Kategória: Versek,

  • Móra Ferenc: Amikor a földön

    Amikor a földön
    Gyermekek zokognak,
    Az ég angyalkái
    Mind elszomorodnak.
    Vidám kacajuknak
    Megszegül a szárnya,
    Felhőt borítanak
    Az ég ablakára,
    Bánatos szemükből
    Könnyek harmatoznak,
    Amikor a földön
    Gyermekek zokognak.

    Amikor a földön
    Gyermekek nevetnek,
    Nagy az öröm kéklő
    Mezején a mennynek.
    Jókedvű angyalkák
    Le-lekukucskálnak,
    Fellegek nyílásán
    Csókokat dobálnak,
    Szivárványszalagból
    Csokrot kötögetnek,
    Amikor a földön
    Gyermekek nevetnek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csanádi Imre: Karácsony angyalai

    December, fekete hónap,
    Lesben a pőre szelek
    Tar fákon, tar venyigék közt
    néma sötét feszeleg,
    és sárga-piros kacatokként
    kései, gyér levelek
    Megzendül a nyers elem: ujjuj!
    Táncol a dőre sereg,
    röpködne a talmi madárraj,
    csaknem szó, nem csicsereg.
    Advent szakad ágra, világra:
    már várja mind a telet.

    Üzenget a tájnak a tél,
    közeleg a kegyes Karácsony.
    Az utolsó megtűrt levél
    első cicomája a fákon.
    Fácánon őzen kósza nyulak
    ámuldoznak avítt csodákon:
    Békével töltözik a völgy,
    csönd gyűlik földünkre, bársony, –
    egyszer csak egyszer, angyalok
    szállnak alá zizegő szárnyon,
    fehér, fehér lesz, minden fehér, –
    kivirágzik minden madárnyom.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: AZ ISMERETLEN ADÓÁLLOMÁS

    Maurice Rostand

    ELSŐ FELVONÁS

    Egy költő szobája

    KÖLTŐ

    Éj van, magam vagyok és versem írom
    s míg tollam perceg a vékony papíron,
    zsong az egész világról, lebegőn,
    Kreisler, Chopin a messze levegőn,
    félbehagyott dalok, melyekbe bú-vert,
    tört, ifjú életét temette Schubert…
    Mit fogjak én a rádión? Egy angol
    hullámon Petrazzini énekel,
    nem látni vastag testét, mely lehangol…
    Nem Rigoletto… Caruso se kell…
    Egy hanglemez.. . Ó, nem kell ez sem és
    irodalom se, színház, csevegés…
    Jeritza… Hódít hangja kelleme,
    de énnekem ma más hang kellene,
    szeszélyes és életlen, titkos ének,
    mit küld egy ismeretlen állomás –
    vigasztalásul a költő szívének –
    egy hang az éjbe, távoli, csodás…
    Vaktában leljük meg a csodát…
    Ó, lóverseny-eredmény!… Ne tovább!
    “Szép bútorok…” A reklám-nagyharang.
    Írjunk.

    A költő nyitva hagyja rádióját és ír.
    Egyszerre valami csodálatos ének,
    valami csodálatos hang hallik,
    nagyon messziről és mégis közelről.

    Jaj, ez a hang!

    A hang ismeretlen nyelven énekel.

    Jaj!  
    
    

    A dal befejeződik. Máris vége a rövid önkívületnek.
    A költő kétségbeesetten kiált föl:
    Ez a hang…

    MÁSODIK FELVONÁS

    Ugyanott

    KÖLTŐ egyedül

    Vajon svédül, oroszul énekelt-e,
    ki ellehelte hajdan azt a dalt,
    mi volt a nyelve és mi volt a lelke,
    mely hirtelen az éjszakába halt?
    Ki szólt a Földhöz ily búsan tűnődve,
    Európa végén, erdők megett?
    Ki így dalol, az bizonyára szőke,
    azóta én egy hangot szeretek…
    Észak felé volt, arra, merre Oslo –
    megnéztem az ujságomban legott –
    bár az a dal s a messzeségbe foszló
    hang szinte a fülembe zokogott.
    Fogjuk ki most… A véletlen talántán
    megadja nékem újra a kegyet.
    Ezernyolcszáz. . . Mint egy lázas találkán,
    várom… Ha jön, érette elmegyek…
    Hullámokon túl, ködbe és esőbe,
    csak hívjon az a régi-égi szó.
    Oslo. . .

    Egyszerre újra felhangzik a régi dal.

    Igen, ez volt... A hangja szőke!  
    
