(fordította: Kosztolányi Dezső)
I
Skárlátszínű fegyverkabát
nincs rajta, mint előbb,
mert vér és bor csorgott kezén,
úgy is fogták el őt:
az ágyában gyilkolta meg
kit szeretett, a nőt.
Fegyencek közt járt, szürke-rossz
darócruhát kapott;
fejébe kis sportsipka volt
s ment fürgén, vígan ott;
de nem láttam embert, ki így
bámulta a napot.
Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben
(ford.: Vas István)
Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
S aki ellenfelére rátalál,
kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
El öveddel, mint égöv, ragyogó,
de sokkal szebb világot átfogó,
e mellvérttel, melyen az ostobák
szeme a fénytől nem juthat tovább,
e fűzővel, mert szép harmóniád
jelzi, hogy már időszerű az ágy,
s a halcsont kelti irigységemet,
mert közeledben és nyugton lehet.
Ha szép testedről a ruha lehull,
virágos rétről árnyék elvonul.
Le ezt a sodronykoszorút, terem
hajból font diadém is fejeden.
Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
szentelt szerelmi templom vár, az ágy.
Angyal-fehér ruhádat viseled,
oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
Paradicsomát, s habár épp ilyen
fehér az ing a gonosz lelkeken,
rossz vagy jó szellem, onnan megtudom
égnek a hajam áll-e vagy húsom.
Kóbor kezemnek adj szabad utat,
hátul, elöl, s ha fenn, ha lenn kutat.
Új Amerikám vagy te, mégpedig
úgy biztos, ha egy férfi népesít.
Ó, aranybányám, ó, csodás telep!
Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
s kezem helyére pecsétet ütök.
Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
örül, a test meg úgy, ha meztelen.
A nők testén az ékkő úgy vakít,
mint Atalanta labdákat hajít
a bolondok szemébe, hogy ezek
ne testet, hanem díszt keressenek.
A női dísz, akár a képkeret,
s kötés, melyet a laikus szeret.
Pedig a nők misztikus könyvek itt:
minket képzelt szentségük mentesít,
s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
akár a bábának, oly szabadon
mutasd magad. E vásznat dobd le már,
ártatlanságért bűnbánat se jár.
Csupaszon állok én is teeléd –
egy férfi takarónak nem elég?
Forrás: Magyar Bábel
Tűzijátékot gyújtanék neked szerelem,
káprázatos rakétákat,
hogy elbűvöljelek,
hosszú verssorokat, hogy körülöleljék tomporodat,
és égő mondatok hálóiba
fogjam melledet…
De lebiggyeszted a szád, csak akkor ragyogsz föl,
mikor tükörbe pillantasz.
Szép vagy, mint egy húsevő növény,
álmos és izgalmakra éhes;
csókom ijedt állata végigmászik karodon, nyakadon,
aztán égető nedvek emésztenek el.
Néha boldogan mesélnék fekete napjaimról,
a kövekről, amiket
a feneketlen szakadékba cipelek,
szánnivaló énekeimről,
amiket az emberek fülébe üvöltenék,
hogy felébredjenek,
az őrült órák kalapácskattogásáról,
amit egész éjszaka hallok,
míg nézem a hold lassan menetelését
a fal penészvirágai közt.
Szemem leragad reggel a villamoson,
de aztán újra rád nyílik, szerelem,
mert te vagy az én napom, tündöklő-tomporú!
Most
e kocsmában várok rád,
ahol piszkos abroszokon
kiloccsant borcseppek vöröslenek,
s a fejeket támasztó karok erdejében
riadt kutyatekintetek
csillagai közt
a világból,
mely a cigarettafüst ősködéből kifordul sisteregve,
tested forró pusztái villognak csak szemembe,
ahol, kopott csavargó,
kiszáradt torokkal kószálok és
háromnapos szakállal,
s már csak fáradt, véres szemem
néz szembe a világgal.
