Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!
Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!
És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!
Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!
Forrás: Szeretem a verseket
szabadon szárnyalhat a lélek,
ha nem kötik a föld alantas céljai,
szabadon élhet, aki már nem remél,
csak másoknak derűs nyugalmat,
aki az idővel hadakozik, elveszik,
a győztesek emlékművei leomlanak,
porrá és semmivé lesz mindenki,
aki él és mozog e föld sarában,
csak a nyughatatlan, kíváncsi szellem
lámpásai pislognak, világítanak
az eredendő, örök és jeges éjben,
azok sem sokáig, röpke pillanatokra,
legfeljebb néhány századra, évezredre,
aztán már mintha sosem ragyogtak volna,
mivégre hát az öldöklő, vak küzdelem,
ez a sehonnan sehová igyekvő akarat?
jobb lángként lobogni, fűszálként remegni,
lankadatlan, konok buzgalommal törekedni
az elérhetetlen, boldog befogadásra
Forrás: Szeretem a verseket
Ne lépj soha fölkészületlenül
az emberek közé. Légy alázatos és szerény.
Légy kíváncsi a dolgaikra. Hallgasd meg őket,
kérdezd ki őket. Tanulj tőlük, amíg lehet.
Vizsgáld meg érveiket. S amíg hamissága
ki nem derül, semmit el ne vess. Ha jót akarsz,
ne ítélj elhamarkodottan. Magadat csapod be,
ha nem figyelsz minden mozzanatra, ha
üres hólyagnak, ostoba fajankónak tartasz
bárkit is, mert nem érted, mert a véleménye más.
Légy igényes. Ne törődj senkivel.
Befelé figyelj a makulátlan, belső lobogásra.
S ne higgy a szavaknak, a dörgő szónoklatoknak
csak azért, mert izgatóak, vagy szépen hangzanak.
Az irgalmatlan igazság hitvallója sose légy.
Többnyire kiátkozás, önkény és öldöklés
jár a nyomában. S ezekre nincs bocsánat.
Légy megértő és türelmes, megalkuvó soha.
Akik a mások életére törnek, így vagy úgy,
azokhoz ne legyen közöd. Inkább légy áldozat.
Forrás: Szeretem a verseket
a megaláztatás ideje
a szégyen ideje
a kishitűség és a félelem ideje
a hiúságé is talán
arra várok hogy szó nélkül értsenek
s elfogadjanak úgy ahogy vagyok
nem akarok önmagam élő reklámja lenni
tudom hogy ki vagyok mennyit érek
amit leírtam az vagyok
többé-kevésbé azonosítható rögeszme
elevenen vergődő lelkiismeret
fegyvertelenül is veszélyes álom
akit idomítani nem lehet
aki hajlik a meggyőző szavakra
ha érveit okosan megcáfolják
s aki nem nem! nem hisz a szavaknak
ha a tettek után bűzleni kezd a valóság
ami könnyen ellenőrizhető még ma is
csak bele kell szagolni a levegőbe
s előbb-utóbb megorrontja
bárki a nyilvánvaló igazságot
a felemás lavírozgatást a pocsolyában
ami most már-már elviselhetetlen
Forrás: Szeretem a verseket
Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél…
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörű Tél!
S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltból az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szívét.
Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csúfolva néznek
a karácsonyi csillagok.
Forrás: Szeretem a verseket
Úgy irigylem azt az embert,
akire csak néha találok
csöndes szobámban, lefekvés előtt,
vagy a szerkesztőség zajában, kezébe
temetett homlokkal, szelíden.
Túl van minden problémán,
nem komplikálja az életet,
nem bontja fel százezer elviselhetetlen
borzongásra; a rémeket elűzte.
Testét kerékbe törték, de feltámadt
s ha lassan is, de jár
s úgy nézi a kezére száradt vért,
mint valami idegen ékszert:
a bölcs emberek különös mosolyával.
Cigarettáját is mélyen odagondolva
szívja, s míg mellében kihagy
a szív, s nehéz szúrások fájnak,
barátaival figyelmesen beszélget.