    

    Köszönöm néked, drága rádió.
    A részletes műsor is itt van, íme.
    Lássuk hamar, ki ő s mit énekel ma?
    “Szomorú dal”. Mindössze ez a címe…
    Az énekesnőt ugy hívják, hogy Elma.
    Megyek, futok… Futok egy hang után,
    add a bőröndöm, szürke, kék ruhám…
    Inasához:
    Semmit se küldj el a címemre.

    INAS

    Máris  
    
    

    utazni tetszik?

    KÖLTŐ

    Meg ne tudja Páris.  
    
    

    Bizonytalan időre, ismeretlen
    városba, távoli országba mentem.
    Ha rokonaim már idegesek,
    mondd ezt nekik: egy hangot keresek.

    HARMADIK FELVONÁS

    Ház Oslóban. Egy zenész szobája. Aggastyán ül
    hangszerei között.

    KÖLTŐ

    Bocsánatot kérnék. Egy nagy szívesség
    miatt zavarnám. Szólhatok-e?

    ÖREG ZENÉSZ nagyon zavartan.

    Tessék.
    
    

    KÖLTŐ

    Egy nőt keresnék, kit ön ismer, Elmát
    igen szeretném…

    ÖREG ZENÉSZ nagyon zavartan.

    Jaj, hogy mondjam el  
    
    

    hát. . .

    KÖLTŐ

    Párisban hallottam egy este hangját
    s fölismertem azonnal ritka rangját
    és nem feledtem el többé, soha.

    ÖREG ZENÉSZ

    Én voltam egykor a professzora.

    KÖLTŐ

    Aztán e hangért a vonatra ültem.

    ÖREG ZENÉSZ

    Ó.

    KÖLTŐ

    Néma hómezőkön átrepültem.  
    
    

    Völgyön-hegyen vitt szilajul a gyors,
    egy hang miatt…

    ÖREG ZENÉSZ

    De...
    
    

    KÖLTŐ

    Kedvezett a Sors.  
    
    

    Hisz itt vagyok. Megvívtam száz veszéllyel,
    hogy lássam Elmát.

    ÖREG ZENÉSZ

    Nézze. . .
    
    

    KÖLTŐ

    Még ma éjjel.  
    
    

    a

    ÖREG ZENÉSZ

    De testtelen.
    
    

    KÖLTŐ

    Mért mond ilyent? Nem értem, mit beszél.

    ÖREG ZENÉSZ

    Szegényke meghalt, Elma rég nem él…
    Tíz éve már… És az a dal, ami
    a rádióban szólt…

    KÖLTŐ

    Ne mondja ki,  
    
    

    legyen enyém a perc, hogy üdvözülten
    zengett a szíve énfelém az űrben
    s arcom olyan fehér lett, mint a hold,
    mert Elma akkor énnekem dalolt.
    Vagy azt hiszi, mikor a végtelenben
    két lélek összecsattan, egybelebben,
    nem támad abból égi szikrafény?
    Egy szót se, hadd megyek így vissza én. . .
    Itt az igazság, bennem, és nem ez.
    A lelke szólt hozzám, nem a lemez!

  • Lesznai Anna: Ébredés

    Éltem aluvó asszonyéltemet,
    s testem nem volt más – minden nyarak teste –;
    hajam a fáknak kúsza lombja volt,
    szívem a nappal leáldozott este.

    És nem volt más álomra nyílt szemem
    – hiába hajlott ködfejtő betükre –
    mint minden víznek és minden egeknek
    egymásba mélyedt magalátó tükre.

    Dús eremben télvégi harmat gyűlt meg,
    november hóban őszi pára ült meg.
    Mindenik maggal kipergett az éltem,
    és lenge lelkem lebegett a szélben.

    – Te eljöttél és kiváltottál engem,
    te csudahántó, megváltó szerelmem.
    Sebzett testem a nyarakból kivállott,
    most talpig saját fájdalomban állok.

    Az én karom reszket ölelve téged,
    az én szívemre verődik beszéded,
    s hogy gyökeret vert tebenned a lelkem,
    én felsikoltva önmagamra leltem.

    Forrás: Lesznai Anna versei

  • Villon – Faludy György: A haláltánc-ballada


    Ott ült a Császár. Dús hajában
    hét csillag volt a diadém.
    Rabszolganépek térden állva
    imádták, barna köldökén
    a Göncöl forgott, válla balján
    lámpásnak állt a holdkorong:
    de a bohóc sírt trónja alján:
    „Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
    nincs szív, mit kardom át ne járna,
    enyém a föld!” … S hogy este lett,
    egy csontváz tántorgott eléje
    s elfújta, mint a porszemet.

