https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Zelk Zoltán – Készülődés

    Türelmetlen hóviharok topognak
    a meteorológiai inté-
    zet kapujában,
    maholnap megint csokrot köthetek
    varjúszárnyakból, miként minden évben,
    mert mily kopár lenne a téli ég,
    mily egyhangú a havas háztető
    e csokrok nélkül.
    Ennyivel én is hozzájárulok
    az évszak szépségeihez, a többi:
    a holdsütötte zúzmara gyémántja,
    a hómezőkön lépkedő kék árnyak,
    a fenyvesek zöld gleccsere a ködben,
    de még a jégcsap és a jégvirág is
    más költők művei.
    (Akár ide is írhatnám, melyik
    alkotás melyik költőtársamé,
    ki mestere a jégcsapfaragásnak,
    s ki az, ki tudja, mennyi fényt kíván
    az esti ág, hogy remekmű legyen?)
    Az én munkám néhány percnyi csupán,
    csak földobom madaraim az égre,
    aztán pihenhetnek
    jövő novemberig,
    nem úgy, mint szorgos társaim, akiknek
    ahány reggel és ahány délután,
    megannyi föladat –
    ezért talán illetlen is, ha szólok,
    ha végül is én figyelmeztetek:
    Közel a perc, barátaim,
    készüljünk föl a télre!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Mikor Ilobán este lett

    Szemembe úgy ragadt
    az ilobai nap,
    se délelőtt, se délután,
    mindig csak alkonyat,
    a falu szélén a Szamos,
    a házak közt a gyáva kis patak,
    a vízen ülő alkonyat
    hátán egy vízipók szalad.
    Csobogó alkonyat.
    Póklábú alkonyat.

    A törpe indóház előtt
    süvít a gyorsvonat,
    az ablakokon kihajol
    a bámész alkonyat,
    nézi a forgó réteket,
    körhinta-tornyokat,
    a szitakötő szárnyakon
    elzúgó dombokat.
    Pihen a sürgönydrótokon
    a fecskealkonyat.
    Mindig az alkonyat.
    Mindig az alkonyat.

    Aludni térnek a kacsák,
    de árnyuk ott marad
    az eperfa alatt.
    Az epervérben tocsogó,
    a kacsacsőrű alkonyat.
    Az eperfa a ház előtt,
    a fa előtt a pad,
    a házban anyám született,
    repednek a falak,
    rothad a zsindely, hull a mész,
    zuhog a vakolat.
    A padra ül, pipára gyújt
    a mészhomlokú alkonyat.
    A vakolatruhájú alkonyat.

    Nagyapa oly sovány,
    mégis, egyedül övé csak a pad,
    körülötte kövön, füvön
    az alkonyi csapat:
    a vendégek, a mindennapiak,
    zsíros hajú román paraszt,
    bíró és pakulár,
    s a kilenc kőtörő, hiszen
    a kőbányában munka vége már.
    Sárgult, avas szalonnát esznek ők,
    de sárga, hamisítatlan bőgés
    sárga szél égeti
    az avas arcokat.
    Csapkod a partra hajított
    hering-usonyú alkonyat.

    És jött egyszer a pópa is,
    de le nem ült, szalonnát sem evett,
    csak állt a kőtörők fölött,
    szakállát markolva beszélgetett,
    de hiába markolta is
    szakállát tíz ujjal is,
    az első szél fölkapta s elröpült,
    a kékes fellegek
    közt még sokáig fel-s-alá merült,
    míg el nem szállt meg,
    míg szoknyája hegycsúcsokig be nem
    takarta Ilobát.

