https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Mészáros Ferenc: Hajnal kertjében

    A betűk, szavak fölött hangok rezegnek
    Szövétnekük titkos dallam…
    Belőle születnek, belőle élnek,
    És végezetül belehalnak…

    Lassan kibontja haját a nappal,
    Merengek rólad áhítattal.
    Ölelem a csendet, mintha te volnál,
    Térdelek eléd mátkám, Fényoltár.
    Simítom homlokod: Ébredj! Ébredj!
    Nézd, itt a reggel, s én veled fénylek!

    Fények fészkéből, keleti meséből,
    Hajnal gerincén lapulva,
    Éber áhítattal osonok hozzád a Nappal,
    Ébredés mámorát csenni,
    Sóhajod fényén pihenni titokban,
    csendben, hogy szívünk összeérjen,
    hogy szívünk összecsengjen…

    Egyetlen pillanat! Ennyi az egész!
    A többi? Tűz hátán, égve
    Csillagnak szökik az égbe.
    Látod? Ilyen a hamis isten!
    Elragad azért, hogy elveszítsen.
    Az égbe repít, csillagos mezőkre,
    Hogy flegmán visszadobhasson a Földre…
    Maradj inkább velem!
    Szeress, szeretve! És végezetül
    Feszülj a keresztre! Ott a helyünk!
    Karjaink tárva felfeszülni a szivárványra!

    Szívébe fulladt utolsó álma,
    Testét bezárta rideg faláda.
    Fények hátán játszik
    Fenn az angyalokkal,
    Hiába is sírom vissza
    Könnyező dalommal
    Nem válaszol, nem jön,
    Csak nagy égi szárnya
    Suhogtat le áldást
    az árva világra.

    Ég és Föld között, pórázon feszítve,
    Bensőnk majd szétszakad,
    Felhősülnek, és hullanak ránk szavak,
    Hogy békét, nyugalmat nyerjünk,
    De nem hagyja azt sóvár testünk, lelkünk.
    Mindkettő mást akar: a másikat.
    Közös út, csak alázattal születne,
    s erre nem képes a beste lélek és test,
    pedig a végén mindig győz az ég,
    s a felhők mögött mindig ott a Nap,
    s a szavak csak hullanak, hullanak,
    kilépnek álmaink mögül, a bensőnk
    végletekig feszül, szakad, a helyén üres
    cserép marad, hiába ragyog ott fönn a Nap,
    simogat a remény, hullanak alá a szavak,
    s születik újabb költemény: derül-busong,
    majd fagyos közönybe dermed,
    hogy oldódjon ismét,
    és serkentsen szerelmet.
    Lelkét csábítja az égi tető,
    Testét elnyeli a temető…
    Mi lesz utána? Senki sem tudja, csak a
    Nap marad, s hullanak a szavak…
    Van, aki érzi, van, aki érti..
    Az egyik éli, amíg más féli…
    És ami voltunk, maroknyi por marad,
    Fölötte kő, amire írják, ki is volt ő?
    És mennyit élt, meddig haldoklott,
    Mennyit remélt?

    Micsoda rabság!
    Fényed a lánca!
    Cellája a szíved tornáca!
    Rácsain lelked harmata csillan!
    Raboskodnék itt holtomiglan!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: A daloló lány

    A daloló lány
    szavában
    ott fénylik
    a Duna ezüst szalagja,
    a búzaföldek csendje,
    a bor aromája,
    az első
    vajúdás szent
    tűzkínú perce,
    szín, fény,
    szüreti mámor,
    a ballagó
    csordák esti mélasága,
    a csatába
    indulók néma remegése,
    a tenger mélysége, a
    csillagok magassága
    és az a
    hang,
    amit együtt és mindörökké
    csak az
    Alföld napja dalol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Esti hangulat

    Játszi’ széltől borzongnak a fák,
    Halk suttogással temetik a mát.

    Fecskepár száll az alkonyég alatt,
    A tücskök bús koncertet tartanak.

    Az égen már egy kis csillag kigyúlt,
    Ragyog halványan, mint a messzi múlt.