    – Kényúrként éltünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Gót ablakában sírt az Orvos:
    „Uram, nektárod merre nő,
    amely ír minden kínra s melytől
    meggyógyul minden szenvedő?”
    S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
    táncolta végig a szobát,
    kezében mély ólomkehelyből
    kínálva színtelen borát:
    „Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
    s nincs seb, mit heggel nem takar,
    igyál testvér; e mély pohárból,
    csupán az első korty fanyar.”

    – Kontárok voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    A kútkávánál állt a Gyermek,
    szakadt gyolcsingecskében, s rőt
    topánban, s nézte lenn a vízben
    képét, mely játszani hívta őt:
    …”Ha jössz: a holdleánytól este
    a cukrot süvegszám kapod,
    s minden pirosló reggelente
    békákon ugrálunk bakot.”
    “Jövök már!” – szólt, s a kútvíz nyálas
    siklót dagasztott zöld hasán,
    míg a Halál vihogva vitte
    anyjához a vörös topánt.
    – Balgán játszottunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Repedt tükrénél ült a Céda:
    “Hajamnak árja még veres,
    miért, hogy már a régi léha
    seregből senki sem keres?
    Ölem még izzó csókra éhes,
    mellem rózsája még kemény…”
    S az ablakon röhögve lépett
    be az utolsó vőlegény:
    “Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
    ma: holt szerelmeid torán
    hadd üljön nászlakomát a lárva
    ágyékod hervadt bíborán!”
    – Buján fetrengtünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Éjjel borult a háztetőkre,
    s kuvikhang szólt a berken át,
    midőn a Bankár útnak indult,
    elásni véres aranyát.
    Az útkereszten vasdoronggal
    hét ördög várta s a Halál;
    s mikor kardot rántott, a csontváz
    fülébe súgta: “Mondd, szamár,
    szamár, mit véded még a pénzed?
    Meghalsz s a kincset elviszem,
    s a kincs helyett eláslak téged,
    akit nem ás ki senki sem.”
    – Kufárok voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Aranypárnáin ült a Dáma,
    s üvöltve sírt: “ne még, ne még”,
    de ő már átkarolta drága
    csípői karcsú, gót ívét,
    “engedj csak még egy lanyha csókot,
    még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
    engedj csak még egy buja bókot,
    még egy szerelmes éjszakát” –
    de ő, rút foltot festve mellén,
    mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
    fehér testét nyakába vette
    és vitte, vitte, vitte őt.
    – Tunyán henyéltünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Tüzénél állt az Alkimista,
    s óráját nézte, mely lejárt.
    “Isten vagy ördög: egy napot még,
    amíg megoldom a talányt,
    a végső, nagy talányt, amerre
    görebjeimnek ezre vitt,
    csak egy napot még, mert megfejtem,
    megfejtem holnap alkonyig.”
    “Nem fejted” – szólt a hang – “nem fejted”
    s vállára tette jéghideg
    kezét, míg felrobbant a lombik:
    “Aludni mégy most, mint a többiek.”
    – A Titkot űztük mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
    s a reimsi szentegyház előtt
    húsvét vasárnapján derékon
    kapta a hájas Püspököt:
    “Néked szereztem ezt a nótát,
    gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –
    légy pápa, vagy próféta, rózsás
    hajnalködökbe öltözött,
    légy szent püspök, vagy rút eretnek,
    ki ég a máglya kormain,
    misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
    a dómok csonka tornyain!”
    – Álszentek voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    A vén Paraszt már tudta s várta
    alkonytájt kinn az udvaron:
    “Görnyedt testünknek nincsen ára,
    s úgy halunk meg, mint a barom.
    Kaszás testvér! Sovány a földünk!
    könyörgöm, egyet tégy nekem:
    ha elviszel, szórd szét trágyának
    testemet kinn a réteken!”
    Ő rábólintott s vitte lassan,
    s úgy szórta, szórta, szórta szét,
    mint magvető keze a búzát,
    vagy pipacsot az őszi szél.
    – A földbe térünk mindahányan,
    s az évek szállnak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

  • Paul Morand: Budapest 545 hullámhossz!

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Forgathatom mahagóni-dobozomat
    a hertzi szemhatár valamennyi pontja felé,
    a napnyugati béke fölött
    iparkodom összeköttetésbe lépni az éjszakai költészettel
    (Hilversum 26, 3, 35)

    vagy Stockholmon át
    a skandináv istenekkel,
    kik Normandia igazi urai.
    Kis kertem mélyén,
    a Szajna alsó folyásánál
    0 h 42′-kor
    valami eltévedt hullámon
    egyszerre édes panaszt fogok:

    kiemelem a különös sipítások, tengerész-jelek zavarából,
    megtisztogatom a recsegő viharoktól
    s magamhoz vonom.
    Valami csárdás ez,
    mely a Hórák orsói s a holdtól zsibbadt tájak fölött
    libeg erre az elpihenő középeurópai éj gömbölyű hátán.

