https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • József Attila: Mondd, mit érlel…

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek nem jut kapanyél;
    kinek bajszán nem billeg morzsa,
    ki setét gondok közt henyél;
    ültetne krumplit harmadába
    s nincs szabad föld egy kapa se,
    s csomókban hull a hajaszála
    s nem veszi észre maga se?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek öt holdja terem;
    lompos tyúkja kárál a torsra
    s gondjai fészke a verem;
    s igája nem zörög, sem ökre
    nem bőg elnyújtva – nincs neki –
    s mélyéről párolog a bögre,
    ha kis családját eteti?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki maga él, maga keres;
    levesének nincs sava-borsa,
    hitelt nem ád a fűszeres;
    egy tört széke van, hogy begyújtson,
    repedt kályháján macska ül,
    ritmust lóbál az ajtókulcson,
    néz, néz, s lefekszik egyedül?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki családjáért dolgozik;
    veszekszenek, kié a torzsa,
    és csak a nagy lány néz mozit;
    a nő mindíg mos – lucsok holtja –
    szájíze mint a főzelék
    s a szigor a lámpát ha eloltja,
    csend fülel, motoz a setét?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki a gyár körül őgyeleg;
    helyén a kapszlit nő kapdossa
    s elfakult fejű kisgyerek;
    s a palánkon hiába néz át,
    hiába cipel kosarat,
    szatyrot, – ha elalszik, fölrázzák
    s lebukik, hogyha fosztogat?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki sót mér, krumplit, kenyeret,
    hozomra, újságpapirosba
    s nem söpri le a mérleget;
    s ritkás fény közt morogva rámol
    – az adó hosszú, nagy a bér –
    s mi haszna sincs, hiába számol
    többet a petróleumért?

    S mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki költő s fél és így dalol;
    felesége a padlót mossa
    s ő másolás után lohol;
    neve, ha van, csak áruvédjegy,
    mint akármely mosóporé,
    s élete, ha van élte még egy,
    a proletár utókoré?!

    1932. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: A kérdések folytatása

    „S mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki költő s fél és így dalol”

    (József Attila: Mondd, mit érlel)

    És annak a sorsa mit érlel,
    aki már mindent feladott,
    kiegyezett a szenvedéssel
    s szíve megtörve sem sajog?
    Már azt se bánja, ha reményét
    vesztegetik a Halleron,
    egyetlen kincse a szegénység –
    és el sem rejti már nagyon.

    És annak a sorsa mit érlel,
    akit nem véd szakszervezet,
    beéri szárazabb kenyérrel
    s betegen is dolgozni megy?
    Asztalra még akkor se verhet,
    ha igaza nyilvánvaló,
    szótlanul cipeli a terhet
    s futtában székel, mint a ló.

    És annak a sorsa mit érlel,
    aki máról holnapra él,
    ritkán kerül gyomrába étel
    s feje fölött már nincs fedél?
    Bűzlik a metróállomáson,
    szánalmat kelt s orrot facsar,
    neki nem ünnep a Karácsony
    s nem büszke arra, hogy magyar.

    És annak a sorsa mit érlel,
    ki éhe a szépnek, meg egy
    bizonyos fajta lelki kényszer
    verset olvasni késztetett?
    Költők siralmas árulása
    úgy döf szívébe, mint a tőr,
    mert mind a múltját magyarázza
    s nem a jövendőért pöröl.

    És annak a sorsa mit érlel,
    ki komolyan lelkesedett
    a proletár utókorért, mely
    mára nevetség tárgya lett?
    Vigasza, hogy e kacagásnak
    hideglelős felhangja van…
    Akit riasztanak az árnyak –
    az nevet ilyen hangosan.

    Forrás: Lélektől lélekig

    …

  • Parancs János: Forgácsok

    Most, amikor a megélhetésünk bizonytalan,
    most, amikor a nyugdíjasok nyomorognak,
    most, amikor minden recseg-ropog,
    szakálla nő a kőnek, és mindenki fél

    ∗

    a semmibe hullanak ismét a szavak
    közönyösen sután az elcsukló mákgubók
    szopogatni kellett volna őket még idejekorán
    amikor megérkeztem dél volt most este van

    ∗

    Nem tudom, mi az a tisztesség.
    Mostanában újra a gyomrom jelzi,
    ahogy már korábban is. Föl-le,
    föl-le, szakadatlan hullámzással.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: (Makáma)

