https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Csukás István: Isten megnyomja a tavasz-gombot

    Isten megnyomja a tavasz-gombot,
    s a régi verkli pattogva beindul,
    a rigó kiköpi a téli szutykot,
    csőrt csücsörít, s fütyül bolondul.

    A rügyek apró rajzfilmgyárak,
    megrajzolják a millió levelet,
    szuszog, dohog a vakondjárat,
    megindul a forgalom odalent.

    A nárcisz kis pöckét kinyomja,
    a kapkodva vetkőző égre mereszti,
    a vadrózsának tavalyi a rongya,
    hullna már, de még nem ereszti.

    Dagad az akác nyakán az ér,
    az éltető nedv lüktetve kering.
    Bámulok a kertben ösztövér,
    apadó hitemmel, s megtelek megint

    együgyű csodával, éltető nedvvel,
    s kinövök a földből, mint a bokrok,
    s motyogom, vén bolond, gyermeki kedvvel:
    jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Rommá dúlja

    Ha így csöndesen, mint a lassan gyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem!

    Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él, és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.

    Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra a feltétlen birtoklási lehetőség, de ez mégsem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ily módon éltesse.

    A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.

    Ha így halna meg bennem, aki életben maradt!

    Ha így tudna kifogyni belőlem!

    Félek, hogy nehéz lesz agóniája, s mint asztmás haldokló, irgalmatlan fulladásos görcsök közt távozik az élők sorából.

    És ágyát kétségbeejtő rommá dúlja bennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Lázár föltámadása

    Sötét gödör, mély, szűk koporsó,
    Feltörtem gyönge záradat,
    Fonaladat, ó, életorsó,
    Tovább szövi e virradat.
    Szívem, mely holt vizét a vérnek
    Hiába várta, lám, dobog,
    Feszítik álmok és remények,
    Igazságok és mámorok!

    Lábam, mely megrogyott a harcban,
    A holt sziklából ím kilép,
    Szemem, amely lezárult lassan,
    Köszönti e világ színét.

    Ó, mily csodákra bukkanok ma,
    Ujjam tapint, ajkam beszél,
    Mily szédítő sorsomnak sodra,
    Az élet ó, be nagy, be mély!
    Világtenger színén hajósok
    Vagyunk mi, boldog emberek,
    Miénk a holnap, mit a sors hoz,
    Mindennap új remény dereng!

    Csodák előtt ti vakon álltok,
    Nem ráz meg boldog félelem,
    Hogy láttok, éltek egy világot,
    Mely újra pirkad most nekem!
    Ittas szemekkel nézzetek föl
    S csókoljátok meg a rögöt!
    Íme: ez itt csak földi börtön
    S az élet végtelen, örök!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Régi szerelmes vers

    Egy szőke lány szép őzszemébe néztem
    És régi hegedűk sírása fájt,
    – Ó, kékszalagos majális-emlékem –
    Megint elkezdjük az örök talányt?

    „Szeret – nem szeret” bús boldog talánya,
    Epedések zárt ablakok előtt,
    Ó, erkélyeknek hervatag virága,
    Séták, sírások, meglátom-e őt?

    Arany fiatalságom balgasága,
    Te boldogság, mely siratod magad,
    Tán érezed, hogy ez az élet álma,
    Melyről álmodsz majd egy élet alatt?

    Ó, szőke lány, ó, kék szalag és kék szem,
    Egy kis szomorúságot adj nekem,
    Majális mámorát s a kéklő égen
    Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Ó, sugarak…

    Ó, sugarak, ti pompázó dús színek,
    fonódó, enyhe, halk melódiák
    s virágok harmatán lángoló rubinok,
    jertek: bágyadtak és fájnak most a szívek
    s hódolva hajlonganak felétek a fák;
    süket, vak árnyékba sápadnak a kínok.
    Fény és türkiz éter – ó, lángoló világ! –
    siessetek! Még álmodó csírákat ringat az ómagtár,
    s ibolyát ígérnek a messzi, néma dombok;
    szent mámorokban remeg a régi tőke,
    mert örök vágya most is: tűzereje nektár.
    S ó, lássátok: a föld haja bódult száz csudákba bomlott.
    Tűz, fény és levegő, ó, most titeket dalollak!
    Siessetek! Az aklok fáradt csendje új ütemre lüktet,
    mint tüzes, nagy piros szív, mit különös, szent vágy hevít.
    Ó, sugarak! A szín, a fény s a tónusok lángolón egybefolynak,
    s a Tavasz tűzecsettel babrál a palettán,
    hogy a fáradt földre kenje drága smaragd színeit.

    Vésztő, 1931 – Magyar Falu, 1931. május 3.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Hozzájuk menni

    Oly könnyű volt az est és oly nehéz most
    a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
    akárha fennen berregő borúval
    repülőgép szállana könnyű szélben…

    Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
    kicsinyeit szólítva réce kószált,
    megmotozván az abrak-törmeléket,
    amit hántáskor otthagyott a jószág,
    a frissenvágott széna illatától
    dalos mámorba bódultak a tücskök,
    a kakukfű-borított árokparton
    cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
    a szundikáló, messzi gulyarétről
    parasztszekéren érkezett az este,
    vacka felé cihelődött a nap már,
    a dombok mögé fáradtan hevert le,
    és Bokros bácsi lassú mozdulattal
    pára-homályos poharakba töltött,
    komoly szóval nemesre szégyenített,
    hogy az ég alja is belevöröslött.

