Lassan kóvályog az erdő felett,
És egyre szélesebb köröket ír,
S a földtől egyre távolabb lebeg.
Lassan elnyeli a levegő-ég.
Hatalmas szárnya alig-alig lendül,
Ez „ama kiterjesztett erősség”.
Idelenn hullanak a levelek,
S én hulló levelek útján megyek,
És magammal, és mással,
És az Istennel perelek,
S lényem törvényét félve kutatom.
Az a másik ott fenn:
A végtelen erő,
S a végtelen Magány,
És a végtelen Nyugalom.
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradt, fantasztikus és beteg zene árad,
Idegen illatok és idegen zene.
Látok égő talaj ölén nagy, szomjú fákat,
Melyeknek bús vihar áldása kellene!
Látok a végtelen meddő méhébe veszve
Fehér madarakat lebegni nesztelen,
Óriás, bíboros virágok néma kelyhe
Ujjong a nap felé, mely áll a rőt egen!
Táncolj Noa Noa, beteg vágyak virága,
Táncolj Noa Noa, asszonyok asszonya,
Hajad, mint Tahiti égő fövenye sárga
És gyilkosan forró szád véres mosolya!
Táncolj Noa Noa, táncolj be bús szívembe,
Tiporj közönyösen, táncolj Noa Noa,
Ó részeg feledés, ó gyilkoló szerencse,
Táncolj Noa Noa, asszonyok asszonya!
Forrás: Lélektől lélekig
…érkeztél…amikor nem vártam,
Hajnal: Álmok forrása, napkelte…
Ülök bénán megigézve,
S lelkemben megnyílt lelked kertje…
Mit tegyek, hogy ne szálljon fel,
Fészket rakjon a pillanat?
Mit írjak, hogy ne riadj el,
S szívemben otthon tudjalak?
Hajnalom! Látod az álmot?
Mindig magammal hurcolom,
Vele van telve minden percem,
Ő mozdít hajszol utamon!
Látod az álmot? Tükörbe nézz csak!
Ő tekint majd vissza rád,
Ő rajzol a lényed fölé
Csillagvirágos glóriát!
Szavak! Ó milyen kevés
Amit belőletek szabok…
Ülök bénán, igézetten,
S botladoznak a mondatok…
Bárha tudnám, mindazt, mi átjár
Némán is oltárodnál vallani,
Bárha elhinném önmagamról,
Hogy vallanak pillantásaim?
Oldozz fel Hajnal!
Te vagy a templom,
Te vagy a zsoltár, és a fény!
Érkeztél, amikor nem vártam
Mint a Nap áradtál belém!
Égek, de nem fáj ez a tűz!
Sóvárgásom is áhítat.
Nyitva a lelkem, ömölj belém,
Hiszen a fényed már átitat.
Lelkemben megnyílt lelked kertje,
Hajnal-harmatán csillan a fényed!
Hagyd, hogy én legyek a kertész
Csillagvirágos vőlegényed!
Forrás: Lélektől lélekig
Adás, igéret, tilalom,
Parancsolat avagy alázat,
Ki leszel, mikor újra látlak?
Szined elé hadd készülhessek.
Ez volt asszonyos életem,
Harapós szájjal igaz útban
Utálatot is így hazudtam,
Ha így kinálták a szerelmet.
Hát sorsom a komédia:
Mért kérdjem, hogy neked is mért kell?
Bemázolom arcomat vérrel
Vagy krétaporral, mint kivánod.
Fölöttünk csak úgy kél, bukik
A Nap s a napok is úgy múlnak,
Szivek bénulnak s megujulnak
S csak mi nem látjuk egymás arcát.
Csak finita commédia
Akarsz te is majd a szemembe
Nézni ájultan és meredve?
Jól van: akarlak, hát hazudjunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor rád találtam én,
eszmém, rügyező ágam,
föllobbant bennem a remény,
s lett honom e világban.
Forrás: Lélektől lélekig
Születtünk. Te vulkáni lökésből
Emelkedtél lélek-hatalmasan.
Én csak úgy leszakadtam valahonnan.
Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:
Olyan mindegy, – a rongy csak rongydarab.
Hurcolnak, vonszolnak mindenfele,
És dolmányokra varrnak paszomántnak:
Vagyok világdísz, – s magam szennyese:
Világhoz s dolmányokhoz mi közöm?
Húznám, húznám a békesség körét
Magam körül: én egyetlen köröm.
De hurcoltatom s varratom magam,
És nem mondok sem igent, sem nemet,
És sírva nézek gránit, tereád,
Ki a rád törő hangok ostromát
Mély férfi-visszhanggal visszavered.
És néha, mikor mély-magamba szállok,
Tudom: én vétkem is, hogy ronggyá lettem,
Bűneimmel a sorsnak segítettem.
De máskor fellázadok keserűn,
Végig az ősök végtelen során
A világ fundamentomáig látok,
Látom, a nemzés sötét mámorában
Vándorol a vér, s vele áldás, átok.
A végtelen sor végén Isten áll:
A zord ősnemző. Rendel és ragyog.
Fensége szörnyű, hozzáférhetetlen,
És hajlíthatatlan és érthetetlen,
Amit rólunk elvégzett: állni fog.
Neked nem érdemed, hogy gránit lettél,
És nekem nem vétkem, hogy rongy vagyok.
1934 január 7
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom – –
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.
Vágyom, vágyom –
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom – –
Én azt hiszem, hogy vissza.
Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába –
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába –
Így a kipattant rügy a fába vissza –
Így a fa gyökerébe –
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe –
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság –
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.
1935 április 18
Forrás: Lélektől lélekig
Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk,
Fáradt, szomorú a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.
Forrás: Lélektől lélekig
S ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem…
nem kell semmi…
csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te…
egy kevés is elég,
mert végtelen vagy,
szemed az egész világ,
egy lépésed földeken visz át…
valamennyi…
elég…
Forrás: Lélektől lélekig
Vonatról láttam, – szürkült az ég alja,
A vonat zakatolt a síkon át,
A szél sírt, nyaggatta a nyűtt vonót,
Oly furcsa volt a hajnali zene,
S a napraforgók lehajtott feje:
Lehajtott, letört, letett lobogók.
Itt learatták rég a rendeket,
De mégis, ott mintha valaki állna,
Egy kaszás ember, keserű, borús:
Lőcsei bíró, ősz Fabricius,
S a fehérasszony: Géczy Juliánna.
A vonat zakatolt a síkon át,
Hol learatták rég a rendeket.
Akkor eszembe villant, hol vagyunk,
Mit ér láng-szívünk, mit gyémánt-agyunk!…
Virradt Majtény felett.
Szatmár, 1922 szeptember végén
Forrás: Lélektől lélekig