    Nagyérdemű közönség! – Szép hölgyek, jó urak, tessék, tessék! – Panorámában látható minden nevezetesség. – A világ minden szépsége és csodája – és minden szépség és csoda koronája: – a női nemnek varázsa és bűbája! – Itt szunnyadnak az álmok és a vágyak, – melyek táncba vitték egykor a bokákat, – ezer évnek ritmusa itt szunnyad, – várva jeladását valami mágusnak. – Itt alszik, mint boldog Csipkerózsa, – sok mindenféle muzsika és nóta, – itt megfagyott a táncnak üteme – és várja, hogy fölengessze a zene. – Itt alszik Judit, akinek haláltánca – megváltást hozott egykor hazájára, – itt alszik Salome hercegkisasszony, – itt alszik a királyi Aida, – itt alszik Mona Lisa, – itt alszik a szelíd Mária Antónia, – itt alszik a szilaj Carmencita, – az édesbús Vecsera Mária – és a tűzről pattant Dobó Katica – és a diadalmas Cinka Panna. – De íme, itt az éjszaka, – valami rejtelmes muzsika szavára, – úgy érzem, álomba ringatózom – s ők akik nem élnek, – mintha varázsütésre ébrednének. – A régi táncok lelke feltámad, – a régi gyönyörűség és régi bánat – felcsendül lelkünkben – és felpezsdül tagjainkban. – Szép hölgyek, jó urak, – már mozdul is e sok bűvös alak, – a mester hadd pihenjen, – a tánc induljon és a zene zengjen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Farsangi dal

    Szép úri nép, didergő itt a fény,
    Szükség van itt vidám harangozóra…
    Lecsúszott vén napunk az ég ivén:
    Szép úri nép, hisz ez farsangi óra,
    Édes, pogány, vidám farsangi óra…

    Szép úri nép, néhányan itt vagyunk,
    A lelkünk vers, a lelkünk csupa ének,
    A lelkünk, hej, régibb, mint mink magunk,
    Nagy Pán sípjában ez vala az élet
    S azóta él a vers és száll az ének…

    Szép úri nép, kegyes szívvel fogadd
    Az élet ez örök farsangolóit,
    Ha tapsra készt’, nincs nálunk boldogabb,
    Akár borús, akár tréfás bohó itt,
    Családjuk egy s még mindig egyre hódít.

    Szép úri nép, hej, fordult a világ!…
    Kihuny a gáz… Ős Hellász napja éget,
    Amerre nézek, fény, dal és virág,
    Olimpiának síkja, szines élet,
    Virágeső hull s mámort zeng az ének…

    Szép úri nép, a vér csodás, nagy úr,
    A vérből az életnek titka árad,
    Hiába nyit virág s az ég azúr,
    Hideg a fény, a vérünk hogyha bágyadt:
    A vérből az életnek titka árad…

    Szép úri nép, hallatszik a zene!
    Szaturnusz hív ünnepre deli népet,
    Egy mennyország minden asszony szeme,
    Milyen vágyó, milyen erős legények,
    Éljen a vér, a kedv, a mámor, ének!…

    Szép úri nép, mámorban hinni jó,
    Mámorban hinni földi, boldog, édes,
    Mámort tanít a tarka hisztrió,
    A dal, a hit, a mámor üdvösséges,
    A dal örök, csupán az óra véges…

    Szép úri nép, arcod megváltozott,
    Emlékezünk, mi már régente élünk:
    Farsangi nap mikor leáldozott,
    Óh, mint gerjedtél vágyra, dalra vélünk,
    Emlékezünk, mi már régente élünk.

    Szép úri nép, bágyadt a vér s ideg,
    Olimpiának szentelt síkja néma,
    A lelkünket fagyasztja a hideg,
    Szaturnuszhoz hiába hív poéma,
    Vidám, pogány, farsangi óra néma.

    Szép úri nép, jambus-dal száll feléd,
    Szájam sövényén egy-egy szava reszket:
    Mikor eldobtad a mámor egét,
    Ez a mi népünk ezer édent vesztett,
    Mi vonszoljuk, hej, a te bús kereszted!

    Szép úri nép, didergő itt a fény,
    Szálljon csoda e kis harangozóra,
    Frissülj meg, vér, te bágyadt, lomha, vén,
    Fakadj ki multból, valamelyik óra,
    Édes, pogány, vidám farsangi óra!…

    Szép úri nép, néhányan itt vagyunk,
    A szó, a dal legyen a régi máma,
    Szent mámorral teljék fáradt agyunk,
    Ez a világ ma itt a Pán világa,
    Mi dédapánk, a nagy Pánnak világa…

    Szép úri nép, ez itt egy más világ,
    Az időből kitépett ez az óra,
    Sirász e hely, hull reánk a virág,
    A mult s jövő jöttek találkozóra
    S nagy Pán vigyáz e szép találkozóra!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Hajnal a nagyvárosban

    Piros hajnal, – a város is
    piros álom, ha sáros is.

    Aszfalt-tükrök az eső után,
    piros ég millió piros pocsolyán.

    Csöndes a nagy tér, üres és
    még nem mocskolja ébredés,

    tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
    Csak én vagyok itt, meg a verebek.

