Rojtos takaróm
csillagai alá rejtelek,
sátram az ég,
súgó szavaid
hallom még
onnan, hol
hegyek tartják
az eget s oly
kékes fehéren
szállnak, ahogy
suhan a bánat,
nevetését hallom még
a szokolyai lánynak
Ezernyi levélről
zúzmara könnyek
halk szerenádja
száll feléd
/szava a Fának/
Elkisér…
Talán jön
új tavasz,
nem lehet
mindig tél
Forrás: Lélektől lélekig
Mindenki halandónak született, de szolgának senki:
más embert, annak kényére, nem szolgálhat senki.
Cürhődni, vesződni – nem, nem erre szült a világ:
el nem követett bűnökért ne fizessen holt árat senki!
Öntsenek bár gyöngyöt eléd, vágd bátran szemükbe:
kincsért áldozatot tőlem nem várhat senki!
Ha lebuktál s ezt mondják: kérj a porban kegyelmet:
válaszd a halált s veled szembe nem szállhat senki.
Az ellenség pöffeszkedhet, a pöffeteg szétreped egyszer,
a szemedbe nem köphet, bárhogy ágálhat, senki.
Csak annak érdemes élni, másnak nem, aki szabad –
aki szívben, lélekben szabad, annak nem árthat senki.
Nem érdekel, hogy hány csepp a tenger,
vagy hány bolygó a világegyetem,
azt akarom tudni, mire gondolsz, mikor
a fülembe súgod: szeretlek, kedvesem.
És ha az alagút végén a fény a
kivégzőosztag torkolattüze,
vajon átölelsz-e?
Forró csókkal suttogva, hogy
több ez a másodperc velem,
mint lenne tíz élet nélkülem…
Nem érdekel, hogy kié voltál mielőtt szívedhez értem,
azt akarom tudni, megállsz-e előttem,
teljességeddel, hogy szerethesselek.
És meleg télikabátként hagyod-e,
hogy átöleljen a szerelmem.
Nem érdekel, hogy hányszor estél el,
azt akarom tudni, felállsz-e,
hogy újra csókot lehelj fáradt lelkemre.
Hogy álmos hajnalon a víz tükrébe belenézve
valóban önmagad látod-e.
Nem érdekel, hogy hány szívet törtél,
vagy a tiéd hányszor tört össze.
Azt akarom tudni, vajon
karjaidban lejárt-e a törések ideje.
Nem érdekel, hogy milyen sötét fellegek takarják
el az eget, vagy a világ holnapra elsüllyed-e,
azt akarom tudni, minden hátralévő percben,
hogy milyen nektárt rejt még ajkad íze.
Nem érdekel, hogy mi az, amit már megkaptál,
azt akarom tudni, hogy még mire vágysz,
és felismered-e, ha szembe jön veled a boldogság.
Nem érdekel, hogy mi az, ami fájt,
azt akarom tudni, fájna-e, ha nem az enyém volnál.
Nem érdekel, hogy hol van az, ahol még nem voltál,
azt akarom tudni, meddig jössz el velem,
hogy megtaláljuk azt, amit egyedül nem találnánk.
Hogy neked én, nekem te, kettőnknek egymás a világ,
és az utolsó három szavad:
„szükségem van rád!”
Forrás: Lélektől lélekig
Szabad teremtmény, kis Madár!
Melly kéz, kegyetlen kéz, fogott el!
Tudom: sohajtasz sorsodon,
S várod naponként a szerencsét;
Még alszik a Hajnal, s te már
Vered kalitkád szárnyaiddal.
Oh mondd ki nékem, kis Madár!
Örülsz-e vagy nem álmaidnak?
Ha hallja gazdád éneked,
Gondolja: hálálod kölessét.
Nem vélem én azt, s nem hiszem;
Te átkokat zenegsz fejére.
Ha látja, hogy bé van fejed
Szárnyadba dugva, s csendesen vagy:
Azt mondja: már megfáradott
S elnyúgodott az én Madárkám.
Nem! Nem! Te bús óráidat
Bánkodva számlálod magadban,
S hogy jobb reményed nem lehet,
Utálod a napnak világát.
Ha vagy veréb hozzád röpül,
S akar kicsípni étkeidből,
S te addig állasz ellene,
Míg messze tőled el nem űzted;
A gazda rátok néz, nevet,
S örül az ártatlan csatának;
Nem tudja, hogy barátja vagy
Annak, kit elversz a veszélytől.
Ha csípkeded rostélyidat,
Vagy ujjait tréfás uradnak;
Azt véli, hogy játszol vele,
S hogy elfelejtetted, mi voltál.
Én azt hiszem, hogy mérgedet
Szívére kívánod kiadni.
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó?
mondd mi lenne elég?
boldog vagyok szegényes kincsemmel,
legalább mind tiéd.
Az első légy, ki mélyen vándorolva
a múltba jöjj velem,
gyerekkoromba míg csak visszalátok,
a táj tied legyen.
Járj bennem úgy, mint ismerős vidéken,
hol nem riaszt sötét,
ahol öröm a patak halk folyása,
a tündéri nevetés.
Neked adom az erdők lehellését,
érezd arcodon
a várakozó csöndet, amely ébreszt
s mely veled oly rokon.
Az el nem jött csodákért mind a könnyet,
a sok gyerekpanaszt,
eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
te megbocsátod azt.
Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
s a rend csak ideál,
csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
bár roskadoz a váll.
S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
mert neked vallhatom,
ítéletedre – vess el, avagy tarts meg –
magamat megadom.
Forrás: Lélektől lélekig
ósdi lélekkel szorongsz:
bírát képzelsz – s szenveded
(önmagad) ítéletét:
Forrás: Lélektől lélekig
Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk…
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát…
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával,
készen új értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe…
végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap hitemre bíbor alkony ült
és hűs kaszával szegte kedvemet,
reményveszejtő kétkedő talány.
De hangod óvón új erőt adott,
mert mából érő holnapot kívánt,
és elhitette: mégis érdemes.
Forrás: Lélektől lélekig
