanatban, rád terítem a csendet, puhán, óvatosan, hogy meg ne sértsen, simogasson, szerelem valamikortól valameddig, talán csak a felhők értik ezt, a csodás fák, a leomló avar így az őszben, lábunk előtt a folyó mely örök és időtlen, s évek telnek évre, de mi megmaradtunk, ágyéktól ágyig, szakadékig, a vágy viharában gyalogosan, ránk esteledik, tollam végéről lecseppennek a szavak, pacát ejtenek a fehér papírlapon, apró, táncoló betűk árulkodnak rólam, az ajtók már kinyitva, csikordul a kiskapu az útra melyre járunk, kápolnáink csendjébe vonulva meditálunk, csonkig égnek a gyertyák, lobognak értünk holnapra, újabb s újabb napokra, s utazunk másvilágok naprendszere felé, hisz már régen nem kellenek a szavak, tegnapok, holnapok ölelkeznek bennünk, tárt karokkal vár a végtelen szárnyalás, hisz ismerjük a múltat, az utat, átsző bennünket a végtelen képzelet

    a csontokat kiforgatja már föld, jövőnket a múltunkhoz kötötték, önmagát sem találja ez a letisztult hang bennünk, ahogy visszatalálunk egymáshoz, Istenhez, a hangok felemelkednek, egy sikoltás a csak a néma közönség felé, a szavakon túli érzések felé, a beteljesedés felé, érzéseink éhesek, oly gyakran nyújtották át hamis próféták a mesterséget, majd magunkra hagytak, ahogy a dolgok mélyére hatolunk, szavak, amelyek eggyé tesznek, várok tehát, hogy tudjam a feszült csendben újra élni mindent, hisz megszülettél, erre a földre, tanulni, mindenáron

    valami mélyen, nagyon mélyen, a gyermeki lét, a kettévágott élet, a remény tartományai

    megtaláltuk a szavakat,
    álmaink homokjába írva,
    vittük az álmot messze
    egyre csak beljebb,
    miközben a télhez fehéredünk,

    s földre rogyunk, szerelmünk
    asztalára terítve minden,
    se én, se te,
    egy világ vagyunk mindörökre,

    járni tanítjuk az időt
    mely taszít ide-oda,
    sötét szavakkal szólunk
    minden éjszakánkon,

    szelekben, harcokban,
    állunk a nappal mint tövissel
    a rózsa, és ahogy lebukom a
    mélybe érted,

    kapuk nyílnak, de te nem menekülsz,
    egymásban lakunk, hazatérünk,
    voltunk s vagyunk,

    szenteld meg ezt az órát,
    viseljük csendben magunkban
    a fényt, hogy kezeink átöleljék
    egymást

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Jutalom

    Mikor zöld szemeid kékké változnak,
    s testeden verítékfilm ragyog,
    forró leheleted szám perzseli,
    és ajkad pirosan duzzad,
    hallani izgatott, halk sóhajod,
    bőrömön selyem-bőröd érezni:
    édes jutalom ezt nekem
    látni és karjaidban átélni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: Őshagyaték

    Szerelem –
    vér, s vágyhalak a testben,
    a tengermélye neszben.
    Szerelem –
    szemünk vétkes bíbora,
    a meredek hegy orma,
    ölünk őshagyatéka;
    Szerelem –

    jóillatú, friss széna,
    önfeledt elragadtatás,
    csukottszemű gyönyör-élet,
    darázs-vágy, mérgezett ének.
    Szerelem –
    életjegy erős testeden!

    1969
    Forrás: Lélektől lélekig

  • Utassy József: Immáron ötven

    Immáron ötven
    esztendő szakadéka
    tátong mögöttem.

    De hol a palló,
    az az egyszál, amin én
    idáig jöttem?!

    Ing-leng törötten.
    Valóságos csoda, hogy
    embert nem öltem!

    Csak jöttem, jöttem,
    ballagtam sarki fényben,
    caplattam ködben,

    s nem könyörögtem
    soha senki fiának,
    nem könyörögtem – – –

    Állok itt gyöngyben.
    Ajkamon csönd lakatja.
    Törd fel, Szerelem, törd fel!

    Forrás: Lélektől lélekig