Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kívánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
1965
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Nem Spanyolország, mely fénylett a multba,
sem Anglia, a hős, mely rengeteg
árút tetéz partján, s dús, rettegett,
sem Franciaország, mely elborulva
tébolyda-zajjal víja az Eget,
sem Amerika, a sivár, a durva,
sem Németország, mely csak szókba fúl ma –
hőst egy sem ád, akit hír emleget.
Magyar! Te mentsd meg őket, kik hörögnek,
hulljon le lánc és béklyó-garmada,
légy a világ élesztő harmata!
Szárazföldön légy mása a görögnek,
ki Szalamisz szikláin nem törött meg,
te légy, te a legyőzhetetlen Armada.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Kattints a címre a teljes vershez!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Sem a hosszú spanyol haláltusa;
sem Anglia (csak a hajói még
s pénz érdekli világkalmár-eszét);
sem az őrültekháza Francia-
ország, melynek eget sért zsivaja;
sem Amerika, az útszéliség;
sem a szószátyár germán hülyeség
nem ígér többé hőstettet soha.
Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned
gyúl a rege: lánctörők szent dacát
látva éledjen szellem és világ!
Újítsd, szárazföldön, a gráfia tettet,
mely Szalamiszból templomot teremtett
s nyílt tengerre űzte az Armadát!
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Látod, lassan elhervad
odakinn minden virág,
úttalan kóborlókkal
telik meg a világ…
Látod már sosem terem
több tiltott gyümölcs a fán,
csak a képek maradtak
emlékeink falán…
Látod nincs több ölelés,
a vágy hiába éget,
elvesztettük a jövőt,
a végső menedéket…
Hiába reménykedtünk,
hogy ne félj, minden rendben,
már egyedül kuporgok
a csóktalan csendben…
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Ha dübörögve hirtelen bezárul
mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
mi fáj nekem e keserű világbul,
mi lesz az, amit akkor sírva érzek?
Mi vonja vissza még egy pillanatra
bús lelkemet, mely halottra fázott,
minek az íze, emléke, zamatja,
mért áldom én ez átkozott világot?
A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
és hideg küszöbén, mint a kivert eb,
szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
s még mindig ég a régi, beteg seb!
A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
mögöttem portád örökre becsaptam?
Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
aranyos gyertyafényben zongorázták,
és benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.
Egy kép. A Segantini esti tája,
a fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
hol hunyó nap van és ködök vára,
s lelkében örök vágyak messzesége!
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
valaki, aki árván erre tévedt,
s akinek útja végtelenbe mélyül…
Forrás: FB – Szeretem a verseket
j
Fehér virágok, könnyes álmok
dalos leánya volt anyám.
Tavaszi napfényért rajongott
s megsiratta a hulló lombot
késő szeptember alkonyán.
Meleg sugár, vonuló felhő
szívébe mind nyomot hagyott,
könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
apám kacagott, kacagott.
Anyám rajongó lelke hitte,
hogy vannak bűbájos csodák,
hitt babonában, szellemekben,
Istenben és álomképekben
és hitte, hogy van túlvilág.
Ha egy-egy rejtelmes jelenség
lelkére aggasztón hatott,
ajkán imával úgy aludt el –
apám kacagott, kacagott.
Bolyongok búsan a világban
kettőjük béna fia, én,
itt-ott magát szívembe lopja
a dalvarázs, az őszi fény.
Az élet véres ostorától
imám már szinte fölfakad,
anyám dala, anyám imája –
s apám kacag, kacag.
Forrás: —
Boldog tavasszal zöld levelek,
A víg rigónak dala száll!
Fényútvesztőben keresek
Vágyat, mit nem láttak szemek,
Derűs, aranyszárnyú madár!
Rőt és fehér rózsák között,
A víg rigónak dala száll!
Szerelmem földre költözött
Eszményi kép s öröm mögött,
Derűs, aranyszárnyú madár!
A sárga almán láng ragyog,
A víg rigónak dala száll!
A szív, az ajk s a lant dadog,
Vágy rózsái, kinyíltatok,
Derűs, aranyszárnyú madár!
De szürke hó ül ághegyen,
A bús rigónak dala száll!
