https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Kamarás Klára: Sorshorgoló

    Csak szem a szemre, lánc a láncra,
    miként sodort a három párka…
    Ki munkál, hajszol, mindörökre
    sorsunk szívósan ölti egybe.

    Tervrajz szerint, vagy ég bolondja
    szövi a szálat össze-vissza,
    s nem tudhatjuk, mi lesz belőle,
    közülünk kinek van jövője,
    kiből lesz bölcs, gazdag, vagy árva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Oltárra lesz terítő, fényes,
    király palástja, széle véres…
    vagy lábtörlő dohos sarokba,
    aztán a sors szemétre dobja…

    Ne nézz előre, ne nézz hátra,
    horgolva, szőve, varrva, vágva…
    csak szem a szemre, lánc a láncra..

    Jaj, aki csak egy szem a láncban
    ne gondolkozzon, hisz bezártan
    sodródik sorsa áramában,
    és nincs kiút, csak ősi kényszer
    megtartani, ne málljon széjjel,
    amit a többi összefogna.

    Nincs üdvösség, nem jutsz pokolra,
    csak ez a szédítő motolla…
    s magasztalva, vagy meggyalázva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Sötétedik

    Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
    – becsukja szemét –, de csak magába mélyed
    az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
    mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

    mikor már este van, s megmosakodtam
    – megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
    mindennapos szutykát számról letörölted.
    Megfürösztötted homlokom a hajadban.

    Mikor már este van, s nem tudok, akarok
    csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
    a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
    a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív

    Mikor úgy érzem nincs tovább,
    utolsót lobbant már a láng,
    egy furcsa árnyék hívogat,
    hiába minden áldozat…,
    valaki mindig visszahív…

    Valaki mindig visszahív,
    mikor zokogva fáj a szív,
    mikor a kétség és tudás
    egymásra ront, s a pusztulás
    szegény, bolond fejemre száll…

    Szegény bolond fejemre száll
    a sűrű éj s a rút halál,
    és megfogják a vállamat,
    már csak egy végső pillanat,
    de mindig van egy fénysugár…

    …de mindig van egy fénysugár,
    vagy egy parányi fénybogár,
    mely megmutatja mennyit ér
    az élet, s újra jót ígér,
    mikor úgy érzem, nincs tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: HAJNAL

    A szálló porban az úton
    még csak a hajnali szél kanyarog.
    Övig mezítlen férfiak
    állnak a fényben arany patakok
    partján s aranyban mosdanak.
    Csattan a víz, tele füttyel a táj
    s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A márványunk meséje

    Egy bősz villám-ököl lezúzta.
    Kövirózsás, szeles, derült
    magasságból patakmederbe,
    iszap-gödörbe úgy került.

    Kövirózsák közt ezer évig
    megváltó mesterkézre várt,
    hogy egy világnak megmutassa
    a benne alvó ideált.

    Iszapsírból durván kivette
    egyszer nehány paraszt-tenyér,
    s otromba épületkövekkel
    elvitte egy zörgő szekér.

    És lépcső-alja lett belőle
    a gazdasági udvaron,
    goromba lábbal megtapossa
    tudatlan ember és barom.

    Béres-bakancs döngő zajára
    remegve fölneszel, vigyáz,
    vörös fénye tompán kicsillan
    a napsugárban: “Pheidias?…”

    …Idő-ciklon száguld felettünk,
    rom lesz a lépcső, rom a ház.
    Romok között a holdsugárban
    hideg halálszél harsonáz.

    S a szél reáhord szemfedőül
    sötét földet, sötét mohát –
    s a szépség ismeretlen arca
    vég nélkül álmodik tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: MAGYARÁZÓ TÁBLÁCSKA A VIVÁRIUMBÓL

    Sürgeti, amit akadályoz.
    Topog. Vádol. Boldogtalan.
    Tesz-vesz, gyűjt-veszít lázasan.
    A Szörnyeteg sosincs helyén:
    időt képzel és abban él
    (ideje nincs, ideje van);
    tervet sző, emléket ajnároz,
    cigányutat sem lel a mához
    – ilyen a Szörnyeteg, szegény.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: IRÁS KÖZBEN

    Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
    ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
    e forduló világ és az ordas emberek.
    Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
    között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
    rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
    Igaz, jó szerteütni néha, de békében
    élni is szép lenne már s írni példaképen.
    Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
    mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
    Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
    s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szürke délután

    A ködök napja. Ólmos szürke ég.
    Az ősz sír ma az álmos ködön át.
    Lelkembe lopja fájó dallamát,
    És rám borul lankasztó szürkeség.
    Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
    A szó nekem ma durva, színtelen.
    Karomra hajtom álmodó fejem,
    S a némaság meséit hallgatom.

    Lehúnyt szemem lát rezgő képeket.
    Elém lebeg sok imbolygó alak,
    (Megéledt parázs hűlt hamu alatt),
    S hallok halk, elmosódó éneket.

    Ott kint a ködben valaki zokog.
    Neked is fáj az élet, bús rokon?
    – szótlan benéz az ősz az ablakon
    S halványan, könnyesen rám mosolyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Zene, belül

    Parányi melegség,
    mi átfut a szíven,
    tétova szándék, mely
    segíteni mozdul,
    növő hajlandóság
    más ember iránt – ez
    mind muzsika bennünk.

    Gyűlölet, amely csak
    igazságtalanság
    ellen lobban – szintén
    muzsika mibennünk:
    dübörgő s robosztus
    zene, amely győztes
    áradással önti
    el a gonoszságnak
    állásait lelkünk
    szikkadt rejtekében.

    Ezer megbicsaklott
    indulat s derékba
    tört álom szívsértő
    éles törmeléke
    alól buzog égre.

    Forrás: Lélektől lélekig