Kategória: Versek,

  • Raffai Sarolta: Kikísérlek

    Kaput nyitottál? Jöjj be, kedves,
    királyságommal feleselgess!

    Siklat a padlóm? Mindenségnyi –
    tanultál óvatosan lépni

    nagy bajban, vagy kicsi veszélyben:
    nem vár új próbát csekélységem.

    Hogy a nyoszolyám jégvirágos,
    ne vedd szívedre, ne csodálkozz.

    Szám soha nem volt, nem lesz mézes,
    nem lelsz te szót, hogy megigézhess.

    Kezem kenetlen, puhítatlan –
    csak önmagamba fonódhattam,

    mindig csak magamban hihettem,
    szigorral szívig telítetten.

    Ha botlottam, hát megtörötten,
    sziklák terhével nyűtt ölemben.

    Zúzalékük ha szerteszórtam,
    magam szolgája, s ura voltam,

    tekints az égi madárkára:
    esettebb. Gyöngécske a szárnya.

    A kegy: láthattál igazabban,
    akarva-e, vagy akaratlan,

    mint kevesen. Hát így ítélj meg.
    Beengedtelek – kikísérlek.

    Forrás: Jelenkor, 1976/9.

  • Ágai Ágnes: Végszázad

    Ez az egész századbomlás, öklendezés,
    láva-, betű- és magömlés,
    mely feltartóztathatatlanul (nincs még egy ilyen nyelv!)
    zuhog, zúdul, záporoz és a többi zé,
    mindaz, amit az ember leszorított, alámerített,
    el-, te- és megfojtott
    a történelem, úgymond, viharában,
    posványában és dágványában,
    hosszú kések éjszakájában és nappalában,
    irtsd! vágd! szúrd! üsd! meg a többi egyszótagúak
    nagy, szadista mámorában masírozó lábak között
    vinnyogó kis egérkék, ütemes
    be-, fel-, át- és kivonulások
    a térképen hosszában és keresztben,
    ereklyék, érmék, címerek numizmatikai szemétdombján
    az Emberfeletti imádása,
    véráldozat a világ valamennyi vércsoportjából,
    utána a kivérzett világ átszabdalása,
    földmérőik hosszú rudakkal, centivel, rőffel,
    kitépett nyelvű országok
    szétszedése és átragasztása,
    csontok és vázak vonulása,
    levert vesék vallatása,
    tömegsírok tetemtöltetéből az iszonyat kipárolgása,
    hol, miért, mikor, ki engedte, ki hagyta?
    De hát ez az egész hogyan történt? Ki érti ezt?
    Ki tudja megmagyarázni?
    Már nem tehet enni, csak okádni
    mindent kifelé, emészthetetlen darabokban
    ezt a gyötrelmei, lidérces szörnyszázadot.
    Túladni rajta, túl, túl, túl,
    túlbeszélni, túlkiabálni, túlzokogni,
    mondani, mondani, mondani
    tűzhányó szavak kráterében
    a fehérizzású feledésig!

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Történelem napihírekben

    Meghalt, elhunyt, életét vesztette,
    eltűnt, lelőtték, lezuhant,
    felmentette, kinevezte,
    annak a véleményének adott kifejezést,
    ellátta kézjegyével, tárgyalásos úton,
    sajnálatát fejezte ki, rendkívüli állapotot,
    átlépte a határt,
    jelentős veszteségeket, elrendelte, biztosította,
    a sebesülteket haza, a polgári védelem,
    a lakosság nyugalmának, kérik mindazok jelentkezését,
    összeírása, beszolgáltatása, kiürítése,
    visszarendelték, javasolták,
    elítélték, végrehajtották,
    megköszönték, fogadták,
    összeültek, aláírták, kicserélték,
    visszatértek, exhumálták,
    felállították, leleplezték,
    megkoszorúzták, megfogadták…
    és megint elölről…

