https://verskucko.com

Kategória: Szécsi Margit

  • Szécsi Margit: Káin és Ábel

    Rege mondja róluk szent vadregény:
    Káin csupa füst, Ábel csupa fény.
    Régi rege, új is,
    régtől tudott –
    Káin ma is él,
    Ábel halott.

    A szíved üres,
    a szádban halál,
    a kezedben megfullad a madár.
    A füstöd rühes,
    a porban mohog,
    de égre van írva,
    hogy Ábel halott.

    Kontár vagy!
    Így vagy elvetemült –
    de Ábel egy fűszálon is hegedült,
    s a zengésen örökkön rajtaüt a bot.
    Sújtott vala Káin –
    s Ábel halott.

    Tűz fészke a szívünk,
    vesztünk az erőnk,
    mert gyűlöli Káin
    s áhítja e főt.
    Vagyunk áldozók
    s áldozatok,
    s a bárányszín lángban
    Káin vakog.

    Az orcád hazug,
    patyolatod vitás,
    a zsebedben alku
    és brutalitás.
    Egyremegy: gumibot,
    pásztori bot –
    a nép, aki eltűr,
    veszteni fog.

    A borda betört,
    a vér kiomlott,
    fehér álarcban
    a nappali hold.
    Nap süt, sivatag,
    megőszül a zöld –
    Káin ma is él,
    Ábel örök.

  • Szécsi Margit: Fegyver és Délibáb (részlet)

    Ez a túlerő deres brigádja,
    ez gyűri le a nép iramát.
    Két pokolország császárja-cárja
    ontja világra Szibériát.

    Majd elfakul a vérpanoráma,
    felejt a férfi, elhagy a nő,
    vetkezi lelkét a hollók havára,
    vesztegeti a szörnyű idő.

    Közel az alku dög-parolája,
    rothad a vér, elhull a virág,
    lesztek a lélek Szibériája,
    s lelkem perzseli Szibériát.

    Lovam eladtam – nincsen adósság,
    arkangyal-szárnyam suhogva nő,
    kifizettem az utolsó rózsát,
    nincs veled alku, szörnyű idő.

    Hóban a költő vértanú-lángja,
    de új tilosba gyújtja magát –
    ember az ember Szibériája,
    s lelkünk perzseli Szibériát.

  • Szécsi Margit: Freskó a Szolgafalra

    Isa por és hamu-kor.
    Nem az égbolt, csak a boltja.
    Halálba űzik a hőst,
    a gyávát a hatalomba.

    Nem a csillagközi por,
    de a lélek-közi banda.
    Porond-cár por-markában
    a titkos értelmű bomba.

    Jaj, a sivatagi csók!
    Jaj, a megemésztő szolga!
    Merre hajtsuk a csikót –
    halálba vagy hatalomba?

    Égilovas-buktató
    kozmikus törpe, te ronda!
    Halálba űzöd a hőst,
    a gyávát a hatalomba.

  • Szécsi Margit: Porból porba

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!

    Mind a paplan alá való,
    mennyi szőre, mind eladó,
    akár kese, akár fakó –
    színeidben mindenható.

    Szivárványos az ég alja,
    nem jól van a fejed alja.
    Be szent csőszöd, minden facér,
    ki magában krajcárt se ér!

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!

    Hogy forog a szent spirálban:
    a tömegsír himporában!
    Hogy kifoszt a fene nászért,
    megnyer hatért, árul százér.

    Mesebeli Ától-Bától –
    üsd el arany almafádtól!
    S rádvicsorít, mint a halál –
    veszett gyöngysor manipulál!

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!

    Egy korona, két korona,
    belőled él minden rima,
    rongyapostol, Richárd király –
    korbácsot rá! ez a szabály!

    Oszd ki neki a szent hegyen!
    Ha kurva köll: sarki legyen!
    Paradicsommadár-tarka –
    szikrázzon a romlás rajta!

    Írd az égi nagy freskóra,
    ki rányergel koporsódra!
    Nem jól van a fejed alja –
    szivárványos az ég alja!

    Porból porba míg sorolnak:
    hátadon csak szárnyad hordjad!
    Csürhével is úgy hajts haza,
    mint a Semmi napszámosa!

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!

  • Szécsi Margit: Tíz tilosnál: vonat

    (Latinovits Zoltán; Anagramma az ő nevére, 1971)

    Szobránál szebb volt az ember,
    testesült lélek, ha van.
    Okokkal oktalanított,
    züllesztett boldogtalan.

