Kategória: Szerzők

  • Karinthy Frigyes: Ki kérdezett?

    – Ki kérdezett?

    Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába… pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene…

    – Ki kérdezett?

    Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába… egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.

    Sokszor vagyunk így mondásokkal Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.

    – Ki kérdezett?

    Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról… ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó…

    De ki kérdezett?

    Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.

    Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

    Ki kérdezett?

    Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

    Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?

    Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

    De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

    Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant… ki kérdezett?

    Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?

    Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?

    Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Konok szív

    In memoriam Szabó Lőrinc

    1

    neked is csak egyetlen életed volt
    ötvenhét kurta év de százszoros
    hatványát csikartad ki az időtől
    utazások könyvek és nők hatványán

    ismertelek? démoni mester
    incselkedő Mefisztó-Szókratész
    bár simogatni is tudtál (írásban)
    lektoromként: „rendkívüli tehetség”

    nem is lehettél volna távolibb
    azért éreztelek olyan közel
    hogy a szíved torkomban dobogott
    idegen csillag úgy csodáltalak
    meg is fagytam föl is forrtam jegedtől
    dermesztett-égetett a hidege

    2

    caplattál velem majd fél napon át
    a rommá lőtt városban mert féltettél
    „kapzsi kalmár keze közé” kerülök
    s kiforgat a kilónyi szűzdohányból

    voltál akkor testvér-barátom
    nagydiák-bátyja faluról jött öccsnek
    okítottál alattomos csapdákból
    ép bőrrel hogyan szabaduljak

    mikor olvasom keménykopogású
    verseidet s fölrémlenek előttem
    életed tüskés történetei

    fogadott öcséd majd fél napon át
    emlékezem szíved ez a konok szív
    dobszólónál ismert lágyabb zenét is

    3

    énekeltük (hitetlenül) a zsoltárt
    s röggé hulló hantok hullámverése
    ringatta a koporsót ötvenhétben
    (egyidős voltál a századdal) ősszel

    királyi vad elestén köröz úgy a
    tetem fölött gyászra riadt madárraj
    sírod köré ahogy sötét csapattá
    költők és asszonyok siratni gyűltek

    fény-árny-váltó ideges nap sütötte
    a süllyedő Kháron-ladik-szűk ládát
    míg megindult s rádzuhogott a föld
    fekete óceánja tachikardiásan
    a kozmosz szíve akkor ütemnyi el-
    botló dobbanást kihagyott

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Fűben

    Fekszem hanyatt;
    fejem alatt
    megszólal a
    vén föld szava:
    No, ugye, kár volt?

    Nézem a felhőt
    és lent az erdőt,
    a néma tábort;
    aztán lehúnyom
    a szemem,
    süllyedni kezd
    a föld velem
    s nyíló husa
    halálpuha
    kéjében oly
    ismerősen elomlok,
    ahogy az én
    alvó husomban
    alusznak a csontok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Tárlat: a sátán műremekei

    Boldog, akit pálinka butít,
    boldog, kit a szépség
    kápráztat, boldog mind, aki
    csak részleteket lát. –
    De ha anya
    helyett egy isten
    nyitotta föl szemed, akkor
    a halálos éjben mindenütt
    tűz, tűz lobog fel,
    tűz, tűz kering
    körötted és te mindenütt
    őt látod, a mozgó
    viperalángot,
    a tüzet, amit
    széthurcol a mozgó
    ember a földön, a tengereken,
    a parázsagyu gondot,
    a tűzkigyókat
    látod csak az éjben,
    a mult s a jövő
    üveghegyein túl, a nyugtalan önzés
    gyujtogató parazsát, a tüzet,
    a tüzet,
    tűzoszlopokat, aranyrudak és
    a puskatűz aranyát.

    Átkozott vagy,
    ha látni tanultál,
    átkozott vagy,
    ha látod: a Sátán
    mennyi szenny
    tüzéből festi be a halál
    gyászpompás keretei közé
    Műremekét, az Életet:
    jaj neked, aki látsz,
    jaj, neked, Isten
    látó fia, jaj,
    mert bárhova fordulsz,
    örökre előtted
    az idő vándor falain
    az Ember égő tárlata:
    számodra nincs
    butúlni ital, vakúlni szépség,
    s üss bár karót boldogtalan
    szemedbe, feléd
    a végső éjszaka
    egéről is az olthatatlan
    tűzvész
    rémült freskói lobognak!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Egyszer mindenre fény derül

    A hallgatag órákon,
    keresed magad, de nem találod.

    Pedig ott vagy, ott rohan
    a vér ereidben, és a szív is ott
    dobban benned, mégis
    keresel valakit, aki te vagy, az igazi, a
    tiszta, az ember…
    Hallgatag órákon vitatkozol a csenddel…

    Valakit keresel, aki az
    ég tükrén néz vissza rád, mikor a Nap
    rád nyitja fényeit,
    keresel valakit, pedig ott van, hiszen ő
    vagy te is, csonttalanul,
    hústalanul, árnyék, amit a fény rajzol
    lépteid elé. Ha nem
    hunyod be szemeidet, látod…

    Kísértenek életen át
    árnyékaid, az álmok…

    Pedig ott van, ott vagy
    az idő romjai mögött, tépázott
    ábrándokba öltözötten…
    Ott vagy magad, ahol rongyokban
    koldul a lélek, és
    az éjbe rejtőzve keres menedéket… Ott
    vagy, néha csillanó
    reménnyel, s megtalálod önmagad is
    egyszer… Úgy virrad fel
    lényed, mint a reggel…

    Valami visz, rángat, nem
    tudni merre, miért? Valaki keresi
    kezed, talán csak egy
    érintés villámaiért, talán csak azért,
    hogy a pillanat megváltsa
    az időt? Talán csak azért, hogy a
    fényben megtaláld a
    helyed, a mindenért, vagy a semmiért?