Forrás: Szeretem a verseket
Végül csupán a betegek,
becsapottak, árvák maradnak,
körülülik az életet,
mint ünnepre terített asztalt,
kínálják egymást, kóstolgatnak,
hinnének még, de nincs kinek,
kivágódik néha egy ablak,
végigfut rajtad a hideg,
megkérdezik, mi van veled,
s leülsz, mint akit beavattak,
minden sebed lüktetni kezd,
de azt válaszolod, hogy jól vagy,
és udvara nő minden szónak,
hogy elférjen a sok kereszt.
Forrás: Szeretem a verseket
A reggelt éneklem, az enyhe szépet
Ó reggeleim!
jó reggeleim!
Testem mint egy eleven béke ébred
Tejjel és mézzel folynak ereim.
Lelkem kilép az álom fürdejéből
Megint üde már
oszlik köde már.
Kilép az álmok sötét erdejéből
s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.
És így néz széllyel hajnala hegyérül
mély multja fölé,
mult mélye fölé
s a tegnap és a tavaly köde gyérül
lába alatt, amint néz lefelé.
Nézi, mint új ruhán foszolni fércet
a táj köd-egét
homályüvegét
s a kukoricaszál, a lenge, délceg
hogy hajlogatja tollas süvegét.
S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
a szerte határ,
mit a menny kitár
s egy messze vers ébredő ütemével
kóvályg benne, mint hajnali madár.
Forrás: Szeretem a verseket
Ösmeretlen temetőben sok idő járt el feletted.
Emléket sem hagytál reám – dédanyám, rég elfeledtek.
Merre laktál, milyen voltál? Csak azt tudom én terólad,
Hogy éltedet hegyek mögött, fehérfalú házban róttad!
Talán boltosasszony voltál, nyirkos, sötét, kicsiny boltban
Éldegéltél liszt közt, bors közt, pántlikák közt, füstben, porban.
Házatokban, mint rendesen, korcsma is volt a bolt mellett,
Két kezednek, szorgos kéznek bizony sürögnie kellett,
Kenyeret kért a sok gyermek, altattad a legkisebbet.
Bölcs számítás a kis boltban, a korcsmában víg szó kellett.
Élted így telt, sok nehéz nap, munka közt és gondban éltél.
Álmaid tán nem is voltak, szerelemre rá sem értél.
Terólad nem regél senki, örökséget rám nem hagytál
Egyebet, mint a sok álmot, amiket elmulasztottál.
Sötét, nyirkos, kicsiny boltban, a szívednek rejtekében
Édes öntudatlan álmok összegyűltek csendben, szépen.
Illatos szerelmi vágyat, amely tán lelkedbe’ támadt,
Elzártad az ünneplőddel – “jó lesz majd az unokámnak”.
És én, késő unokája ösmeretlen dédanyámnak,
Örökségül örököltem régi álmot, régi vágyat;
Rég elfeledt tavaszoknak rózsafája nyit szivemben,
Ösmeretlen dédanyáknak ifjúsága ébred bennem.
Forrás: Szeretem a verseket
Vigyázva mennek át a széles utcán,
a bú borong rajtuk s az ó-divat.
Autó, bicikli, villamos meg hintó,
mind-mind csak az ő útjukba szalad.
Savós szemükben rémület tanyázik,
vékony karjuk tétován lengedez…
Árnyékai sok régi szépleánynak;
az élet furcsa, furcsa rendje ez…
A szürke járda szélén úgy topognak,
remegve, félve, akár a veréb.
S megcsudálják a divatos cipőket
s az elegáns hintók lágy féderét.
A fűszerárús bolt előtt megállnak:
kakaó, keksz, meg tejfeles csupor…
Majd két sovány kezüket összecsapják:
Jesszus! Huszonkétezer a cukor!
S elálmélkodva nyitva marad szájuk
s a szívükön a régmúlt rezeg át…
Csak otthon érzik jól maguk, az árnyék
szürke honában, mint a rezedák…
Forrás: Lélektől lélekig
