Még egyszer
Piros kis húsbarlang a szád,
nézlek és nézel, elakad
a szívem s érzem: már nem én
akarom akaratomat.
Piros, vérpiros remegés
tested a fehér bőr alatt,
idegen húsod rokoni
hangon szólítja húsomat.
Ha mi szólnánk, részegen is
azt mondanánk, hogy nem szabad.
Két néma tolmács dönti el,
hogy ki vagyok és hogy ki vagy.
A két néma őrült beszél,
egyik érti a másikat,
és merülünk, és elborít
egy rettenetes pillanat.
Forrás: FB Szeretem a verseket…
Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
Ölelve tartnak a part karjai,
S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.
Megáll a vándor csöndes partodon,
S bár hűvös ősszel lásson tégedet:
Fürödni benned élénk vágya jő.
Midőn a nyájas este szétborong,
Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
Leszáll a fényes csillagtáboré,
És fenn az égen csak testök marad.
Lágy habjaidnak búskomoly zaja
Felkölti a szív mély sejtéseit.
Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
Közel hegyekről rád zöldellenek
Végetlenül a jókedv bokrai,
Mikről a bornak dús gyümölcse függ.
De homlokodra tőn, óh Badacson,
Az alkotó kéz sziklakoronát,
Hogy légy királyné a hegyek között.
Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
Előttem áll, mint összedőlt remény,
Miként kirablott fészek, Szigliget.
Az őszi nap bágyadt sugáriban
Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
Költőd regéi, gyönyörű vidék,
Örök zománcot vontanak reád.
Az útazóra, látván váraid,
Eltűnt időknek levegője száll.
Víg Badacson még, víg és népes is:
Szüretjein ki lenne szomorú?
Régen keserge a szép Rózsa itt,
A vén diófa már kiszáradott,
Melynek tövében ült. És a rigók
Csak vigalomnak hallják hangjait.
Még összegyűlnek a termő hegyen,
Szomszéd megyékből hölgyek és fiák.
Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
De nincs komor bú arcaik felett.
Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
Elénk daloktól zengnek ajkaik,
S az éjszakákat táncban lejtik el:
Im zeng az este víg zenéje már!
Jertek, barátim, minket hí e hang!
Örüljük át a holdvilágos éjt.
S midőn a hajnal első fénye kél,
Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
S éltessük e táj őszült dalnokát!
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Tüzes borainknál kedvesebb vizünk: Balaton,
ámulva köszöntöm első csillanásaid.
Sötét földek kövek kelyhében csodaként
lobban zöld színed
mint fiatal tengeri levél.
Előttem borzongsz roppant eleven síkság,
vakító fényt lövelve űzik egymást habjaid,
melyek mintha a tágas égből zúdulnának távol
titkait zúgva
szerte a párolgó partokon.
Vitorláid csodáljam-e, amint színeket váltó
tükrödön lebegnek s tovatűnnek nesztelen?
Vagy holdas este a surranó halászt, midőn
verdeső vén hal
húzza hálóját mint színezüst?
Lehelleted a parti szél, erős mint a szabadság
s úgy játszol görbe s váras dombjaid között
üde fénnyel ragyogva mint gyermek a porban:
minden mozgásod
szépség, folyton támadó gyönyör.
Ringass rohanó víz, habpelyhű bölcsőm,
gyöngyös habjaid dalolják altatódalom.
Mámoros szívvel halálom is jó álomként fogadnám
s te lennél méltó
üvegkoporsóm szép Balaton.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Ülök a hegyen, kezemben pohár,
aranylón csillog boromban a nyár.
A madárzajos csend oly ringató,
s úgy csillámlik, mint odalent a tó.
Itten akár én boldog is lehetnék,
El-elmélázok, szíven üt az emlék.
S felüvöltenék, mert nem vagy velem,
egyetlen Drága, te vad, szertelen,
gyönyör, gyöngédség, seb, sajgó hiány,
dadog a szívem, annyira kíván.
Ide idézem emlékalakod,
hogy megöleljen, mert magam vagyok.
Érzem a szádat, forró és puha,
testeden most e szép táj a ruha.
Ölébe fogad engemet e táj,
bódulat ringat, már semmi se fáj.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
1
Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.
Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.
Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.
2
Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.
Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.
3
Je n’ai point de theme,
excepté que je t’aime –
költeni csak ezt tudtam,
mert mindig elaludtam,
hisz annyiszor öleltem,
ahányszor rája leltem.
Szemüveg volt az orrán,
az alól nézett énrám
s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.
Szivemben bizony kín dult,
mikor a vonat indult,
de nem sokat merengtem –
esett, hát hazamentem.
Száz gramm dohányt hagyott rám,
hogy legyen cigarettám.
S nem álmot, hanem alvást.
Nem látjuk többé egymást.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
József Attila, Balatonszárszó, ősz, vihar, szerelem, csónak, hullám, emlék, búcsú, Balaton
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Mint egy kép a túlvilágból,
Mint egy fény a menyországból,
Mint egy szép tündérrege:
Oly titoktelt, oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege.
Mint a múlt idők emléke.
Mint az alvó kisded képe,
Mint egy szent harmónia:
Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.
Mint a fájó szív küzdelme,
Mint a jövő vész-sejtelme,
Mint egy lázphantasia:
Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kínos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma.
Mint az őrült őrjöngése,
Mint a haldokló nyögése,
Mint a fájdalom jajá:
Oly panaszló, oly dühöngő,
Olyan rémes, oly öldöklő
A Balaton vihara.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Reggel
ma még minden megtörténhet
ami tegnap sem történt meg
most még jövő ami estére a múlt
kecsegtet a jelen teli van a pult
most még gyúrható ami estére bekövül
kibújtak a tervek álmom fátyla mögül
Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem
tegnapi tudatlan: talán ma megértem
Délben
amit elkezdtem, be kell azt fejezni
amit tanultam, ki kell azt fejezni
ami téveszme, le kell azt fejezni
csak el ne siessük
csak le ne késsük
Este
most már odaát várnak
nyílnak-kattannak a zárak
hét ajtó hét küszöbén
merre futsz, hova jutsz, kicsi én?
szomorú, szomorú ami lett
elszakadt, elszaladt az a tett
Forrás: FB – Szeretem a verseket
Rózsabokor a domboldalon
Rózsabokor a domboldalon,
Borúlj a vállamra, angyalom,
Súgjad a fülembe, hogy szeretsz,
Hejh, milyen jól esik nekem ez!
Lenn a Dunában a nap képe,
Reszket a folyó örömébe’,
Ringatja a napot csendesen,
Épen mint én téged, kedvesem.
Mit nem fognak rám a gonoszok,
Hogy én istentagadó vagyok!
Pedig mostan is imádkozom…
Szíved dobogását hallgatom.