    És akkor este lett.
    És akkor Iloba felett
    pópaszoknyájú öreg este lett.
    (Az a pópaszoknyájú este
    négy napig betakarta Ilobát,
    az a holdba röpült süveg
    négy napig varjúhangon kiabált,
    negyednapon négy deszka közé zárták
    és Nagybányára vitték nagyapát.)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Szakadék

    Két perc tátongó szakadéka közt
    zuhanva is fölnyújtom még kezem.
    Vagyok. Jelentkezem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Nem volt jogom

    Nem volt jogom
    válladra raknom életem,
    hogy te viseld el az elviselhetetlent –
    hogyan viseljem el?
    Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek,
    és bűntudatom az is, hogy szeretsz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Hatvannégy év

    Pirosat pislog vagy zöldet mutat
    az indóház előtt a szemafor? –
    hová dülöng velem ez a vonat,
    átcsattog még a viaduktokon?
    Havat hirdet a decemberi ég,
    kibámulva holnap az ablakon,
    meglátom-e árnyam szaladni még
    az idei havon

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Tizennégy sor

    Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
    másfélezer magányos éjszakámon,
    hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
    hogy árvaságom ablakát beverted,
    hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
    hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
    hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
    nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
    hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
    napkeltét lesik a didergő éjek,
    hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
    mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
    s kiver a boldogság, mint a verejték –
    oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szabó Magda – Látod-e már

    A voltak voltak, és a múlt halott.
    Az építettek mind rommá omoltak,
    virággá bomlanak a vaksi holtak,
    ámulva nézik selymes csillagok.
    Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
    a hidak árba fúltak a folyókon,
    az emlékeken béklyó, béna ólom,
    véresre botlik tegnapon a holnap.
    Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
    Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
    A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
    S látod-e már, mint köti néma szájjal,
    síró mosollyal, köddel és halállal
    sarkantyúját az ifjú szerelem?

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Juhász GyulaEz a föld…

    Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz.
    E föld örökre altatón maraszt.
    E föld, amelyből nincsen egy rögöd,
    Csak gúny és vád, örökös örököd.
    Itt bújdokoltál hosszú éveken
    Nehéz robotban, messze végeken,
    Tanítva és tanulva éjt, napot,
    Megsüvegelve urat és papot.
    És álmodoztál Párizsról, a vak
    Végvári éjben, őszi ég alatt
    És Pestig sem jutottál el, szegény,
    Fáradt, kopott, dalos vándorlegény.
    Már itt maradsz e földön, föld alatt!
    Még könnyed és pár versed megmaradt,
    Ha sanda szem rád görbén néz talán,
    Megbékél pár szív a szíved dalán.

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Batsányi János: A látó

    Vidulj, gyászos elme! megújul a világ,
    S előbb, mint e század végső pontjára hág.
    Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,
    Valakinek kedves nemzete s hazája;
    S valaki a magyar változó ég alatt
    Még a szabadságnak híve s ember maradt.

    Ó ti! kiknek szívetek örök búba merült,
    Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;
    Ím, az igazságnak terjednek súgári;
    Dőlnek a babona fertelmes oltári,
    Melyek a setétség fene bálványának
    Annyi századoktól vérrel áradnak.

    Ama dicső nemzet felkelt ím egészen,
    Mely a két világnak megváltója lészen,
    S aminek már láncoktól szabad vitéz karja
    Mutatja, mit tehet egy nép, ha – akarja!
    Az ember elnyomott örökös jussait
    Délre hozván, porba veri bálványait;
    S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,
    Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:
    „Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
    Nemzetek, országok, hódolatok néki!
    Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,
    Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!”

    A föld kereksége megrendül e szóra,
    S látja, hogy érkezik a régen várt óra.
    A letapodtatott emberi nemzetnek
    Csontjaiból épült trónusok reszketnek.
    Rémülve szemlélik közelgető sorsok
    A vérre sovárgó koronás gyilkosok;
    Rendben! kiknek még imént százezrek halála
    Csak egy intésekben, egy szavokban álla;
    S kiknek több nagy város tüzes leomlása
    Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!

    Vidulj gyászos elme! megújul a világ,
    S előbb, mint e század végső pontjára hág.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Batsányi János: A franciaországi változásokra

    Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
    Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
    S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
    Nyakatokról eddig le nem rázhatták;

    Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
    Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
    Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
    Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

    Kassán, 1789

    Forrás: Magyarul Bábelben