https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Tandori Dezső: Doboz és tulipán

    Kis medve jött a házba
    Csokisdoboz-fedélen.
    Egy tulipán lett a barátja –
    Nem ritka barátság télen.

    Egy fényes, hűs ablakkal
    Hamar összeismerkedtek.
    Ott álltak éjjel-nappal,
    De főleg: egymás mellett.

    A tulipán tudta: a medvét
    Mért hívják Kis Doboznak…
    De még így sem hihették
    A kinyitást ekkora rossznak.

    Kinyitottuk… Ő is várta!
    De attól fogva folyton
    Feküdnie kellett: állva
    Potyogott belőle a bonbon.

    A tulipán nyugtalan lett
    A fekvő beteg láttán.
    Nem érzett többé kedvet
    Semmihez az ég-világán.

    Mi nyomban megigértük:
    „Álltok még egymás mellett!”
    S ők azt felelték: „Kérjük,
    Siessetek valamelyest.”

    A csokit sietve megettük,
    De a tulipán lehullott…
    Most már fekhetnek együtt
    – Vagy: most megint csak fekhetnek! –
    Kis Doboz s benne a Szirmok.

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Török Sophie: Nem hihetted

    Nem hihetted hogy szeretlek
    és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
    Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
    mint füstjét a vonat, lengetem a futó
    napok mögött. Bársony pillantásod
    mint puha madárka, arcom előtt motoz.

    Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
    s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
    Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
    jársz velem. Mellettem jársz az utcán
    karod enyhe melege megérint
    sugárzás néma nyelvén beszélünk.

    Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
    Én idézlek – s te nem tudsz semmiről?
    vagy idézlek, mert te akarod?
    S magányos vágyaimat te éleszted
    a messzi éjszakából? Míg könnyen
    kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
    asszonyt köszöntesz közönnyel?
    vagy tudtad te is: e percben
    először érintetted szerelmesedet?

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Varró Dániel – Változatok egy gyerekdalra (Boci, boci…)

    Ady Endre stílusában

    Álltam a Pusztán, álltam állván
    kérődzve, bőgve, búsan, árván,
    mikor, hahó,
    rámtörtek csülkös kis zeuszok.

    Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
    mi kéne, hé, rátok tiporjak?
    Ahol a Tej,
    oda szaladnánk lakni mi is?

    Rátok dől e rozoga pajta,
    s én ősi, szent, keleti fajta,
    én féljek, én?
    Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

    Nem holmi senkik tarka fattya,
    a Mammon volt anyám ükatyja,
    hej, piszkosok,
    nekem aranyból van a fülem.

    És kacagtam, rengett a Puszta,
    fülét, farkát gyáván behúzta,
    s futott, hahó,
    futott a csülkös boci-sereg.

    Kosztolányi Dezső stílusában

    Ti csak nevettek rajtam, kis bolondon.

    Röhögve durván és kuncogva halkan,
    gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
    hogy zümmögő neszekre semmi gondom,
    mert nincs fülem se farkam,
    s úgy állok itt e harmateste dombon,
    mint régi hősök vérező porondon.
    De gőgöm rég a semmiségbe varrtam,
    s arany-szelíden, mint egy árva pálca,
    dac nélkül én a képetekbe mondom,
    hogy messze Párizs, s jaj, oly messze London,
    s hogy minden játszi tarkaság csak álca.

    Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
    Oda hol kancsal éltem elfelejtem,
    s búját mindenki elbocsájtja helyben,
    hol ép farokkal bőg a méla marha,
    s csak fürdőzünk az édes, égi tejben.

    Forrás: Lélektől lélekig

    (Duplázás nincs — első Varró Dániel a gyűjteményedben.)

  • Budai Ferenc – Az élet bohóca

    Előttem a manézs, a közönség,
    a tisztelt publikum, a nagyvilág.
    Mögöttem egy picinyke közösség:
    minden, mit szeretek; a család.

    Nevetni kell, ha fáj is,
    nevetni a könnyeken,
    kínon át is nevetni,
    nevetni csak könnyeden.

    Bohóc vagyok, nevetnem kell mindig,
    ha lelkem fáj is, ne lássa senki.
    Sírhat szívem: könny nem juthat színig,
    kinn csak mosoly van, lássa mindenki.

    Mosolyogj, kacagj mindig,
    kacagj csak a könnyeken,
    nevess, ha szív szakad meg,
    nevess mindig, könnyeden.

