Kategória: Szerzők

  • Reviczky Gyula: Szent-István napján

    I.

    Hatalmas, bölcs, előrelátó,
    Jézus tanát megismerő;
    néped’ pogányságból kiváltó,
    te jóság, bölcseség, erő!…
    Kinél dicsőbbet és nagyobbat
    nem szülnek hosszu századok:
    első királya magyaroknak,
    áldassék áldott jobb karod!

    Hazámnak szentje, nagy királya!
    Tisztelni meg nem szűn’ e nép.
    Kezében a kereszttel állta
    meg ezer éven át helyét.
    Török félhold, tatár s a német
    hiába vívták ekkorig:
    a vésszel mindig szembe nézett,
    Mohácstól le Világosig.

    Ha néha hallád is fohászát,
    midőn kitört az érczkebel,
    panaszkodón, hogy ős hazáját
    egy rosszabbal cserélte fel:
    véres csatákban, végveszélyben
    azért nem ingott, csüggedett;
    mint büszke czédrus, oly kevélyen
    állott meg századok felett.

    S lesz még idő, jön még olyan nap,
    midőn, dicsőséges király,
    hatalmát a rég’ vert magyarnak
    majd nem gyöngíti belviszály,
    ha majd a népek viharába’
    csak a te koronád nem ing,
    s a magyarok fölkent királya
    magyar király leszen megint!

    II.

    Magyarok első szent királya,
    hitetlenből hivőt csinálva,
    a honszerzés másik felét,
    mely még dicsőbb, te végezéd.

    Körülhordatva a keresztet,
    a kóbor lábat, kósza kedvet
    egy helyhez, egy honhoz kötéd.
    Örök dicsőség a tiéd!

    Im, ezer éve fenragyog már
    a szent kereszt és áll az oltár,
    honnan tömjénfüst és ima
    hozzád repül, Isten fia.

    Üdvünk sehol se volt, csak épen
    a megváltó kereszt jelében.
    Te tudtad ezt, óh, bölcs, dicső!
    S nem ölt meg ellenség, idő.

    Élünk, vagyunk már ezer éve
    sok harcba’, sok viharba’, vészbe’,
    s mig a kereszt marad jelünk,
    dicső király, el nem veszünk!

    III.

    Dicsőség, szent jobb kéz,
    balsorsban reményünk;
    tanuja, hogy nincs oly vész,
    melyet túl nem élünk:
    a magyarnak légy kalauza váltig,
    egészen a boldog Kánaánig.

    Békülőnek békejobb,
    küzködőnek támasz.
    A ki téged félredob:
    bajba’ meg nem áll az.
    Ezer éves szent ereklye, érd meg
    a boldogabb újabb ezer évet.

    Büszke, bátor öntudat
    emelje hazánkat.
    Te mutasd meg az utat
    a magyar királynak,
    hogy a mit te kezdtél oly dicsően:
    ő folytassa, végezze dicsőbben!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: A napraforgó

    A napraforgó, mint az őrült,
    röpül a pusztán egymaga,
    a tébolyító napsugárban
    kibomlik csenevész haja.

    Bolond lotyó – fejére kapja
    a sárga szoknyáját s szalad,
    szerelmese volt már a kóró,
    a pipacs és az iszalag,

    elhagyta mind, most sír magában,
    rí és a szörnyű napra néz,
    a napra, úri kedvesére,
    ki részeg s izzik, mint a réz.

    Aztán eszelősen, bután
    rohan a gyorsvonat után.

    1913

    Forrás: Arcanum

  • Lányi Sarolta: Önvád

    Néha sajnálom magamtól,
    amit adott az élet.
    A sok jót, szépet: családi örökséget,
    gyászból, bánatból
    leszűrt szépséget,
    jóságot, elfeledt veszteséget,
    tüzet, ami már nem éget,
    s ezt a túl sok ajándék-évet.