Forrás: Magyar Bábel
Nyáron, amikor
a vékony
keréknyom
beomol,
száll, ha kocsisor
közeleg
a meleg
úti-por.
Minden fa külön
vakotás
ragyogás
a dűlőn,
ég a színe-sincs
békanyál
is a nyár
vizein.
Akkor se rezdül,
ha gólya
lábolja
keresztül,
csak a por mesefény
habozik
a kocsik
kerekén,
s szél-fújta parázs
lovacskán
a szerszám-
vasalás.
S míg nyújtva nyakát
mozgatja
oldalra
ajakát,
nyálát habmadár
tollaként
szórja két
zablaszár.
Jön, jön a menet
az úton,
s behunyom
szememet.
Máris zöld kölyök
zavartan
a kasban
zötyögök.
Szemközt velem, de
rakáson
a három
menyecske
dil-dől ide, meg
amoda,
ahogy a
kocsi megy.
Mellük blúz alól
mutatja,
ha trappba
fut a ló,
s milyen kábulat
lesni lenn
meztelen
lábukat.
Létük kéjesen
szíven üt
tizenöt
évesen.
Fájok, szédülök,
ámulón
bámulom
a dűlőt,
s bárhogy nyeldesem
vert pora
nem fog a
betegen,
nem szűnik a láz,
mert ma is
ez a friss
kocsi ráz,
s vár a kiskapu,
ami a
patika
illatú,
sárga kabátú
bodzafa
oltalma
alá bújt.
S végül ahol is
kiköt, de
örökre
a kocsis,
ám még trap-trap-trap,
nyári por
bármikor
fölcsaphat,
s mindég leng, terül,
ugyanaz
legbelül
a kamasz,
ily lázbetegen
amíg él, s
te kísérsz
szerelem.
Forrás: Verspatika
Csillagot láttam a szemedben –
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.
Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.
Kis csepp, ha harmatényi ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szeretni
akarsz, mert ember.
S éreztem, megszorítva formás
kezedet – mellyel letörölted –
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.
Forrás: Verspatika
Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.
Mirza, Mirza… mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: „Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót.”
S így hívta ő is a kiscsikót,
kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bugó szarvasbogarat.
Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
„Hej, de megijesztettél, te Mirza!”
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.
Ezt a csikót is Mirzának hívják. Nem eladó!
Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kísérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.
Örömöt, kedvet… Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát
s kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön:
Mirza, Mirza
Forrás: Verspatila
Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.
Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.
Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,
Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.
Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,
Míg annyi jóval van tele
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?
De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.
Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,
Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.
Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.
Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.
Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.
Maradj tövisnek, bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.
Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt?
Forrás: —
s
Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;
és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson…
És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként leomlanak,
mozdulataidról az otthonosságról
arany páncélja leolvad.
Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés…
Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmet!
Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.
Futnál – menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. –
Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.
S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.
Forrás: MEK
Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
lélek kalandosát törökön tépelődött,
kapkodót, megviselt elődök
nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.
Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
De jó is volna hinni magamban mindannyit…
Becsapódott mögöttünk immár két évtized
két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!
Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.
Forrás: MEK
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
Hogy néma nevetésed mily varázs,
Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
Ha a szürke, tompa napból már elég,
S az alkony minden tündérit ígér,
Mi emberszívbe, s éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond
– sötét – uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármily közel,
a lélek lelket, jaj mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
Hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted,
lábujjra állva vállig érhetek,
s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
hogy mindig új vagy, idegen és más,
elporzó hullám, örök változás?
nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
az ölelés vagy, élő és örök,
az első mozgás, amelyből a körök
indulnak s visszatérnek szüntelen,
lelkünk egymásban sohasem pihen?
És felriadtam –, régen hallgatok,
Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
S zavartan mondtam: anyám, a kezét
Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
– és hirtelen elállt lélegzetem,
kezed éreztem hűlő szívemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan…
…most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn a fák,
ezüstpárában, álmodó hegyek,
tündéri folyók feléd lejtenek,
melyek fölé az ámult ifjú hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.
