https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Nagy Gáspár: Naponta jönnek – naponta már

    Naponta jönnek rossz jelek
    barbár és szelíd figyelmeztetések
    hogy nem vagyunk halhatatlanok –
    mindegyikünk vénen s akár fiatalon
    már a végső szörny torkában ragyog
    és senki sem akad fönn a rostán
    hiába veszteget s cselez jól életében
    kímélve magát persze így-úgy boldogul –
    de siker és kudarc minden résztvevője
    végül egyetlen intésre lehull
    le bizony le a rosta szörny-likán
    lebocsátja valami sodrott sors-lián
    a sosem képzelt irdatlan mélybe –
    ne félj de tűnődj ezen naponta már
    mikor még fönt járkálsz a fényben.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Kiszálló önkéntes

    „A vérbeli író korunkban is szabadságos börtöntöltelék, s épp e kockázatos léthelyzet vállalása különbözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is, ma is dédelgetett védencei az intézményesített társadalmaknak.”
    (Danilo Kiš)

    Lám ma is
    kiolvasom szegényes harangszavát
    a Délnek:
    mert süket lettem a sok fecsegéstől,
    elszenvedtem számtalan merényletet
    viszonylagos jókedvvel, épen, köztetek –
    éppen ez jogosít fel arra,
    hogy ne szóljak vissza semmiért,
    tehát: néma is lettem, játékból kiszálló önkéntes,
    de jósolhatom: alkalmasint majd mások szólnak
    helyettemhelyettemhelyettem
    rátok,
    elrejthetetlen,
    bár ideig-óráig még rejthető
    bűnökre rábökve mutatóujjal;
    másokra pazarolhatjátok tehetetlen düheitek,
    ha még maradt egy szikrányi önérzet,
    vagy egy besúgó arctalan-arc, aki
    helyettetek is éber, mert helyetekre pályázik,
    tehát sietős a dolga, mint kinek has- és szómenése
    van…
    én már ráérős vagyok:
    a madarak alacsony röptéből kiolvasom a délutánt,
    s a csilláros égből a ránkszakadó vallatást.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Panaszfal

    Türelmem mint
    évelő gyomnövény
    kiirthatatlan
    tollamba fulladt
    fekete tintám
    kiírhatatlan

    ――――: ezért
    lehetőség szerint
    a lehetetlent
    és tüstént
    a halhatatlant
    végtére is
    a nevezhetetlent
    és szükségképpen
    a mondhatatlant

    ―――: mert
    vállak alatt
    a bordaboltozatban
    megénekelhető
    huzat van
    s az elfehérült papír
    mire kínjában ír
    legyen panaszfal

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Három megjegyzés – egy válasz

    Kodály és Illyés ünnepére – 1982

    Én együtt látom őket
    egy dalban és
    egy mondatban
    amíg csak itt magyar van
    kiadhatatlan versben
    megvágott filmszalagon
    eldobott hangszalagon
    s e század néz rájok
    lesütött szemmel – vakon.

    És ha valamit hiányolnak
    a hirtelen-erősek
    az olykor-bátrak?!…
    majd figyelem őket
    mikor az idő átrak vállukra is
    – szívük fölé – száztonnákat!

    Mégis ők bírtak a pusztai széllel
    az egybeterelt nyájat
    körülnyaldosó csikaszokkal
    lezsugorított akolban sötét éjjel
    is egymásnak kacsintva:
    hogy éppen egy okkal több
    ha a milliomnyi fásult bégetésből
    – jópásztorokhoz illőn –
    hajnalra pontos hangot
    s dallamot gyúrnak.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: 10 év

    Ujjaidon végigszámolhatod
    gyűrűk nélküli ujjaidon
    kezed fején kéklő ereken
    sötéten vádló szemeden
    már én számolgatom
    gyerekeinkben osztom s kivonom
    mire kellett a szerelem
    ez az elaknásított szerelem
    mégis micsoda oltalom
    nem kéne kimondanom

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Dsida Jenő: Így volna szép

    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit –
    Mikor a kezem
    A rózsafáról
    Egy szirmot halkan
    Leszakít,
    Mikor átrezeg
    Egy síró dallam
    Finom húrjain
    A zongorának;
    Mikor szívemben
    Harcokat vívnak
    Hatalmas fénnyel
    Hatalmas árnyak:
    Mikor a szó
    Mire se jó,
    Mikor szemem egy
    Ártatlan fényű
    Szempárba mélyed;
    Mikor álmodom
    S messzire elhagy
    A fájó élet;
    Mikor ujjongva
    Nevet a kék ég,
    S a szellő mégis
    Ezer zizegő
    Halott levélkét
    Takarít –
    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit.