    Borzas verebek csipegetik
    a kelő nap arany magvait,

    fény-magvak iható aranyát,
    mellyel a sok piros pocsolyát

    festi a piros hajnal és
    melyet majd csak az ébredés

    olt ki egy óra mulva, a
    reggel induló áradata,

    a forgalom, üzlet, a szürke szín,
    a magát őrlő emberi kín,

    a pénz… De a reggel, s társa, a dél
    s a délután még messze henyél,

    messze, valahol a szent Keleten,
    s én egyedül nézegetem

    az arany teret, a hajnalit,
    a nagy fény-, kő- s víz-mozaik

    millió szikráját, és az eget
    s a kis proletár verebeket,

    kik az éji eső pocsolyáiban
    a kelő napnak boldogan

    isszák, eszik, csipegetik
    pirosló buzaszemeit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Téli mese

    Künt hó felett tökfej hold lebegett.
    Nagymama a tűznél melengedett.
    Korom macskánk mellé settenkedett
    s eszegettek egy száraz-kenyeret.

    Én festegettem tarka madarat,
    Lenkice egy hatlábú egeret,
    Ferike szép kékszemű bogarat,
    Margitka meg négyszarvú tehenet.

    A madár felfalta a bogarat,
    a nagy tehén a kicsi egeret.
    A két lány erre sírásra fakadt,
    Ferike, a huncut, csak nevetett.

    A falon három királyi gyerek
    bufti arcán nagy könny cseperedett,
    s gazdáikkal, akár az emberek,
    sírtak lábuknál a vadászebek.

    Ferike szólt: most én hazamegyek.
    A két kislány is felkerekedett.
    Én sírva szóltam: még ne menjetek,
    sosem leszünk még egyszer gyermekek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Révedező utópia versben

    Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
    e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
    itt érik lassudan őszre nyarunk.
    Nem megyünk vissza.
    Itt maradunk.
    Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
    remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
    Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
    rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
    fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
    sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
    pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
    kéklő szemedet karikára mereszted.
    Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
    Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
    lepled a part porában s cuppan alattad a kék
    aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto,
    tested mását a lelkem sugarában.
    Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot
    s napkihúnyáskor – távoli hívásodra feleletül –
    megnyúlt árnyam a völgybe vetül.
    Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
    súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot.
    Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
    dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
    simulok hozzád a lágy mohára… Zsongó gallyak közt, angyalok közt
    készülünk a kedves halálra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: A fenyő úgy látta

    A fenyő úgy látta, hogy a Nap
    kilendül helyéből: föl-le-föl
    lódul néhányszor, majd elszáll,
    mint egy parittyakő, rést ütve
    a végtelen ég falán; még hallotta,
    amint recsegve-ropogva beomlik
    a magasság; fölsuhant előtte a
    szemközti sziklafal, mint a liftakna
    oldalán az egymásba torlodó,
    kivilágított emeletek;
    egy madár riadt röpte,
    egy bokor ijedt arca,
    és valószínűtlen hosszúra nyúlt
    fűszálakkal: a föld, a föld.
    A döndülést már nem is hallotta.
    Fekszik a maga rontotta csapáson, s a
    holtak nyugalmával tűri, hogy ágait
    lecsapdossák, hogy valódi nagyságát
    lemérhessék a hüledező fejszések, akik
    maguk sem gondolták ekkorának.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Egy hazatért emigránshoz

    Hazajöttél, lesz, ami lesz. Haza.
    Nem ismerlek, nem láttalak soha,
    nem tudom, van-e bűnöd és mi vár,
    börtön, szabadság, irgalom, halál, –
    közönyöm akkor figyelt föl reád,
    mikor a harcot nem bírtad tovább.

    S akkor egy kicsit megszerettelek,
    ahogy néha ellenségeimet
    is szeretem… Nem láttalak sose,
    mégis együtt jöttünk hazafele:
    úgy éreztelek, mintha én magam
    léptem volna fel, te boldogtalan,

    mintha én magam szálltam volna a
    vonatra, mely idegenből haza-
    hozott: láttalak és éreztelek
    és elképzeltem minden percedet,
    reményt, félelmet, végső, szörnyü vészt,
    összeomlást és megkönnyebbülést,

    mindent, amit csak érezhet, aki
    annyi csalódás után leteszi
    rossz fegyvereit s megadja magát.
    Bukásodban figyeltem föl reád
    s már tudom: ahoz, hogy ez lett a vég,
    erő is kellett, nemcsak gyengeség.

    Erő is kellett s kellett becsület
    és tisztaság… A régi éveket
    majd megítéli az, aki előtt
    most meghódolni mégis volt erőd,
    én azt dícsérem benned, ami ott
    idegenben megszállt s hazahozott.

    Meghalni van föld másutt is… Szegény,
    te mégis itt vagy… S akárki vagy, én
    már tartozom valamivel neked
    és példádért, mely megerősitett,
    azt kívánom cserébe, hogy találj
    több emberséget, mint amennyi jár.

    Forrás: Lélektől lélekig