    A szőke Magyarország beszél tanúk nélkül
    a zöld Normandiának,
    szilaj paripák köszöntik a teheneket.
    Sárga, varkocsos parasztok,
    kik merev báránybőr-bekecset viselnek, szironyos tavaszi virágokkal,

    felém nyújtogatva tülök-kupáikat,
    fancsalognak almaboromra,
    közben pedig sóhajt az egyre halódó,
    egyre megújuló
    hegedűszó,
    s a cimbalomból ólomzivatar ömlik
    a piros tatárok verői alatt.

    Magyarországon már mindenütt betakarították a termést,
    csak én pironkodom, hogy szénám az éjszakába fülled,
    s még mindig nem szárad meg a sarjum…

    Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása – Paul Morand

  • John Donne: Elégia a vetkőzésről

    (Faludy György fordítása)

    Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
    vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
    S mint harcos, ha ellenségre talál:
    lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.

    Öved délkörét oldozd meg hamar:
    minden tájnál szebb földövet takar.
    Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
    tapad; más nem lát bele, de nekem
    hadd suttogja a susogó selyem
    esése, hogy most lefekszel velem.

    Fűződre régtől féltékeny vagyok,
    de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
    Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
    kibukkanó nap nyári kert felett.

    Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
    talpadat nászi templomunk, az ágy.
    S le fejdíszed filigrán, csupa fény
    hálójával; hajad szebb diadém.

    Ily fehér ingben égi angyalok
    szállnak a földre; magaddal hozod
    azt, mit Mohamed Paradicsoma
    ígér nekünk, örök gyönyört, noha
    a kísértet is vászoningben jár,
    de főleg égnek nem a hajam áll.

    Engedd szabaddá szeretőd kezét,
    hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
    Amerikám! Frissen fölfedezett
    földem, melyet bejárok, fölfedek,
    aranybányám, országom, hol mohó
    kényúr vagyok, egyeduralkodó,
    s boldog pionír, miközben sötét
    kincseskamrádon ujjam a pecsét.

    A lélek úgy teljes, ha testtelen,
    s a test akkor egész, ha meztelen.
    Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
    mintha Atlanta kincseket hajít,
    s a bolond férfi szeme ott ragad
    gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
    ami képkeret, könyvön díszkötés,
    amatőr-öröm. De ennyi kevés.

    Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
    a szeretőnek a nő teste kell.
    A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
    az ördög sem. Engedd le ingedet.

    Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
    föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.
    Mezítelenül is gondoskodom rólad,
    vagy nem elég egy férfi takarónak?

    Forrás: Faludy György fordítása

  • Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

    Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
    lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
    fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
    róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
    libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
    nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
    nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
    szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
    vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
    – pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
    a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
    s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
    jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
    ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
    ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
    küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
    az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
    ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
    ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
    tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
    tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
    szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
    táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
    szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
    sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
    simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
    ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
    ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
    s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
    üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
    ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
    köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

  • Kálnoky László: Fojtogató emlék

    A megvetemedett ajtót kinyitják
    az ismeretlentől megborzongó kezek.
    A homokóra alján mozdulatlan
    parányi sivatag: a halott évek üledéke.
    De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
    egy tenger, mely fölfalta partjait.

    Azután egy fonográf hengere kezd forogni
    a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
    hang szól, de alig van szavához már közünk.
    Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
    nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
    nem mi vagyunk a fénykép a falon.
    Vagy ha igen, el kell felejteni!

    Ha menekülünk is, tovább viseljük
    a régi, csúfos hegeket,
    az eltörölhetetlen nyomokat.
    Ami történt, durván birtokba vesz
    bármelyik órában, tetszés szerint,
    s testestül-lelkestül övé vagyunk.
    Sejtetőn simogatva érint,
    mint a szultán mohó keze
    a kegyencnő szőrig csupasz hasát.

    Forrás: Kálnoky László versei

  • Fekete István: Tél

    Cinkék járnak a szívem ablakára,
    a madárkákat már régen etetem,
    de most már néha gondolkodni kezdek,
    meddig tart vajon az életem?

    Meddig tart kint a tél, belül a meleg?
    Szívem mikor fog elsötétülni?
    És vágyaim utolsó szép madara
    mikor fog búsan elröpülni?

    Forrás: Fekete István versei