    Tövisbokorban alvó kismadár pityeg.
    Mit álmodik? Vajon ki fejti meg?

    Én hallgatom a csend ezer szavát,
    Ülök némán, reszketve, mint a fák.

    Most jó. Nem érzem gyötrő vágyaim,
    Fű, lomb, virág, mind jó barátaim.

    Messze űzik a földi kínokat,
    Szelíd kezük gyengéden símogat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi EmilNINCS VÁLASZ

    Öreg bölcs, mondd csak: Míg mi a halottat,
    A szenvedőket telehintjük könnyel:
    Az Isten, aki mindnyájunknak atyja,
    Mért nézi mindezt jéghideg közönnyel?
      – Nem tudom!

    Talán azért, mert tudja jól az Isten,
    Hogy nincs halál, s örökké tart az élet?
    Hogy más alakban támadunk föl ujra,
    Ha régi formánk széttört, semmivé lett?
      – Nem tudom!

    Ismertem embert. Nem tett soha rosszat.
    Nemes, nagy lelkén nem volt soha szenyfolt.
    S csapások érték, hogy csaknem megőrült!
    Mért szenvedett így, hogyha bűntelen volt?
      – Nem tudom!

    Ismertem embert. Maga volt a gazság.
    De életét bőségben, vígan élte,
    S fénylett rá folyvást a szerencse napja!
    Ha hitvány volt, az Isten mért kimélte?
      – Nem tudom!

    Vagy van talán igazság, túl a földön?
    Van angyal, végzést lángbetükkel író?
    Van, aki lát, hall és itéletet mond,
    Különbet, jobbat, mint a földi bíró?
      – Nem tudom!

    A vénség elhal, sírba dől. Helyén van.
    Korhadt, kiélt. De jó uram, felelj meg
    E bús kérdésre: Mért hal meg a bájos,
    Friss, édes jószág – mért hal meg a gyermek?
      – Nem tudom!

    Egy eb döge s halott Napóleon közt
    Nincsen különbség? Úgy elpusztul éppen
    A fényes lángész, mint a ronda állat,
    Mely túrt, sarat túrt teljes életében?
      – Nem tudom!

    Hát életünknek nincs más célja, mint az,
    Hogy porrá váljunk, temetői röggé?
    Legyek módjára röpködjünk a fényben
    Pár évig – aztán rothadjunk örökké?
      – Nem tudom!

    Biztos, hogy végül megfagy az egész föld!
    Ha mindezt tudja és előre látja:
    Mért küzd, mért épit, mért tanúl az ember?
    Felelj meg erre, bölcsesség barátja?
      – Nem tudom!

    Ó szép öreg bölcs! Mielőtt kilobbansz
    S hulládon férgek milliói rágnak –
    Mondd: érdemes volt a világra jönnöd?
    Mondd: van-e célja az egész világnak?
      – Nem tudom!

    1890

  • Beney Zsuzsa: Eurydiké

    Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?
    S te, lelkem társa, akiért a föld
    kemény kérgét taposva elmerültem,
    háromszor el a mélységes homályba –
    te értem mennyi szenvedést viselsz el?

    A gyalázat torkából kilökötten
    sivatagodnak naptalan fehér
    izzó homokjából a sűrű tenger
    sós-keserű árjába lemerültem
    szenvedésed elöntött mint a tenger
    és csontig mart halál és fájdalom.

    A gyenge dal, fuvolád halk patakja
    visszavezet? Hiszen téged sötét
    halálom elborított, mint a tenger.
    Visszavezetsz-e? Élve a pokol
    mélyére szálltál, engem elragadni,
    gyenge dal láncán engem, aki érted
    éltem, haltam, és benned elmerültem
    énértem mennyi szenvedést viselsz el?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Prae-existentia

    Isten gondol öröktől fogva téged,
    elméjében léted mint szikla áll.
    Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
    és mit változtat rajtad a halál?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Azt mondom mégis

