Kategória: Szerzők

  • Zelk Zoltán: (Hallod?)

    Hallod a harmat gurulását,
    hallod az esőcseppeket?
    hallod a lepkék szárnycsapását
    s ha egy homokszem megreped?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egy téli tölgylevélre

    E levelet a hegytetőn találtam,
    Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
    Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
    Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.

    De hogy megbarnult, megkeményedett:
    Az írás felcsillámlik rajta,
    S tünődvén, lelkem elsóhajtja:
    Kellett a dér, a tél, a hóvihar,
    S a zuzmara, a zordfényű palást,
    Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Orfeusz

    Eltakarják a partot a fehér olajágak
    a homoksima vízen nem lengenek vitorlák
    Valahol erre járhatsz néha érzem
    hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél
    A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
    fellélegeznek a fűcsomók
    Ötezer éve várlak

    Hiába ring az utcán a csillogó karének
    hiába vibrálnak a szürkületi fények
    ha nem vagy itt minek a naplemente
    minek kezdődik újra a vizek mormolása
    minek bámulnak rám a jámbor állatok
    és a szelíd kövek

    Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
    dalok széplábú nők nagy bűvölések
    egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
    ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
    ibolyántúli lobbanása
    minden fajankó nagy szavakkal vár rád
    ha megfordulok egy március estén
    vedd el a szemem világát

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Rózsa

    Egy bordóvörös könyv vagy –
    Dús, csevegő szirmok lapjaid,
    Melyek között a szél borzolva lapoz…

    Nehéz illatú, nedves szirmaid
    Telítve vannak titkos regékkel,
    Melyeket a múlt a földben hagyott…

    Lapoz, lapoz szirmaid közt a szél,
    – Pompás kötésed most nyíl épp széjjel,
    S elmeséli nékem amit olvasott…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Elindul újra a mese!

    Fényt porzik gyémánt szekere!
    Minden csillag egy kereke!
    Ezeregy angyal száll vele!
    Jön, emberek, jön, jön az égből
    Isten szekerén a mese!

    Karácsony készűl, emberek!
    Szépek és tiszták legyetek!
    Súroljátok föl lelketek,
    csillogtassátok kedvetek,
    legyetek ujra gyermekek
    hogy emberek lehessetek!

    Vigyázzatok! Ez a mese
    már nem is egészen mese.
    Belőle az Isten szeme
    tekint a földre lefele.
    Vigyázzatok hát emberek,
    Titeket keres a szeme!

    Olyan jó néha angyalt lesni
    s angyalt lesve a csillagok közt
    Isten szekerét megkeresni.
    Ünneplőben elébe menni,
    mesék tavában megferedni
    s mesék tavában mélyen, mélyen
    ezt a világot elfeledni.

    Mert rút a világ, fekete.
    Vak gyűlölettől fekete.
    Vak, mint az emberek szeme:
    az égig sem látnak vele.
    Pedig az égből lefele
    porzik már Isten szekere!

    Minden csillag egy kereke,
    ezeregy angyal száll vele,
    az Isten maga száll vele
    és csillagtükröt nyujt felénk,
    mesetükröt, a keze.

    Szent tükrébe végre egyszer
    Pillantsatok tiszta szemmel,
    tiszta szemmel, Istenszemmel
    milyen szép is minden ember!
    Minden ember szépségtenger
    s mint a tenger csillagszemmel
    telve vagytok szeretettel…!

    Tagadjátok…? Restellitek…?
    Elfordulnak fejeitek…?
    Megvakultak szemeitek…?
    Szépségteket, jóságtokat
    nem érzitek, nem hiszitek…?
    Csillaggyertyák fénye mellett
    Isten elé nem viszitek…?

    Akkor bizony rútak vagytok,
    szégenyek és vakok vagytok,
    ha szépek lenni nem akartok.
    De még így is, szegényen is,
    rútan, vakon, mégis, mégis
    Isten gyermekei vagytok!

    Rátok süti fényes szemét,
    elindítja fényszekerét,
    jó emberek játékszerét.
    Milyen kár, hogy áldó kezét
    nem érzitek, nem nézitek
    s nem hiszitek már a mesét.

    A rút világnak gondja van,
    minden embernek gondja van,
    a sok angyalnak mind gondja van
    s az Istennek is gondja van,
    mert mindenekre gondja van.
    S így múlik el a szép s a jó
    az ember mellől, nyomtalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Nivó

    Én nem lehetek
    kevesebb, mint önmagam.
    De most már több sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

    Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
    állatban, emberben.
    Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
    telet decemberben.
    A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
    mintha dunyhán menne.
    Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
    milyen édes lenne!…

    A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
    futja hótalpakon,
    akármennyit zuhan, puha combocskáját
    nem üti meg nagyon.
    És az állástalan szegény ember, aki
    nem mer még meghalni,
    örül hogy reggeltől estig szabad neki
    havat lapátolni.

    Végig a városon nem csilingel a szán,
    mint gyerekkoromba.
    Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
    A kocsit gép vonja.
    Angyalok elszálló csengője se csenget
    a fehér utcákon.
    Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
    gazdagok házában.

    Nem édes a világ, de mégis szép látni…
    És én már gyógyulok…
    Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
    mindent elgondolok…
    Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
    Tapintom tagjaim…
    Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
    s vár a fény odakinn…

    Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
    jere, add kezedet:
    a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
    vezess ki engemet!
    Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
    Én megyek… indulok…
    s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
    ha én meggyógyulok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Havas fény

    T. D. karácsonyfája alá

    De jó is
    De jó is tudni hogy
    De jó is tudni hogy van valaki
    Van valaki odaát a havas háztetők alatt
    Ott túl a rakparti háztetők alatt
    Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
    Tudja hogy tudom: tudja
    Vagyok

    Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
    És madarakat
    A röpülés villámló hiányjeleit
    Örök aposztrofjait az égnek
    Létszavakat szelídít Ő: virágokat
    De mit virágokat!
    Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
    A rét-gyepszótár útszélremagzott
    Gizgaz-szavai-gyomokat
    És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
    De mit madarakat!
    A tél pohos pontosvesszőit
    Terek kövein fák promenádjain virityelő
    Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
    Verebeket

    Ó távol Fű- és Fabarátom!
    Virág- és Verébszavú
    Assziszibeli szerzet!
    Hagyd oda most
    Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
    Öltsd fel ködcsuhádat
    S indulj a város alá a falakon túlra!

    Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
    Menj hát
    Mögötted micsoda népek
    Micsoda processzió!
    Sárkánygyík-Duna és királysága
    Csúszómászó népe
    Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
    sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
    S a fenevadak:
    Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
    S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
    megjuhászodott párduc
    Csönd tutul ott és ólálkodó sötét

    Menj hát Szelídszavú!
    És fedd meg
    – mint egykor –
    Az fordolt világot:

    „Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Gyémánt

    Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

    Gyémánthegyen állunk,
    De zsebünkben kavicsok vannak.
    Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
    Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
    Most könyörgések szomjazzák erőnket
    És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
    Szívünkben a csillag megfagyott.

    Igen. Igen.
    Elsüllyedtek a haditengerészek:
    Szelid révészek csónakáznak
    Isten felé.
    Még a nagyon öregek is
    Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
    S türelmet prédikálnak messze,
    A mulandóság halainak.
    Igen, igen.

    Ne higyjük el hát barátaim,
    Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
    Mindent meg kell simogatni,
    A hiénákat, a békákat is.

    Gyémánthegyen állunk,
    Szigorú hó, takard el bűneinket,
    Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
    Te határtalan kristály!

    Forrás: Lélektől lélekig