    Hozzájuk kéne menni. Évek óta
    a törpe gondok mákonyában élek,
    zsúfoltságában tetszelgő világom
    benépesítik „fontos” semmiségek,
    már évek óta ócska kis pribékek
    lényegtelen ütésein borongok,
    vagy vélt barátok vállveregetése
    miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,
    már úgy vagyok, mint pille-nők körében
    magát fölös fölénnyel kellető hím,
    miközben szégyenítő szél süvölt át
    üres szívem kietlen jégmezőin,
    hozzájuk kéne menni, teljes esték
    nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
    s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
    bátran telis-telire részegülni,
    olyan gondokkal gazdagodni náluk,
    mikért méltó a töprengés, a méreg,
    s olyan hitet kérni útravalóul,
    mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
    hozzájuk kéne menni, visszakapni
    mindazt, amivel egykor elbocsátott
    a falvak népe, rám is bízva gondját,
    hogy tisztességgel adjak róla számot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Március a körúton

    Az idő
    langyosodik,
    a felhő
    rongyosodik,
    itt is, ott
    is lyukakat
    éget már
    rajta a nap
    s bár közben
    zúg az eső,
    mindnyájan
    tudjuk, ez ő,
    ez már az
    új hatalom,
    a legszebb
    forradalom,
    mely gyógyít
    és kicserél
    s mindennek
    jó, ami él:

    az áldott,
    drága tavasz
    vonul most
    a sugaras
    körúton
    és a kofa
    standjáról
    kék ibolya
    integet
    és kikerics
    s a nárcisz
    is kivirít,
    és oly jó
    ez a csodás,
    párába-
    szőtt ragyogás,
    hogy szinte
    szédülök és
    mint mikor
    angyali szép
    jelenést
    lát a gyerek,
    karácsony-
    fát: nevetek,
    s köröttem
    már remegő
    gyöngyzene
    csak az eső
    s ég és föld
    éneke mint
    a vér friss
    üteme ring
    s egyszerre
    semmi se fáj,
    hisz meghalt,
    meg, a halál,
    és nincsen
    szomorúság
    és boldog
    lett a világ,
    mindenki
    gazdagodott
    és a nők
    fiatalok, –

    pedig csak
    az az egész,
    hogy nézem
    az eget, és
    az idő
    langyosodik,
    a veréb
    hangosodik,
    a felhőn
    kék lyukakat
    szakítva
    perzsel a nap –
    s én kezdem jól érezni magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Felföldi románc

    A Jézus meg Péter nagy fáradottan
    Szállást kértek estennet egy majorban.
    Ám szólt az asszony: – „Nincs hely idebenn;
    Nehéz órám megjő ez éjjelen.
    A ház kicsiny. – Zokon ne vedd, uram!
    Messziről jöttök? – A pitvarba van
    Friss széna, – azon elnyughattok épen!”
    És megköszönték az Isten nevében.

    Éjfél előtt hördül nehéz nyögés,
    Péter neszel. „Segítsd, uram, a jámbort!”

    – Eredj, Péter, nézd meg, milyen a hold?
    – Kinn jártam, uram, – vérszín tűzbe volt.
    – Fordulj be hát, – még nincs itt az idő,
    Gyújtogató, ki most világra jő.

    Éjfélkor hallik panaszos sirám.
    – Tedd, hogy megszabaduljon már, uram!

    – Eredj megint és mondd, – a hold milyen?
    – Nézvén, késformát vélek látni benn!
    Bólint az úr. – Még ez sem jó idő,
    Embervért ont, ha most világra jő.

    Éjfél után szörnyű jajszó üvölt,
    – Ébredj, uram, – segélj! Nem hallod-e?

    – A holdat, Péter! – A hold tiszta már,
    Felhőtlen égről telt, fehér sugár! – – –
    – Most megbékél az Isten és a nő,
    Ember születik. Betelt az idő.

    És enyhe, szent csöndesség lőn a házban. – – –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Dorombszó

    Ki tudja, miket gondol
    egy macska, ha dorombol.
    Ki se látszik a gondból.
    Kiugrana karomból.
    Élete kész karambol.
    Szőrből van és koromból,
    sok völgyből, kis halomból,
    két ég-pupillagombból,
    mit – bárki bármit gondol –
    ha a lét begorombol,
    mindig magára gombol.
    S bár a világ künn tombol,
    halál csahol a lombból,
    úgy néz az álomalomból,
    tudatalatti limlomból,
    létanalízis-akolból,
    mint fény egy csillagatomból.
    Messze-magában barangol.
    S egy kicsit elborongón
    igazít a dorombon,
    halálból hangokat hangol,
    és dorombol és dorombol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lelkes Miklós: Tavaszi csengő

    A téli árnyak
    alatt rejtőző kristálydal-varázslat,
    tavasz-varázslat, fehér hóvarázslat,
    s a messzeségben szél-feszítő szárnyak.

    A téli csöndben
    jó menni tavaszt megsejtő örömben,
    sejtő örömben, fehér hó-örömben,
    s gyöngyöt nézni cseppenő tündérkönnyben.

    A téli erdő
    útja már mind új csillagért esengő,
    csillagtavaszért, új égért esengő
    és cseng a szívben szépséghangú csengő.

    A téli varjak,
    tudom, kísérnek és velem maradnak,
    át-átszállnak egén egy régvolt dalnak,
    múlt tavaszán bolondkék pillanatnak.

    Tündérkönny cseppen
    ágak közé lopakodó melegben,
    tavaszmelegben, ébresztő melegben
    – és szól a csengő, egyre bűvösebben.

    Forrás: Lélektől lélekig