    S akkor előttem
    Áll a nagy titok,
    Amelynek soha
    Nyomára jönni
    Nem birok:
    Miért nem szabad
    Azt a sejtelmes
    Suttogó halált,
    Letépett szirmot
    Szavakba szednem?
    Miért nem lehet
    Azt az örökös
    Borongó, ködös
    Szomorú álmot
    Papírra vetnem?
    Miért nem tudom
    Azt a pillantást
    Azt a sóhajtó,
    Méla akkordot,
    Mit a futó perc
    Szárnyára kapván
    Régen elhordott, –
    Megrögzíteni,
    S aztán őrizni
    Örökre, csendben?
    Az a sok síró
    Ábrándos érzés
    Miért nem ülhet
    Miért nem gyülhet
    Lelkem mélyére
    S nem tömörülhet
    Dalokká bennem?

    Vagy ha már róluk
    Dalt nem is zengek,
    Miért nem tudom
    Tudtokra adni
    Csupán azoknak,
    Kiket szeretek,
    S akik szeretnek?
    Nem mondom: szóval,
    Csak egy mélységes
    Szempillantással,
    Egy fénylő könnyel,
    Egy sóhajtással, –
    S csupán ők tudnák,
    Hogy mit jelent
    Ez a rejtélyes
    Titkos beszéd…
    Így volna édes,
    Így volna szent,
    Így volna szép!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
    ✨

  • Weöres Sándor kézírásos verse: „66”

    Most vagyok 66 éves.

    Csak azért nem járok óvodába, mert köhögést kapnék.

    Csak azért élek, mert még nem haltam meg.

    Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét.

    Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát,

    a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog.

    Ekkor végleg befelé kell fordulni,

    belül sétálni, befelé figyelni.

    Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.

  • Arthur Rimbaud: Ábránd télre

    Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
    Utazom együtt veled.
    Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
    puhák a szegletek.

    Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
    Grimaszolnak az esti árnyak
    Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
    Az éjsötét farkas-hadának.

    Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
    Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
    Nyakad felé tör, ó…

    S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
    Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
    Öntelt nagy utazó!

    Egy kupéban, 1870. október 7-én
    Koosán Ildikó fordítása

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Gyurkovics Tibor: Erdei manó tánca

    Piros varázs, meg ződ varázs,
    meg hús, meg rongy, meg szalmaszál,
    erdő közepén, tarka vár,
    figurás, belga tánca áll.

    Ez voltam én, ez lettem én,
    magányos torzó, lázadás.
    A szívem rossz és kőkemény,
    torkomban ég az elmúlás.

    Ne féltsetek, ropom tovább,
    erdő közepén, egymagam,
    ujjongva és vigaszatlan

    rúgom magam idébb-odább,
    groteszk, vigyorgó, vad galoppban,
    s fölragyogok a csillagokban.

    Forrás: —

  • Raffai Sarolta: Korai bölcsesség

    Számban só, epe, sav és méz van,
    éppen annyi, mint másokéban,
    mindenkiében.

    Semmi többet nem adhatok,
    ha belegörbed is testem szíjas akarattal.
    De már nem görbed.

    Elmarasztal kegyetlenül az önítélet.
    — Korán jött a te bölcsességed, asszony,
    valaha mást akartál!
    Kevesebb lettél önmagadnál.

    Igaz, vagy sem?
    Meglehet, így van.

    Kifestőkönyves vágyaimban,
    álmaimban, reményeimben hittem —
    ó, megadatott hinnem.

    Akkor ez volt szép.
    Elbomoltam. Részekké —
    minden otthonomban kicsinnyé, cseppekké esetten.

    Felnőttekben és gyerekekben biztosan,
    eltörölhetetlen vagyok jelen,
    bár álmom is volt:
    szédítő, tornyos — elfeledtem.

    Forrás: —