    Azt mondom mégis: ne reszkessetek
    ha tört üvegre jégeső pereg

    feszes vigyázban áll a fátlan út
    a tűzfalon sírás-sziréna búg

    és csattogva keringő csillagok
    lenyírják a pelyhedző holnapot;

    ha mellbevág az undok őserő
    hogy álmotokban egy a férfi-nő

    s reggel dühödten cserbehagy a szó
    s már nem tudtok csak bólogatni: jó;

    ha köldöknézve vártok egy csodát
    lassan konyulva, mint a fűzfaág,

    s a verejték, a kegyetlen biró
    rátok két percnyi vezeklést kiró

    s az egész, érthetelen gombolyag
    a nyak tövén megülve fojtogat

    míg elfelejtitek: mi volt a cél
    mit ér a csend s a lázadás mit ér

    s hogy egytestvér a mély és a magas
    és lámpást is himbál a lámpavas;

    ha látjátok a bűnös kezdetet
    a napvilágnál ne reszkessetek

    míg tíz ujjával érint a halál –
    Hiszen az ember mindig talpraáll.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Az agg mester

    Mint citromot a gondos háziasszony,
    az utolsó cseppig kifacsarja az elismerés,
    a kései dicsőség fonnyadt, dércsípte bogyóit.
    Méricskél és összead, különböző táblázatokban
    összesíti az eredményt, rögzíti a csalóka rangsort.
    Lankadatlan figyelemmel kíséri pillanatnyi besorolását,
    a kéteshírnevű megnyilatkozók minősítéseit,
    s valódi vagy vélt sérelmeit azonnal megtorolja.

    Irgalmas ég! Mi lesz velünk?
    Mi lesz belőlünk egynéhány év után,
    ha a csapdát elkerülni nem tudta ő sem,
    akit szemérmes tisztelet s hódolat övez?
    Mi lesz a világgal, ha legkiválóbb fiai,
    a költők sem tudják már, hogy mit cselekszenek?

    Azazhogy tudja ő, csak nagyon sérülékeny.
    Sürgeti az idő, a tüdő, a szív, a máj.
    Esendő, gyötrött sajkaként hánykolódik, és
    veszélyes szirtek közt hajózva, egy-egy pillanatra
    meginog a bátor elme is. Aztán folytatja útját.
    Lefoszlik róla a gyarló, evilági cifraság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Dilemma

    Fáj az epém, és fáj a torkom is:
    azt sem tudom, hogy melyikre figyeljek.
    Enni muszáj, és enni nem szabad.
    Hát mit tegyek most: nyeljek-e, ne nyeljek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Nyárdélutáni dörmögés

    Gyökerük van ezeknek a nyárdélutáni zajoknak. Számomra mégis fölszakított hínárok a levegő víztükrén. Kutyaugatás, kakaskukorékolás, autózúgás, női beszéd, gyermeknevetés. Olyan hínár-fonadékok, amik aztán eltűnnek, s más változatban fölbukkannak ismét.

    Olyan hínár-fonadékok is, amik szárnyakat kapnak és a magasba emelkednek. Föl, egyre följebb, s beleolvadnak a kékségbe: s viszik a híreket a Kozmoszba rólunk, erről a júliusi délutánról, innét a Tó mellől, innét a hegy alól.

    Dörmögök magamban. Nincs kivel szót váltanom, de nem akarok kimaradni én sem. Érzékeljenek engem is a Kozmosz antennái. Érzékeljék például azt, hogy körülvéve emberekkel, mennyire egyedül vagyok. Hogy az időtér sivatagának kellős közepén didergek. Hogy gyarmati bennszülött szintjén sem beszélem a gyarmatosító világ nyelvét.

    Hogy nekem más a csönd, mint nekik. Más a fa, a napsugár, a víz, a föld, a felhők. S ha kimondanám nevüket, nem tudnák, hogy miről beszélek; ha meg azok beszélnek róluk, képtelen vagyok azonosítani őket.

    Azt sem értenék, ha a falu két egyetemére küldeném őket: a temetőbe és a rétre. Pedig ezekben mindennél többet lehet tanulni.

    S a legfontosabbakról: az életről és a halálról.

    Forrás: Lélektől lélekig