Ne szégyellj engem, hozzád tartozom,
ne szégyelld kopott ruhám, kopott bakancsom.
Szegénységem emelt fővel vállalom,
leteszem eléd egyetlen vagyonom,
csillogó szelencém csupán álom,
bükkfa ládába rejtettem – – –
Higgy nekem kedvesem, szótlan csenddel
ölellek körül, megérkezek újra otthonunkba,
s a szelídült vihar után, fejem válladra hajtom.
Kezedre csókolom fagyott ajkam, mosolyom,
mit hideg vackomon a magány hagyott emlékül.
Görcsös félelmed hagyd az ajtón kívül,
kioldozlak köteleid gúzsából.
Kulcsot hoztam, messziről jövök,
távoli országokon át, szomjam nem oltotta
idegen források vize, adj innom a te forrásod
friss nektár. Napkeltével indultam, utak nyíltak
végtelen időkön keresztül, vezetett a fény,
mögöttem árnyak loholtak. Kedvesem hagyd,
hadd szeresselek még. Szemedbe merült tekintettel
nézlek, arcodon könnyek futnak, félelmünk
keveredik, elveszett boldogság. Egeket tépek neked,
lábaid elé teszem a bolondok aranyát.
Kellj fel kedvesem, ne hidd, hogy részeg vagyok,
csak valami látomás gyötör szüntelen.
Zuhansz a magasból, távolodsz egyre messzebb.
Ne hagyj itt! Látod feléd nyújtom kezem.
Ne hagyj itt! Látod eléd teszem a hegyeket,
azokon lépj hozzám. Madarakat küldök,
emeljenek, s ne hagyják porcelántested összetörni.
A horizont legendájának könyve őrzi neved,
vörös pírral írt betűk. Kedvesem, örvénybe kerültem,
tegnapokba merült álmokkal vívódok,
kedvesem hagyd, pillanatképekben is szeretnélek,
látod, lenhajammal takarlak, így adok oltalmat,
védőn féltve a múlt rémeitől.
Magaddal vitted utolsó levelem, mit zokogva írtam,
mond kedvesem, mondd, hogy elolvastad,
mond, még egyszer utoljára, hogy jó volt velem…
Forrás: Lélektől lélekig