    Kit loptam én meg?
    Ki szenved énmiattam?
    Helyettem ki halt meg?
    Megillet-e a szeretet,
    amit kapok?
    Mentségem-e a szeretet,
    amit adok?
    És mit hagyok,
    ha meghalok?
    Tudatlanságot?
    Vagy amit mindig kerestem,
    s amire vágyok:
    az igazságot?

  • Verseghy Ferenc: 189. Ének szent István király’ jobbjáról

    Oh szent jobb kéz! földünk’ fénye,
    nemzetünknek szent reménye,

    kútforrása létünknek,
    hű dajkája hitünknek;

    légy Budáról országunknak
    Mózes’ karja mindnyájunknak.

    Oh szent kéz! óvd földünket,
    minden rossztól népünket!

    A’ pogányok vakságából,
    a’ vadságnak rút sorsából

    a’ magyarnak hajnala,
    ah! te voltál angyala,

    hogy tanítsák a’ gyarlókat,
    gyámolítsák a’ habzókat,

    te rendeltél véneket,
    te egyházi rendeket.

    A’ ki félvén a’ hívságtól,
    búcsút vett az ál világtól,

    annak bátor szent fokot,
    te szerzettél klastromot.

    Akkor is, ha tán Rómába
    vagy Jézusnak szent honába

    jámborságból vándorolt,
    a’ magyarra gondod volt.

    Hány özvegynek gyámolója,
    hány árvának pártfogója

    volt hazánkban irgalmad,
    szünhetetlen szorgalmad!

    A’ betegnek, éhezőnek,
    mindenféle szenvedőnek

    te nyujtottál orvoslást,
    köntöst, ételt, ápolást.

    Végre, hogy köz boldogságunk,
    fenn maradjon bátorságunk,

    Isten’ annya pártfogónk
    általad lett gyámolónk.

    Néki adtad koronánkat,
    ő rá bíztad új hazánkat,

    hogy földünknek népeit
    óvja úgy, mint híveit.

    Illy felséges tetteidnek,
    illy tündöklő érdemidnek

    bére az, hogy Tégedet
    rothadás nem sérthetett.

    Bére az, hogy több csudával,
    mint dücsődnek zálogával,

    mellyért áldja nemzetünk,
    fényesnek tett Istenünk.

    Várad, Szent-Jobb szól ezekről,
    szól Ragúza több lelkekről,

    kikkel érted az Egek
    sok jeles jót tettenek.

    Hogy Mohácsnál megrontattunk,
    Tőled is, óh! megfosztattunk,

    nyűgben sírtak népeink,
    árván nyögtek szíveink.

    Ámde háza Ausztriának
    megtérítvén a’ hazának

    mind az eltünt díszeket,
    visszaszerzett Tégedet.

    Áldd meg Isten! jóvoltáért,
    és Te szent kéz, a’ hazáért

    légy e háznak csillaga,
    légy hűségünk’ záloga.

    És ha tán köz-ellenségünk
    rajtunk üt, vagy más inségünk,

    oh terjedgy ki Te reánk,
    hogy megszánnyon köz Atyánk.

    Intsd meg szívét a’ magyarnak,
    kit balságok megzavarnak,

    tűrje mennyért séreit,
    ’s várja értök béreit!

    Köss közöttük egyességet,
    tartsd fel a’ köz békességet,

    hogy mint egy test éllyenek,
    ’s mindig eggyet értsenek.

    Emlékeztesd itt léteddel
    ’s visszatérő ünnepeddel,

    hogy egy tőnek ágai,
    egy egésznek tagjai.

    ’S a’ ki végén életének
    búcsut mond elhült testének,

    vidd az Isten’ színéhez,
    hogy feljusson béréhez!

    Légy Budáról országunknak
    Mózes’ karja mindnyájunknak,

    oh szent kéz! óvd földünket,
    minden rossztól népünket!

    (1821–1822)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gyurkovics Tibor: Feleselő

    Tudod, hogy mi a szerelem?
    – Hogy vele igen – vele nem.

    Hogy mi a tűzbocsátkozás?
    – Csak ő legyen és senki más.