    Habos tortát dob rád a világ,
    hasra esel furcsa cipőidben:
    mosolyodon kívül semmit sem lát
    senki: csak mosoly ül könnyeiden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika – Félúton

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Remélve, nem vagyok útban senkinek.
    S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
    talpam alá éles kövek görögnek.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Úton a múltból talán a most felé.
    S ha elhiszem, szép jelenem élem,
    hegyek zúdulnak a két lábam elé.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    S néha félek, elfogy alólam az út.
    Olykor elfog az a furcsa érzés,
    hiába megyek – minden út körbefut.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
    Vezet hitem eltökélt-magamban,
    s hogy minden lépés a csillagokig ér.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Mint ki örökké utazni kényszerül.
    Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
    S próbálok úton maradni – emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika – A bohóc könnyei

    Arcán színes festék,
    Fejére mókás kalap kerül.
    Szája mosolyra áll,
    Ám szemében mély bánat ül.

    Kacagva bolondoz,
    Esténként a vidámat játssza.
    A szívében fájdalom,
    Régóta csak a magány a társa.

    Ül az öltözőben,
    Szeméből ezerszín könny csorog.
    Boldogság az arcán,
    De törődött lelke felzokog.

    Sír benne az Ember,
    A maszk nélküli, ám hazug való.
    S bár játék az élet,
    A porond sóhaja hallható.

    Már várja a manézs,
    A csillogás, a szikrázó fények.
    A bohóc öltözik,
    S letörli arcáról a könnyet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lénárd József – Öröme légy önmagadnak

    Amilyen vagy a világon, egyetlen.
    Életed tiéd, titokzatos érték.
    A létezés örömét énekelték,
    mikor születtél, könny volt a szemekben.

    Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
    ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
    Legyél, ki az örömöt akarod még,
    és akard, hogy magadban elmélyedjen!

    Ki örüljön neked, ha nem ismered
    saját örömöd, mely benned született?
    Éld tudatosan lelked létezését!

    Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
    S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
    ne csukd be sohase lelked vágyszemét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabédi László: Külön kerék

    Mikor születtem, kész volt a világ;
    tudásomnak volt híja, nem az égnek,
    tudatlanságom láttatott hibái
    Ott is, hol lelkesedtek már a vének.

    Soká hitette velem valami,
    hogy küldetés az én megszületésem:
    az ó világon kijavítani,
    ami rosszul van, vagy nincs jól egészen.

    Sokáig ünnepeltem úgy magam
    – táplálta büszkeségemet alázat –
    mint alkatrészt, melyre szüksége van
    a mindenséget összetartó váznak.

    Országokat bejártam; otthon is
    – látszatra tétlen – ott se ültem resten,
    betűk világába merülve is
    a helyemet, a helyemet kerestem!

    Hiába. Ép, egész, tökéletes
    a pokol is, a föld is és az ég is.
    Hadd járjon a világ! Fölösleges
    külön kerékként elkeringek én is.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Simonyi Imre: Kopogtatás

    Most már azt hiszem,
    hogy mégiscsak a szél volt.

    Vagy talán
    annyira szerettem volna, hogy legyen bár akárki,
    — de ha már senki,
    hát akkor legalább a szél?

    Ám úgy látszik,
    hogy mégiscsak a szél lehetett,
    senki más
    — legfeljebb a gesztenye gallya
    csapódhatott az ablakhoz.

    Mert ha te lettél volna,
    akkor másodszor is kopogtatsz.

    — Vagy pedig egyszer sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Budai Zolka: Ha ideérnél…

    Tudod, hogy házamon nincsen cégér,
    de ha jönnél én mindig itt vagyok.
    Gyere – ha nincs – meleg eleségért
    s puha fekhelyet is adok.

    Ne légy – ha nem kívánod – kóbor,
    eldobott levél mi szállong céltalan,
    és ha ajkadon régen volt már jó bor,
    keress meg engem – itt néha van.

    Én tudom, bármit adnál cserébe,
    de semmi az – ide nem kell zálog:
    nem léphet az emlékek helyére
    nagyobb érték e szónál: barátok.

    S ha eljössz, mint a gyönge tészta
    feldagadnak a régi napok,
    s úgy lesz megint minden egész, ha
    te mesélsz és én bólogatok.

    S beszéld el azt is hevesen,
    ki művelt belőled meghasadt farönköt,
    ki tudta a titkod, mit kevesen,
    hogy lábadról ily könnyen ledöntött.

    S ordítsd mint régen, igaz torokból,
    hogy az egész világ piszkos kátrány,
    azt is, hogy aki kéne nem csókol
    s hogy cigarettacsikkes a párkány,

    hogy nem léteznek az úgy várt csodák,
    hogy melléd huppant apád a fáról,
    hogy anyád elfelejtette a vacsorát,
    hogy minden éjjel írsz és fázol,

    hogy oda le menni milyen jó lehet,
    csak magától sosem váj helyet a Föld,
    hogy hozzád szólnak a színes gyógyszerek:
    a kék, a piros, a sárga meg a zöld…

    De tudod, hogy házamon nincsen cégér
    és azt is tudod, hogy ott bármi állhat.
    Ezért ha egyszer mégis ideérnél,
    kopogás nélkül gyere be – ahogy én is tettem Nálad.

    Forrás: Lélektől lélekig