    Látok jelenést, dudorászom,
    vaslobogós égi vadat,
    szíve alatt míg vacsorázom,
    vasbocskora szívemre lehat.

    Ó, szent a nemzeti sárkány,
    mennyei hitves, ha van,
    elvoltunk érte ugatni –
    volt erről egykor szavam.

    Száműzve a magányra, élek.
    S bár erre tabletta van:
    elaluszom s fölérzek magamtól,
    s írok magamnak, magam.

    Ideától, hamis baráttól,
    dögvésztől megóvj, Uram.
    Ellenfelem, ha világol:
    harcban kivágom magam.

  • Szécsi Margit: Égi korona alá

    Égi korona alá írom
    annak, aki Él:
    Engem megvagdaltatál,
    s meg nem térdeltethetél.

    Lásd, teremtett szerveim
    kihúnynak a nap alatt.
    Én homályból s hiányból
    megalkotom magamat.

    De lágy csillagrendszered
    egyben fény, meg egyben árny,
    zümmögő kísérleted
    teremtett van meg hiány.

    De lágy csillagrendszered –
    ilyet nem alkothatunk:
    Te a semmiből növelsz
    eleven fát meg gyalut.

    De lágy csillagrendszered
    noha lüktet: híja van.
    Híja s maga: múlandó –
    nézheted-e e boldogan?

    Írom azért: tisztelem
    minden múló csillagod.
    Míg múlandó az örök,
    tiéd addig nem vagyok.

    Tiéd a fa meg a csont,
    fábóli asztalsarok,
    tiéd két csont-könyököm,
    mégis tiéd nem vagyok.

    Sírom fejében a kő,
    kőben a kőangyalok,
    tiéd testem meg a nyű,
    mégis tiéd nem vagyok.

  • Szécsi Margit: Galamb-macska-virágének

    Mikor a sárga trombita-virág
    még felém fordulva magyarul zenélt,
    tetőgerinci macskák bandukoltak
    az Araráton galamb-combokért.

    A sufniban boncoltunk holt madárkát,
    kutatva a mozgás eredetét,
    s megleltük egymás anatómiáját –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!

    Nappal aludt a lámpa, mint a dandy,
    fehér dunnákat döncölt a sötét.
    Beöltöztem tüzes ágytakaróba,
    királyra várva én, tüköri kép.

    Galamb meg macska apellált szívemhez,
    s az Ararát, s fönn a mennyei kék.
    Ó, szajha élet, hozzám igenis jó –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!

  • Szécsi Margit: Fotós-ének I.

    Ó! Ó! Ó!
    Mesterségünk a fotó!

    Í! Í! Í!
    Házhoz jövünk, hogyha hí!

    Forgatjuk a kamerát,
    lekapjuk a kamarát,
    háznépét és szamarát –
    Megörökítjük a Mát!

    Ő! Ő! Ő!
    A fotóé a jövő!

  • Szécsi Margit: A vizek felett

    A vizek felett kiált a szélkiáltó:
    Kié? Kié?

    Lecsap a megbűvölt halakra,
    parti sópiramisokra,
    s a lepárlott só szerteragyogja
    az elzuhanó végzetet.

    S úgy tetszik: minden felett
    ez a kiáltás lebeg,
    hogy már születésem előtt
    tulajdonjogom ledőlt.

    Kié? Kié?
    a földé, a sóé, a tengereké?
    A tenger a tartós palackoké,
    a partvonal a pénzes pasasoké,
    övék a hé, a ká meg a pé.

    Az ifjú a pénzé, az alkoholé,
    az arcvonal az orcátlanoké –
    Kié? Kié?

    A piramis, akié, azé a föld,
    a só, a tengerek fehéren felrémlenek,
    eltűnnek hallgatagon.
    Lényemet én is elhagyom.

    Ki mondja meg, kié volt a pisztoly,
    meg a heg,
    a te világos kézfogásod
    s a forradalmak sóhaja –
    isten veled.

  • Szécsi Margit: Levél N. L.-nak

    Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
    szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
    orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
    kedvesünk sörénye a kés alatt:

    mind ami lét volt, lenni megmarad,
    a csipkefák szerelmi hajzata,
    fogalmaink: az ember és haza,
    a sárga ló s a pegazus-fiak –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
    a csillogást fájóvá szaporítja:

    vadállat-fejjé nőnek a kövek,
    ruhaszárítók: lengő égövek
    osztják világgá ifjúságodat –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak elburjánzik, dolgait leróván.
    Fehér inged átível Európán.