    Az utcán meg sem ismerem.
    – Még szemhéját is szeretem!

    Minden mozdulata hamis!
    Mosolya, csókja – akkor is!

    Torkomig ér gyűlöletem:
    senkivel se – vele igen!

    És kerülöm, és megvetem,
    és átkozom – és szeretem!

    Őrült vagyok és lángolok
    karjában – mint a csillagok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gámentzy Eduárd: Emlékszel?

    – Emlékszel?
    Függönyök mögé zártuk a napot.
    Nem akartuk,
    bántott a fénye.
    Másnapos ingeink gyűrődéseit
    takartuk puha éjsötétbe.
    Gyufával gyújtottam holdvilágot,
    sápadtat, szelídet, álmodót.
    És bejött akkor a Göncöl-szekér
    a szobába, s én csak álltam ott
    mozdulatlan csodálattal.
    Mert tudtam, hogyha mozdulok,
    ha eloltom azt a cigarettát –
    kialszanak a csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balogh József: Mit kívánok

    Kívánok én hitet, kedvet,
    szép szerelmet, hű türelmet,
    utakhoz fényt, csodát, álmot,
    békességes boldogságot,
    magyar szót és égre kéket,
    emberarcú emberséget,
    verseket, célt, igazságot,
    daltól derűs jobb világot,
    bokrok mellé társnak fákat,
    napfényt, amely el nem fárad,
    tekintetet szembe nézve,
    éjt meg nappalt soha félve,
    kézfogásos tiszta csöndet,
    és mosolyból minél többet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Kétféle idő

    Igaza van az időnek igaza van
    elfogadom eztán panasztalan:
    csontig maró szél hóviharral
    bőrt-égető forróság nyári nappal
    szélsőségek vagy átlagok
    mást nem kívánhatok

    De nem az az idő mely pusztít vagy simogat
    nem amely kívül kedvel vagy riogat
    a bőrt az arcot érintő
    a törvényt tisztelő idő
    mely házat építtet s nyújt még sereg-
    fajta védelmeket

    Nem ez az idő –
                       Csupán az számít ami benn
    csöndben munkál de szüntelen
    s csak metaforákban beszélek
    ha ilyenre-olyanra térek
    A Király-Idő mindenekfölött való
    még a királyokon túl is való

    Tudja meg aki hallja olcsó szavaimat
    értelmüket fölfognia bármint szabad
    Játszom én is komolytalan
    rakosgatom össze gondtalan
    de az idő az igazi rám se hederít
    görgeti némán görgeti kerekeit

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Elfogadni, elengedni…

    Mentünk, s te vittél kézen fogva engem.
    Lehunyt szemeim mögött a világ
    életre kelt, és újra része lettem,
    ahogy a kövek, ahogyan a fák.

    Jártunk a kidőlt pléhkrisztusok között,
    s a félhomályban sírt egy kisgyerek.
    Felemeltem, hogy magamhoz öleljem.
    – Ő rám nézett. És látod? – Már nevet!

    Nem tudtam volna nélküled megtenni,
    feküdtem volna romjaim alatt,
    a térdre esett sorompók tövében,
    ahová nem jön semmilyen vonat.

    S hogy elfogadni, s elengedni is kell,
    tőled tanultam, köszönöm Neked!
    Most hazaküldöm ólomkatonáim,
    a harcnak vége! Isten veletek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Kutya

    Körülhemperegted a fákat,
    leráztad irtózatod,
    szabad vagy – horpaszodban már csak
    a belek láncát lógatod.

    De – míg buzgalmad feledi
    az udvart, tornáctól az ólig –
    a vadvizekre emberi
    dühök homloka ráncolódik.

    A felhők közt bakancsszögek:
    rúgások csillagképei,
    lekushadsz, s rettegő szemed
    füvek pillája verdesi.

    S amint a holdon feltűnik
    eszelős, hű tekinteted,
    mint egy nagy gazda lábait,
    végigszagolod a fűzeket.

    Forrás: Lélektől lélekig