    … Valamit, valamiért…

    Mennyit vitáztak,
    kutakodtak a bölcsek, a tudók, mennyi
    erőt rabolt el a
    rettegett titok, a farkasétvágyú jövő, és
    mennyi hit tört meg a
    jéggé fagyott álmokon… Válasz még
    nem érkezett, pedig a
    kérdés ott lebeg, időtlenül… Egyszer
    mindenre fény derül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Testamentum

    Írni az utolsó gyenge hangig
    Ami elcsuklik az elmúlás küszöbén
    Írni, amíg a lélek morajlik
    Lüktetni, amíg van remény

    Szeretni a végső sóhajig
    Ami elindul, s már nem jut a fényre
    Szeretni, amíg száguld a vér
    Szíved fáradt börtönében

    Ölelni az utolsó szerelmet
    Mielőtt csillagnak szökik az égre
    Ölelni az asszonyi testet
    Sóvárogva, hogy ne legyen vége

    Őrizni a haza szellemét
    A költőt, a magányos csillagot
    Őrizni minden szavát, versét
    Amit örökül ránk hagyott

    Csodálni az utolsó forrást
    Amiből tiszta lélek árad
    Csodálni a Nap szerelmét
    Ahogy öleli a fákat.

    Gyászolni, amit elfeledtünk
    Ami mellett elmentünk vakon
    Gyászolni, ami nem jöhet vissza
    Csak virágok jelzik a sírokon.

    Remélni az utolsó sóhajig
    Amíg hangod viszi a szél
    Remélni, amíg a csupasz lombon
    Van még egyetlen levél.

    Élni úgy, hogy tudd: egyszer vége
    Az idő könyörtelen, nem mérlegel
    Élni úgy, az utolsó percig
    Mintha sohasem múlna el

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Tündöklő föld

    Az ezeregyéjszaka meséje sem lehet ennél különb.

    Tűz és ezüst. A vén hegyek rózsaszínű felhőket pipálnak. S hogy ring a fény! S ó, mily remek a pásztorok subája s kezükben a jelvény: a horgos görbe bot. A lángoló mezőn egy paraszt ballag által és avott ruháján aranyként szikrázik a fény; tornyok tetején, ablak üvegén vibrál a fény keze és rubin tűkkel játszik és pesznye bodzafából is csodafát varázsol. És így tovább: lángorkánban a cserfaág. A nap most király és kegyétől fénylik a szép, bús nagy világ, egy tüzes lángcseppet most a pince is harácsol. Aztán a király megindul – s ó, mily csoda! – Megnő a fák árnyékostora s bodzafa lesz a csodafából újra megint… A jegenyék ujja lengve int s meghátrálnak a fényfalanxok; zűrzavar lesz a nagy színpadon s a futó király lehunyja nagy forró szemét. Álmára szent csöndes zenét perget az est halk gitárja. Aztán csönd lesz. Lehull a díszlet és lezárul a nappal nagy szimfóniája.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Csodatevő szemek

    Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim
    érzéketlen és gondolattalan
    sötétjét beragyogja, lobogó
    hajad új napként körülzuhogott,
    és kebleid hullámzó tüze úgy
    átsajogtatta életem halott
    országában a dombok és hegyek
    dermedt húsát, hogy már személytelen
    erővé nőttél: koldús szemeim
    szégyenkezve és értelmetlenűl
    nézik emberen-túlról rámsütő
    nagy szemeid csodatevő hitét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Barátkeselyű

    Mannsberg Arvednek

    A törpefenyők szívós karja közt
    Feküdtem önfeledten.
    Síri csend, csúcsok csendje vett körül.
    A tekintetem, ahogy fölvetettem,
    Találkozott egy óriás madárral.
    Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal
    A nagy magasban szinte állt felettem.
    Barátkeselyű volt, – barna csuhája
    Sötéten, egyszerűn símult reája.
    Kémlelte: élek-e még, vagy meghaltam.
    Oly mozdulatlanul feküdtem ott:
    Egy pillanatig, – azt hiszem: megcsaltam.

    Még nem, még nem, csuhás herold-madár,
    Még nem ütött az óra!
    Pedig talán e szikla-katafalk
    Ravatalnak sem utolsó volna!
    Nem, ez a hitvány test még nem tied!
    Hanem a lelkem, a lelkem vigyed
    Zajtalanul a szörnyű magasságba!

    Egyetlenegyet lendült csak a szárnya,
    Aztán eltűnt az Ünőkő mögött,
    Végtelenbe, mert végtelenből jött.

    Radnai-havasok, 1922. július

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Memento

    Ne lássam ezt a haldokló vidéket,
    Rózsás tenyérrel fogd le két szemem,
    Hadd higgyem, hogy van ifjúság, van élet,
    Míg ősz pusztít a nagy természeten.

    Ne lássam, hogy a haldokló virágon
    A nap megtört sugára mint ragyog,
    Míg lábaimhoz a hervadt falombok
    Zizegve hullnak: meghalsz, meghalok.

    Így édes, így. Milyen csodás világ ez,
    Hajnal dereng a rózsás ujjakon:
    Kis házunk, kertünk, a fehér virágok,
    Ketten járunk a keskeny utakon.

    A vágyak, álmok mind beteljesülve,
    Enyém vagy és én a tied vagyok…
    – Nem hallottad?… Egy vadszőlő-levél volt…
    Zizegve súgta: meghalsz, meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig