Születésem előtt mintegy 9 hónappal
összegyűlt apám-anyám
(pusztán a Testület működtetése végett),
hogy engem oda-idézve:
életfogytiglanra + halálra
ítéljenek; holott
semmit se tudtak rólam.
– Az ítélet jogtalan, de erős.
Végrehajtása folyamatban.
Fellebbezésnek helye nincs.
Forrás: Szeretem a verseket
Ezüstös fény hull most a házra,
beles a hold az ablakon,
és holdezüstre festi lágyan
a hajam, a karom… a vállam…
S az ágyon, nyáréji melegben
ezüstfénytől ragyog a testem.
Most így, csak így érints te drága
és bársony legyen minden szép szavad,
hisz ez varázslat, ez a hold varázsa,
megtörni hangos szóval nem szabad.
Ó simogass! Én mindig arra vágytam,
hogy simogass, ahogy a holdsugár…
Hát nem tudtad, hogy régen erre vár
a hajam… és a karom… és a vállam…
És csókolj úgy, mint senki mást
és csókolj úgy, mint a mesékben
mintha azt hinnéd, nem szabad,
és én kérlelnélek, hogy… miért nem?
És csókolj vadul és mohón,
hiszen lobogó tűzzé váltam,
csókkal boríts, ahol csak érsz
ezüst nyakam… ezüst hajam…
a karom és ezüstös vállam…
Elbújt a hold.
Elönti a szobát a lüktető sötét…
Ne sajnáld az eltűnt ezüstcsodát:
Majd kárpótollak mindezért.
Forrás: Szeretem a verseket
Ha szívem bomlott, bús malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.
Ha így szólok: már mehetek,
Nem jöhet már új, sem jó, sem rossz,
Ütő vágy éri szívemet.
Az élet már adott sokat,
Bódítót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.
Forrás: Szeretem a verseket
Várlak reggel.
Várlak délután.
Este
fehér zivatar rázza az ősfenyőket.
Csillogó buckák
zizegve rohannak.
A szél
hörögve lengeti hosszú hósörényét.
Zuzmarás utakon át
tündéri éjben
érkezel
kunyhóm elé, északifény leánya.
Prémek vattáznak
bolyhosan, fehéren,
szájad
piros melegén pihék halódnak,
zöldfényű csillag
reszket hajadban
s szánad előtt
felhőt zihálnak a rénszarvasok.
Forrás: Szeretem a verseket
Mikor megláttalak, új életre keltem,
Kínos élet zordon múltját elfeledtem,
Megnyílott előttem a bezárult éden,
Újra fellobogott elhamvadt reményem.
– Rózsaszínű felhők úszkáltak az égen.
Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma,
Boldoggá tett szemed bíztató sugára.
Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek…
…Rabszolgája lettem csapodár szívének…
– Hittem a mosolygó, rózsaszínű égnek.
Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja
Kialudt örökre sötét éjszakába’…
Komor bánattá vált tündöklő reményem,
Fojtogató kínná égő szenvedélyem…
– Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.
Forrás: Szeretem a verseket
Mikor az est szellő-uszálya lebben,
S madár dalol a zöldellő ligetben,
Mikor az égen első csillag ég,
S a nyárfa lombja suttog halk mesét,
Bíborba nyíló álmod alkonyán
Gondolsz-e rám?
Ha lelked, mint egy mámoros madár
Az ég sötétkék bársonyára száll,
Mikor a fényt koszorúba fonod,
S azzal köríted tiszta homlokod,
Repeső vágyad tündér-hajnalán
Gondolsz-e rám?
Én minden este kis faludba szállok,
Hol most javában nyílnak a virágok,
S szívem egy titkos, halk ütemre dobban,
Ha látlak olykor állni ablakodban;
El-el merengsz… s úgy érzem, igazán
Gondolsz reám!
Forrás: Szeretem a verseket
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk –
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit. –
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Forrás: Szeretem a verseket
„Nézze – mondtam –, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani – mint az örömét –, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat, mint a másik őt; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt valaha tartalma: kölcsönös vágy és megkívánás. Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem – persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez esetben… a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi.”
Forrás: Karinthy Frigyes prózája
Majd elmulnak ezek a remegések,
Lesz az Életnek cukros bora,
Majd zúgni fog kis templomban az ének,
Havas karácsony s Úr-vacsora
És rigmusos gyermekek jönnek.
S tán árka lesz ennek a vád-özönnek,
Győztesre szárad ázott szárnyam
S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
Ami beteljesedhetik
S hogy újból és fentujjongva akarjak.
Majd galambok lesznek a lomha varjak,
Finom nő-testek, remegősek
Várják vágyón, hogy lepleiktől
Szabadítsam meg őket
És nagyon sokan szeretnek ismét
S én sokakat fogok nagyon szeretni.
Szent szántásba akkor fogom majd vetni
Lelkem Kánaán-magvait,
Melyek ma még, jaj jaj, rohadnak.
Dicső leszek s örülni fogok
Mindennek és magamnak
S a földnek, melybe áldott, bő markom
Hitet, jövendőt, örömet hintett:
De ha nem így lesz, az is mindegy.
Forrás: Lélektől lélekig