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Természet-rajz

    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
    Zöldszemű mezők méznek rám,
    és örömkönnyeket hullatnak.
    Virágzó könnyesőben állunk.
    Hírzárlat van a túlvilágról.
    Itt repdeső lepkeszárnyakon
    kinyíló, becsukódó szótöredékeik.
    Vallomások zümmögnek a szirmokon.
    Amit akkor soha senki.
    Most tűnékenységében örökkévaló.
    Jól fésült légmozgásokban,
    halk, puha ujjakon osonunk lefelé,
    és feltörünk a fénynyalábokon.
    A sugarak szikéje léket vág a homályom.
    Vérzik az este, de világos a porzó, a bibe,
    a szép és leállíthatatlan megtermékenyülés.
    A száraikon felfut a lehellet,
    borzong a vízcsepp a levelek hasa alján.
    Most mondd, amit már nem mondhatsz el!
    Fent levendulaerdő fájó kéksége hullámzik,
    idebenn, a mellkas arborétumában
    kihajtja sötét virágait a szerelem.
    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes : Jegyzetek Erosz partjairól

    Vetkőzz le, mondta, mindent egészen, ez természetes,
    ő is vetkőzött, dobta le a ruháit csakúgy, persze
    mindent egészen, ahogy ez természetes, és egy pillanatig
    furcsa volt csupaszom, olyan védtelen, olyan más,
    kellett egy kis idő, hogy azonosítani lehessen,
    csak amikor egymásra gördültek, és a csupaszság eltűnt,
    mert a testet felöltöztette a másik test,
    amikor az ujjaik elindultak a hajlatok szánkódombjain
    olyan természetesen, ahogy a virág ki- meg szétnyílik,
    amikor csókíze lett a testnek, és a testrészek
    külön kis köztársasága befogadta az átutazót,
    akkor lett valóban természetes, hogy magába honosítja
    a beléköltözöttet, hogy megbillennek az arányok,
    rázkódik a lég, és az idő széthullik darabokra,
    hogy nincs más, csak két szép emberi test
    párzó ritmusa, tánca, már nem is kettő,
    hanem egy törzs két kiágazása,
    fel s lehimbáló végtelensége.

    Ez hát az, gondolta, és örült, büszke volt magára,
    hogy pontosan úgy, ahogy kellett, ahogy természetes,
    és már nem csak ővele, aki nem is volt külön lény,
    hanem az egész emberiséggel egyesült.

    Forrás: —

  • Erdős Virág: Apokrif

    ha majd a hetedik angyal
    kitölti a poharát
    és a Gonosz próbálja a
    fejére a koronát
    főhetek-e még a pufi
    dzsekimben a színpadon
    lehetek-e sokkolóan
    naiv mint az irgalom

    takarózhatok-e még a
    rám ruházott hatalommal
    elszórakoztathatlak-e
    még a túltolt haragommal
    igazolható-e még a
    járulékos előnyszerzés
    elválik-e tüntetőleg az ocsútól
    a kommersz és

    ha majd ítél és feloldoz
    kiemel és haza–
    gondoz
    befogad és kitaszít a
    kapcsolati háló
    lehetek-e még megélhe-
    tési ellenálló

    Forrás: —

  • Karinthy Frigyes: Ősz

    Tűz, melegíts, ne égess
    égő sebet szívemre;
    Nap, ne vakíts, világíts,
    nem nézek a szemedbe.

    Asszony, puhácska száddal
    csókolj, ne a fogaddal;
    ki önnön sírod ásod,
    ember, ne ránts magaddal.

    Virág, maradj az ágon,
    megvárom a gyümölcsöd;
    nem rugdalok markodba,
    végzet, lazítsd a görcsöd.

    Élet, mindenki éljen,
    s ne tudja meg, miért él;
    ígérd már másnak, Isten,
    amit nekem ígértél.

    Forrás: —

  • Márai Sándor: Monológ

    Akarok még hinni az életemben
    s a mások életében – akarom,
    hogy izmos és erős legyen karom
    s földaloljak egy lobogó „igen”-ben.

    Mert megbocsátottam mindenkinek
    s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,
    ki tettenért a pózon és családon,
    és ne vádoljon többé senki meg.

    A múltat én elhordozom magammal
    új életemre, mint zsákját a vándor:
    hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,
    s emlékeimmel elmotozva élnék,
    mert amit érdemeltem, rámtalált:
    kaptam egy életet és egy halált.

    Forrás: —

  • Jogos István: Helyzetkép

    A harmatcsepp, amit a párkányon
    találtam: a múlt.
    A horizonton tomboló vihar: a jövő.
    Most épp a szelet várom.

    Forrás: —

  • Vajda János: —

    És nem tudom, mi fáj majd jobban:
    mi itt örökre elveszett,
    vagy ami él a múltban, s onnan
    kivenni többé nem lehet.

    Forrás: —