Szerelmem meghalt, jaj nekem,
Lerogytam, míg ő nesztelen,
Én, a törött szárnyú madár!
Ó, madaram, meghalt a szív –
De lelkem újra visszahív!
Mint ahogy a gyakran túl fényes nap
Visszaűzi komor barlangjába
A fakó és vonakodó holdat
Mielőtt dalolna a csalogány,
Úgy némít el Szépséged, s mindahány
Szép énekem elhagyja dallama.
És mint hajnalban a sík réten át
Szárnyain száguld a szél féktelen,
Durva csókjától megtörik a nád,
A zene hangszerét tönkretéve,
Tüzes szenvedélyem így vitt félre:
Ha túlzott, elnémul a szerelem.
De szemeimben biztosan láttad,
Miért lettem csendes, s hallgat lantom;
Jobb nekünk, ha útjaink szétválnak,
Más ajkáról a dalt te vigyázod,
S néma énekek, sosemvolt csókok
Céltalan emlékét én megtartom.
* A szerelem csendje (lat.)
Forrás: Magyar Bábel
Az éji Temze kék-arany,
S most szürke harmónia lett.
Egy bárkát okker széna lep.
Leúszott; s mint hideg zuhany
Lekúszott most a sárga köd
A hidakon; a házfalak
S a város csupa árny-alak;
A dóm buborék mind fölött.
Akkor felébredt hirtelen
A harsány élet; utcazaj,
Zörgött szekerek sora, majd
Madár szólt tetőcserepen.
Csak egy magányos, sápadt nő –
Haján nappali fény szaladt –
Kószált a gázlámpák alatt;
Az ajka láng, a szíve kő.
Forrás: Magyar Bábel – Israel Efraim fordítása
(Israel Efraim fordítása)
Hogy minden szélnek hárfája legyen
Lelkem, elfújjon minden szenvedély,
Azért lett sutba dobva régi mély
Bölcsességem s a komoly fegyelem?
Talán újraírt tekercs életem,
Ráfirkált egy gyermeteg ünnep-éj:
„Fújj lusta dalt, únt furulyán zenélj!”;
S azzal a minden-titkot szétkenem.
Volt perc, hogy lábam csúcsra hághatott
Volna, s egy disszonáns akkord – a lét –
Csaknem az Isten füléig hatolt:
Halott az az idő? Egy pici bot
A románcnak épp hogy mézéhez ért,
S el kell vesztenem lelkem örökét?
Forrás: Magyarul Bábelben
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Meghemperegtem minden vágyba lent
s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
Ezért veszett el, ami bennem él,
kemény hitem s tudásom is, a szent.
Most életem elfirkált pergament,
amelyre egy ünnepnapon sekély
dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
és az egésznek titka tönkrement.
Járhattam volna egykor fénybe, szép
ormon, dalolva téged, tiszta élet,
hogy megbűvöljem az Isten fülét.
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
csak érintettem a mesét, a mézet –
és árva lelkem kincse semmivé lett.
(Tellér Gyula fordítása)
Lelkem, sodorván minden érzelem
árja, lett bármily-szél-pengette lant –
s én ezért adtam túl tovasuhant
bölcsességemen s jó fegyelmemen?
Hiszem: sorsom csak átírt pergamen,
melyre vigalmon suhanc-kéz kapart
henye virelait és furulyadalt,
alattuk ép a teljes rejtelem.
Bizony, volt kor, mely napos csúcsra
volna, a létből – mely zajjal tele –
egy tiszta húrt zengetni Istenig.
Hát nincs tovább? A vágy mézcseppjeit
csak megérintette pálcám hegye,
s most lelkem jussa vesszen el vele?
Forrás: Magyarul Bábelben
(Egy sáfrány-színű tanulmány)
Szeretem topáz-szemedet,
Mely az éjben vádló fényt vet,
Szeretem fekvő testedet,
A leplen e sárga ékkövet.
Szeretem méz-sárga hajad,
Mely csontszínű csípődig ér,
Szeretem a bágyadt ajkad,
Mely gyermeki ajkamhoz ér.
Szeretem az enyhe ívet,
A kalcedon szemhéjadon,
S imádom sáfrány-színed
Lágy-vad ártatlanságodon.
Forrás: Magyarul Bábelben
