Kategória: Versek,

  • Stuart Wilde – Az élet nem küzdelem

    Mottó:
    Az élet nem küzdelem: inkább szelíd folyamat — haladás egyik ponttól a másikig;
    mintha egy napsütötte délutánon egy völgyben sétálna az ember.

    — Stuart Wilde

    Különféle küzdők

    Ugye emlékszel: gyerekkorodban azt mondták, ha vinni akarod valamire, keményen munkálkodnod kell. Hogy az élet tele fájdalommal és küzdelemmel; meg kell dolgozni azért, hogy elfogadjanak és szeressenek, és hihetetlen erőfeszítésbe kerül pusztán csak a felszínen maradni. Én legalábbis határozottan emlékszem, hogy anyám azt mondta:
    A küzdelem nemesíti a lelket.

    De ki állítja, hogy ez igaz?

    Nézd meg a természetet. Fennmaradásához valóban felhasznál bizonyos mértékű erőfeszítést, de küzdelmet nem. Vajon a tigris úgy kel föl reggel, hogy ezt mondja magának:
    „Ma küzdeni fogok, mint az őrült, és remélhetőleg vacsoraidőre sikerül valami ennivalóra szert tennem”?

    Szó sincs róla. Egyszerűen csak fölkel, kicsit megszimatolja a hónalját – vagy mit szoktak a tigrisek reggeli előtt csinálni –, aztán elindul. Délre pedig ott van az ösvényen az ebédje, a Nagy Szellem jóvoltából. Jó, az utolsó harminc méteren a tigrisnek egy kicsit rá kell gyorsítania. De ezt aligha lehet küzdelemnek nevezni.

    Lehet, hogy te is keresztülutazol a városon, hogy beválts egy csekket. Csakhogy az erőfeszítés és a küzdelem között óriási a különbség. Nekünk, embereknek is erőfeszítésre van szükségünk a fennmaradáshoz, a küzdelem viszont olyan erőfeszítés, amelyet érzelem és elkeseredés színez.

    Gondold meg: ha teljes felelősséget vállalsz az életedért, akkor azt is vállalod, hogy sorsodat magad alakítod, életed pedig alapvetően a legbelső gondolataidat és érzéseidet jelképezi — azt, hogy mit tartasz önmagadról.

    Ha pedig éveken keresztül százezernyi alkalommal azt a gondolatot tápláltad a tudatalattidba, hogy „az élet küzdelem”, akkor természetesen ezt fogod kivetíteni a legbelső érzéseidből is. Akkor is, ha tudatosan nem vagy tisztában ezzel.

    Ha valamely ügy túl simán megy, ha valami túl könnyűnek látszik, belső éned energiát bocsát ki, amely azt mondja:
    „Vigyázz! Ez gyanúsan egyszerű. Pusztítsuk el, és teremtsünk olyan körülményeket, amelyek igazolják a hitünket: az élet küzdelem.”

    A dolgok széthullanak, és te úgy érzed, mintha egy szem mogyorót görgetnél föl a Mount Everestre az orrod hegyével. Végül, miután ismét megtapasztaltad a balsors minden nyűgét, belső éned előállítja ugyanazokat a körülményeket, amelyek hetekkel korábban, minden erőfeszítés nélkül is előálltak volna.

    Ez a könyv segít felismerni a küzdelmet, földeríteni az okait, és megszüntetni. De előbb nézzünk meg néhány jellegzetes figurát a Küzdők Panoptikumából.

    (itt folytatódik a szöveg a férfi és női küzdőtípusok részletes leírásával, változatlan tartalommal, bekezdésekre tagolva, ahogy az eredetiben szerepel)

    A közös ezekben a figurákban az, hogy mindannyian személyiségük nem valóságos oldalára játszanak rá. Pedig elég lenne egy kicsit igazítani a beállítottságukon, és küzdelem helyett folyammá válna az életük.

    A küzdelmet kemény munkával kell előállítani.
    A folyam viszont természetes állapot.
    Abbólfakad, hogy az ember elfogadja önmagát,
    és észreveszi: élete többnyire egyensúlyban van.

    Forrás: Stuart Wilde – Az élet nem küzdelem

  • Stuart Wilde – Az élet nem küzdelem (rövid ismertető)

    „Az erőfeszítés és a küzdelem között óriási a különbség.
    A küzdelem olyan erőfeszítés, amelyet érzelem és elkeseredés színez.”

    Stuart Wilde provokatív, ironikus esszéje arról, hogyan tanuljuk meg gyerekkorunktól,
    hogy az élet csak szenvedés árán lehet „érdemes” –
    és hogyan gyártjuk újra ezt a küzdelmet akkor is, amikor nem lenne muszáj.

    A küzdők panoptikuma fájdalmasan ismerős figurákat mutat:
    a hősi hajszolót, a mindennel harcolót, az örök áldozatot.
    Nem simogat. Nem menteget. Tükröt tart.

