https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Baka István: Akkor is ott is

    A felhők szürke rabnőruhájában
    sápadtan és félénken lépegetsz
    a lágerudvar-réten át a fény
    szögesdrótjai közt kelettől nyugatig
    zápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-lilás
    kikericsét meggyalázhatják bármikor
    éjjel a fennsík priccsén forgolódsz a hold
    reflektora végigpásztáz aludni nem hágy
    gondolsz-e rám ilyenkor aki egykoron
    villám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omló
    sörényedben fürdettem arcomat
    gondolsz-e még vagy csak a holnapi
    holnaputáni robot jár eszedben amitől lecsupaszított
    erdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészen
    az alkonyatokban de én a ködök krematórium-
    füstjében is érezni fogom tested illatát
    s akkor is ott is a te nevedet mondogatom majd
    mikor egy tiszt unott kézmozdulattal
    eldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Ballada

    Hold ezüst útja a tavon
    ne lépj rá szép leány

    Mennem kell ne tartsatok vissza
    mennem kell meg kell őt találnom
    ne zörögj mákgubó a szélben
    hívó hangját nem hallani
    ne bújjatok el margaréták
    ingének gyöngyházgombjai
    ne szaggassatok pipacsok irigy
    kurvák vörösre mázolt körmei
    mennem kell meg kell őt találnom
    mennem kell ne tartsatok vissza

    Hold tüllje lesz menyasszonyi
    fátyolod szép leány
    ruhádat kagylók karmai
    megtépik szép leány
    szűz öledet megökleli
    nádtorzsa szőrös buzogány
    nem kedvesed szemefehérje
    hal villog itt az éjszakában
    ne ereszkedj közénk a mélybe
    maradj a parton szép leány

    A sebtiben varrt éjszakából
    a csillagfény mint férc kilóg
    fölfejtem én varrok belőle
    ágyunkra súlyos takarót
    fölfejtem én varrok belőle
    fekete vőlegényruhát
    böködöm Sarkcsillaggal sodrok
    a holdfényből ezüstfonált
    mennem kell ne tartsatok vissza
    nem várhatok tovább

    Fölfejted szép leány belőle
    varrhatsz majd halotti lepelt
    a súlyos koporsófödélre
    csillaggal íratik neved
    ne lépj rá szép leány a tóra
    csalás a hold-ösvény csalás

    Mennem kell gyűrűm elveszett
    ha nem lelem felhúzza más
    fél pár cipőm is elmaradt
    oltár elébe hogy megyek
    fátylam is elring a tavon
    mit bánom én legyen csalás
    hold útján bár elsüllyedek
    mit bánom én ha látomás

    Gyűrűzik majd tested felett
    a víz fehér cipőd a hold
    felhők sarában elmaradt
    lábodra föl nem húzhatod
    ne lépj a tóra szép leány
    csalás a szerelem csalás

    Mennem kell meg kell őt találnom
    mennem kell ne tartsatok vissza
    ne szaggassatok pipacsok
    kurvák vérvörös körmei
    ne bújjatok el margaréták
    ingének gyöngyházgombjai
    ne zörögj mákgubó a szélben
    hívó hangját nem hallani
    határok fűrészfogain
    lépkedve is megtérek hozzá
    népeket földhöz szögező
    esőben visszatérek hozzá
    Charonnak szemem garasával
    fizetek és átkelek hozzá
    mennem kell úgyis megtalálom
    mennem kell nem tarthattok vissza

    Hold ezüst útja a tavon
    megnyílt alattad szép leány

    Ölelj ölelj tó-vőlegényem
    ne sirass engemet anyám

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A titok

    I. Az idegenségről

    Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
    Csupa idegen arcok körülöttem.
    Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
    és úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
    Semmit sem értek. Minden idegen.
    Oly messziről néz rám az életem,
    és én úgy nézem és úgy bámulom,
    mint egy bánatos beteg arcot
    egy jégvirágos távol ablakon.

    Oly idegenül integet felém,
    és a szemében annyi titok fázik,
    és annyi könny és annyi félelem.
    Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
    Valamit mond is, zengő susogással,
    s az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
    rég elfeledtük gügyögő szavát,
    csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
    valami nagy-nagy messzeségen át.

    És ez az arc ilyenkor mindenem.
    Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
    az egész élet ez a kis szoba,
    ezek a régi halkszavú hatalmak,
    és ez a fázó, hangos hallgatás,

    és ez az arc. És semmi, semmi más.
    Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
    ez az egész. És abba belenézzük
    az életünket.

    Forrás: Lélektől lélekig

    i

  • Fodor Ákos: Egy gyakorlat

    (mindennapi teszt-kérdés/2.)

    Magadtól kérdezd:
    ajtód azért fontos-e,
    hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az elsüllyedt utak

    Hívott a titkok nagy mezője,
    kellette magát száz sima út,
    és én legényesen, dalolva
    csaptam mögöttem be a kaput.

    Valamennyi út fölfelé tört,
    ragyogón és virágba veszőn,
    s én feledtem a csendes udvart,
    rohantam részegen a mezőn.

    Rohantam dalosan s vakultan,
    befogtak új, csodás illatok,
    s száz út végén nem vettem észre,
    hogy már minden utam elhagyott.

    Sehol, sehol a régi hajlék,
    ködbe és éjszakába borult
    rét, út, virág, illat és udvar,
    kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

    Vad bozótok el-elbuktatnak,
    emlékek és borzalmak között
    taposom a vaksötét pusztát,
    sorsomat és a sűrű ködöt.

    Vissza, a vén, csöndes udvarba,
    elsűllyedt azóta mind az út,
    s távolból hallom, ködben, éjben,
    hogy nyitogatnak egy vén kaput.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Benedek Elek: Dal a szeretetről

    Hol ringott bölcsőd: palotában,
    vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
    itt vagy ott, egy az valójában,
    ez nem szégyen, az meg nem érdem.

    Más, amit kérdek tőled, gyermek,
    nézz a szemembe s úgy felelj meg:
    van-e szívedben szeretet?
    Köztünk barátság így lehet.

    Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
    jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
    csöpp szeretetért én tengernyi
    szeretetet adok cserébe.

    Nincs gyűlölség, ahol én járok,
    be van temetve minden árok,
    mely embert s embert valaha
    egymástól elválaszt vala.

    Ahol én járok, gazdag ember
    nincs, ámde szegényt sem találtok;
    kedve és tudás kit hova rendel,
    ott dolgozik, s nem hallasz átkot.

    Erős a gyengét gyámolítja,
    senki a másét nem áhítja:
    kinek munkán a tenyere,
    mindég puha a kenyere.

    Ahol én járok, teste, lelke
    tiszta öregnek s ifjú népnek;
    nagy és kicsiny versenyre kelve
    munkára minden jónak s szépnek.

    Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
    szeretet itt a legfőbb törvény:
    egyetlen lánc, mely megmaradt –
    nyomán egy csöpp vér sem fakadt.

    Szeretet lánca! Kössed egybe
    szívét nagyoknak s gyermekeknek!
    Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
    hírét se halljuk létednek!

    Ez országnak minden lakója
    egymást szeresse, védje, ójja:
    naggyá ország csak így lehet –
    csudát művel a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Most gyenge vagyok

    Hajamat itt zilálja szél,
    a városvégi, a kültelki.
    A szív itt nagy reményben él,
    s ha kell, hát vakmerő tud lenni.

    Tudom, bár nem nagy örömöm,
    kenyér hogyan jut itt a szájig.
    Hogy lenne ehhez is közöm,
    elkínozott a sors idáig.

    Micsoda fertőn vágtam én
    keresztül, amíg eddig értem!
    Emelt a legvégső remény,
    mikor már megcsuklott a térdem.

    Egy lángszín lepke itt sajog
    s piheg, mert elpilledt a szárnya.
    Most gyenge vagyok, hallgatok –
    dohog a gyár, zokog a hársfa.

    remény, megpróbáltatás, gyengeség

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Harcos Katalin: Mondd, szabad-e?

    Mondd, szabad-e álmodni, ha fáj,
    hogy színes álom csak, amit szeretnék?
    Ha bármint fáj, megértenem muszáj,
    hogy többre vágyom, mint amit tehetnék…

    Mondd, szabad-e engedni a vágyat
    beférkőzni mélyen a szívembe,
    ha eszem tudja, hogy nem is várhat
    majd változást, akármit szeretne?

    Mondd, szabadna-e megszeretni téged,
    érezve és tudva: mást szeretsz,
    és álmodni gyönyörű meséket,
    amiket te meg úgysem tehetsz?

    Mondd, szabad-e így, verseket írva
    kergetni ily csalfa ábrándokat,
    s éjjel, arcom a párnámba fúrva
    zokogva irigyelni másokat?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Baranyi Ferenc: Andalúz ballada

    Ment a lány a gyalogúton,
    holdezüst kúszott alája,
    melyben minden pillanatban
    lágyan megmerült a lába,
    megcsobbant a fény előtte,
    megcsobbant a fény utána,
    fodrozott a földre ömlött
    holdvilág nagy óceánja.

    Térdig érő színezüstben
    könnyedén gázolt a lányka,
    nem figyelt a rásunyító
    három szörnyű éjmadárra,
    mely kinyúló cserfaágon
    lengő lépteit vigyázta,
    mérlegelve, hogy tetőzik
    lent a fénynek áradása.

    Nem látszott már ki a lánynak,
    csak parázsló pillantása –
    s rácsapott a három holló,
    rút csőrét szemébe vájta.
    Holdsugárnak, szemsugárnak
    elmaradt hát földi násza,
    azóta sem egyesültek,
    éj magaslik a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Asszonyarcok

    Tanácstalan az asszonyok arca,
    mert egyre kevésbé értik
    az amúgy is megfejthetetlent.

    Félénk az asszonyok arca,
    mert magabiztosságuk jogosságát
    már nem vitatja senki.

    Kietlen az asszonyok arca,
    mert csörgedező mosolyuk medreit
    még sziklákkal tömíti
    hegyomlása megkövült vágyaiknak.

    Ám az asszonyi arcok
    gyönyörűségesek mégis,
    mert tükröződik rajtuk
    az embertelen világegyetem
    gondosan titkolt humánuma
    és az Utolsó Ítélet
    felszabadult vidámsága szintúgy.

    Forrás: Lélektől lélekig