    Forrás: Stuart Wilde – Az élet nem küzdelem

  • Ecsedi Éva – Igaz – szerelem

    Nem akarom gondolataim szavakba folyását
    Nem akarom álmaim ébrenlétemmé válását
    Nem akarom véres verítékkel megalázni magam
    Nem akarom már megtenni a kiszabott utam

    Hallom a csengettyűszót fenn a magasban
    Hallom ahogyan zúgnak a habok a folyóban
    Hallom álmomban a félelem kiáltását
    Hallom a haldokló madarak szárnycsattogását

    Látom a villámot fába csapódni
    Látom a tegnapi pofonok nyomait lilulni
    Látom mennyire lobog a tűz lángja
    Látom hová vezet az út néma magánya

    Érzem hideg szavaid lecsorogni arcomon
    Érzem nem lehet többé innen elindulnom
    Érzem mennyire sokat tévedtem
    Érzem sokkal jobb sosem volt régen sem

    Aztán ha mégis változik valami
    Csupán az idő csúszik alólam ki
    Egyensúlyom vesztve a mélybe zuhanok

    Tudom egy új világba szorult a hurok

    S mint lélekharang kong az üres terem
    Hidd el szép lesz a mélyhűtött szerelem

    Alszunk vagy száz évet s nem vénülünk
    Ha minden elmúlik csak akkor ébredünk

    Akkor majd szeretni fogsz mint Rómeó Júliát
    Akkor majd szedsz nekem egy csokor orgonát
    Akkor majd lehozod a csillagokat is nekem
    Akkor majd akkor válik valóra az igaz szerelem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karafiáth Orsolya – Amíg alszunk

    Ma egy másik kastélyba zársz.
    Vihar lesz – szoknyám suhogása –
    elhagyom a lépcsőfordulóban.

    Egész a toronyszobáig követsz.
    Csapódó ablaktáblák: csontszínű
    költeményemből szabadult kísértetek.

    Sokáig nézlek szótlanul.
    Lélegzetünk gyolcs és csipke,
    sötétségből épült baldachin.

    Amíg alszunk az esőt áteresztik
    a falak. Új kastélyt vonnak fölénk
    a bőrünkből kioldódó cseppkövek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Sajnálom őt…

    S néha messzebbről látom őt,
    aki most hozzátok beszél.
    Látom, amint a hűvös szalonban
    lassan cigarettára gyújt
    s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
    Látom arcán a kora ráncokat,
    látom kusza erőtlen haját.
    Látom, amint lemegy a lépcsőn,
    s a kövezeten kong a lépte,
    s a háta csüggedten előre hajlik,
    s a két karját lóbálja
    szerencsétlenül.
    Látom, amint egyedül baktat
    keresztül a sötétedő sétatéren.
    Felöltőjét nyitogatja a szél,
    s kajla kalapja ereszként csurgatja
    az egyhangú, tavaszi esőt –

    És olyankor nagyon,
    nagyon sajnálom őt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László – Rólad…

    Áldott az álom, mely ilyen szépet ad,
    és áldott a szép,
    ha halandó létnek ilyen álmot ad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ismeretlen szerző – Micimackó és barátai Babits Mihály versét éneklik (átirat)

    De szép is lenne, ha egy este, elalvás előtt
    Betoppanna Micimackó, hogy látogatóba jött
    És megkérdezné: Véletlenül akadna egy kis méz
    És bölcsen megbeszélnénk, hogy a méz mindig kevés

    És eljönnének Micimackónak az ismerősei
    És Nyuszival együtt barátai és üzletfelei
    S egy égi kar intene, hogy énekelhető egy dal
    amit a Babits Mihály bácsi írt nekünk

    Mindenik embernek a lelkében dal van
    És a saját lelkét hallja minden dalban
    És akinek szép a lelkében az ének
    Az hallja a mások énekét is szépnek

    És beszélgetnénk arról is, hogy a lélek mire való
    Mire Micimackó megjegyezné, hogy énekelni jó
    És Bagoly persze mondaná, hogy a pszichózis bonyolult
    És Malacka meg szégyellné, hogy erről nem tanult

    És Nyuszinak eszébe jutna, hogy épp valamit nagyon keres
    De Füles csak legyintene, hogy szóra sem érdemes
    És Zsebibabának elmagyarázni a problémát nehéz
    De Micimackó azt mondaná, tudod, ez olyan, mint a méz

    Mindenik embernek a lelkében dal van
    És a saját lelkét hallja minden dalban
    És akinek szép a lelkében az ének
    Az hallja a mások énekét is szépnek

    És Micimackóval együtt most már te is jól tudod
    Hogy énekelni mindenképpen kellemes dolog
    És szorult helyzetünkben jó, ha kéznél van egy dal
    Mit együtt énekelhetünk, és senkit nem zavar

    Mindenik embernek a lelkében dal van
    És a saját lelkét hallja minden dalban
    És akinek szép a lelkében az ének
    Az hallja a mások énekét is szépnek

    Forrás: Lélektől lélekig
    (Babits Mihály: „Mindenik embernek a lelkében dal van” – szabad átirat, ismeretlen szerző)

  • Koltay Gergely – És úgy

    És úgy, s csak annak ki velem van, gyönyörű szerelmem,
    Nők, kik kísérnek, kikben az igazat kerestem,
    s neked is még, csak neked, gyönyörű szerelmem,
    lehet, hogy mindent elrontottam, mikor neked üzentem.
    Másképp kellett volna, gyönyörű szerelmem,
    de felhők szakadtak az égen és kinyílt a holnap, a jövő,
    melyet hibás napjainkból megkapunk előre,
    mit rég elvesztettem, a pillanatok,
    mint korhadt fa kidőlnek, gyönyörű szerelmem,
    villám sújtotta életünk még így is szép, mert mindent érted tettem,
    te gyönyörű, te kedves, te vagy az kiben az igazit kerestem.

    És most, utoljára, s csak annak ki nem láthat, de bármit annak,
    ki sohasem sírt, csak egyszer, az engem sírva nem láthat,
    csak egy igaz pillanat legyen, mit régóta kerestem,
    légy te az, ki lehetnél, gyönyörű szerelmem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna – Szeptember…

    Édes, édes most a nap,
    bor van benn, vagy méz?
    első csókban nyár és ősz
    kéken összenéz.
    Mámoros a levegő
    lenge tánc a fény,
    senki sincs ki ellenáll,
    hősebb legyek én?

    S vajjon hősebb aki sir?
    jobb-e aki fáj?
    melyik hüség igazabb?
    s már felel a táj –
    gesztenyéken rőt levél
    s második virág,
    zsenge bimbók és avar,
    bolond a világ?

    Te is becsapod szivem
    sulyod, bánatod?
    mind ledobtad mit a sors
    orvul rádrakott
    s ugy perdülsz most táncosan
    mint kit szél kavar,
    álljak? fussak? melyik több?
    honnan e zavar?

    Uj virágzás és gyümölcs
    vegyül itt, mohó,
    kecskerágó, bodza is
    mind csupa bogyó
    s mire kóró lesz a zöld
    csipkerózsaág
    virít majd a csitkenye
    kihivó virág,

    gunyos, piros üzenet
    mire jön a tél,
    csattogó fehér fogától
    senki sincs ki fél.
    Hári János minden fa,
    dicsekvő legény,
    messze van még tél és fagy,
    hencegjen szegény.

    Te is hősködj ma szivem,
    hidd a vágy, a nyár
    örökké tart, jó kaland,
    s mindig utra vár –
    s feledd, feledd hogy a vég
    mindig siri hó,
    ahol annyi vágy után
    megpihenni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: ESTI KÉRDÉS


     

    Midőn az est, e lágyan takaró
    fekete, síma bársonytakaró,
    melyet terít egy óriási dajka,
    a féltett földet lassan eltakarja
    s oly óvatossan, hogy minden füszál
    lágy leple alatt egyenessen áll
    és nem kap a virágok szirma ráncot
    s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
    nem veszti a szivárványos zománcot
    és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
    e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
    hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
    olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
    vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
    vagy kávéházban bámészan vigyázd,
    hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
    vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
    nézzed a lombon át a lusta holdat;
    vagy országúton, melyet por lepett el,
    álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
    vagy a hajónak ingó padlatán
    szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
    vagy idegen várost bolygván keresztül
    állj meg a sarkokon csodálni restül
    a távol utcák hosszú fonalát,
    az utcalángok kettős vonalát;
    vagy épp a vízi városban, a Riván,
    hol lángot apróz matt opáltükör,
    merengj a messze multba visszaríván,
    melynek emléke édesen gyötör,
    elmúlt korodba, mely miként a bűvös
    lámpának képe van is már, de nincs is,
    melynek emléke sohse lehet hűvös,
    melynek emléke teher is, de kincs is:
    ott emlékektől terhes fejedet
    a márványföldnek elcsüggesztheted:
    csupa szépség közt és gyönyörben járván
    mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
    ez a sok szépség mind mire való?
    mégis csak arra fogsz gondolni árván:
    minek a selymes víz, a tarka márvány?
    minek az est, e szárnyas takaró?
    miért a dombok és miért a lombok
    s a tenger, melybe nem vet magvető?
    minek az árok, minek az apályok
    s a felhők, e bús Danaida-lányok
    s a nap, ez égő szizifuszi kő?
    miért az emlékek, miért a multak?
    miért a lámpák és miért a holdak?
    miért a végét nem lelő idő?
    vagy vedd példának a piciny füszálat:
    miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
    miért szárad le, hogyha újra nő?

    Forrás: Arkanum

    Esti kérdés – előadó:Latinovits Zoltán