Nem haltam meg.
Csak ezentúl mindig
egyedül ébredsz.
S nem leszek veled éjszaka
amikor álmodból sírva rettensz.
Nem haltam meg.
Csak ezentúl
nem csókolom le a könnyed.
Ha terítsz, elég lesz egy tányér is,
s már sosem lesz közös ünnep.
Nem haltam meg.
Csak ezentúl…
Ne félj! Ne hulljon a könnyed.
Mert láthatatlanul követlek én
S ezentúl…
örökre így lesz.
Forrás: —
Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hamis voltál, hiú, hitetlen?
Gyöngédebb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe,
nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.
Forrás: —
Én téged gondolni se merlek,
félek, a szemem kibeszélné.
Nincs merszem szólni közeledben,
mert megtudhatnák egy szavamból.
Kitépném a nyelvemet is,
ha félálomban megnevezne.
Mást szól a szívem, mást a szám,
fulladok a növő titoktól.
Morajlik bennem életed,
mint hars tenger a kőmederben.
Ki vagy te, mondd, hogy testedért
úgy hallgatok, mint a gazember,
s a lángpallost is vállalom
mellyel lesújt rám az ítélet?
Forrás: —
Hegytetőn volt az a szoba,
nem is szoba, csak ágy és ablak.
Aludt, de engem valami
megindított, hogy felriadjak,
s az üvegen áradt a tó,
már nappali fényét kibontva,
s szélfutta, párás szárnyakon
egyetlen korai vitorla
magányosan és boldogan
úgy szállt a puszta ragyogáson,
úgy szállott érintetlenül
a vízen-égen az a vászon,
úgy szállott az örök vizen,
minthogyha én, kezdetek óta.
De fölébredtek karjai,
s én hullottam, akár a tóba.
Forrás: —
⭐
kétféle fordításban: –
Így fordítja Valerij:
„Utas, ha meglátod a tengert
s egyszer megcsúszol itt
gondold meg, mit dobsz el magadtól:
az idő változik.”
Így fordítja Macuda-szan:
„Vándor, most megláttad a tengert:
csúszós a sziklapart.
Szórd szét a sárga virág magvát,
majd esőben kihajt.”
Forrás: —
Akárcsak Mendelejev
a hiányzó elemre,
ezer holdtöltét vártam
erre szerelemre.
Mostmár addig sugárzunk,
bizony, szomszédos csillag,
míg a hit nélkül élők
mind bele nem vakulnak.
S a Szaturnus-lakóknak
elregéli az isten:
milyen volt szőkeséged
mikróbákon innen.
(III. felvonás, 7. jelenet – István imája)
István:
Lélek szól velem?
Ne hagyj kápráznom, Isten!
Felítál engem sújtoló kezedre?
Szólj békességet, küldj vigasztalást!
Te kezedben van élet és halál.
Bölcsőnek, sírnak keskeny köze van.
Bár ezt a vént sokáig hagytad élni,
pedig pogány volt.
Te tudod, Uram,
tiéd a tanács és az értelem!
Megháborodtak csontjaid, atyácska,
mintha feltúrták volna gyors kezek.
Talán ha tolvaj mívelkedik így,
s fújó vadkan, ha ölőjét ledönti.
De az hörögve szaggat és tapos,
s beléfal emberébe, szürcsöli!
Ne hagyd látnom a múltakat, Uram!
Jó reggelt, Isten! – inkább jó napot!
Világ födelét fölnyitottad immár,
s fényed özönlik, nyitnak csodáid is –
szellő bókol, madár ujjongva szólal,
minden teremtett lélek, lelkes állat,
a millió fű mind, s külön-külön,
az érzéketlen kő is megragyog.
Édességét, jó ízeit a létnek
hatalmas karral terjeszted közöttünk.
Dicséret érte!
Embertől nyugodt vagy?
Törődsz velünk? – három halál ma is.
Kettő rajtam, s a harmadik tiéd.
S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e?
Be sok halált ítéltem a nevedben,
be sok halállal intettél pedig!
A hit vezérelt, nem Te – már tudom,
s az én bűnöm, hogy nem értettelek.
Zúgó zápornak Te, ki utat osztasz,
hogy gyenge fűnek jövését kihozza,
engem ekképpen miért nem segítesz?
Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz?
Rám nehezedtél, útaim elálltad!
Jóságomat is megtorlod, Uram!
Te, aki látást követelsz a vaktól,
s a lábavesztett embertől, hogy járjon,
s imára fogja kezét a kezetlen,
Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen!
Aki most tanul, tanúnak ne hívd!
A hír, ha vak, akkor csak bajt okoz.
Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet!
Málhádat tovább nem tudom cipelni.
Nincsenek immár csak halottaim!
Lenni nem kezdett, s véghetetlen Úr,
ki markoddal megmérsz minden vizeket,
s araszoddal az egeket beéred,
ki haragodnak egy leheletével
világot fújsz el, csillagot kioltasz,
s föld megindul, hegyek hanyatlanak
egy intésedre, Uram – égig érő
s hatalmaskodó népeket elejtesz,
míg virágoznak választottaid –
Vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben,
segíteni ne vesztegelj nekünk,
s hogy el ne esnénk: óvjad lábainkat!
Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak,
és földeinket elcsipegetik,
és sóvárognak falvaink iránt,
és kiírtanák szülötte-szavunkat,
hahogy dicsérni tégedet ne tudjunk,
és minden módon ártani akarnak,
tanítsd meg őket, Uram, haragodra!
S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
s hitre hajtott népedet pásztorolják –
örök hálát hogy tőled várjanak –,
mert igen gőgösek immár,
mintha ők adták volna e földet is alánk!
Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
s kicsodák ők!
És tedd, hogy ne legyünk
gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
ne legyünk csúfja és játékai,
s messzire való maradékaink
rút járom alá ne vetessenek!
Ámen.
Ebihalból nem lesz más, csak béka,
még ha
bálnává válni volna is szándéka.
Tavaszt zengenek a madárkák.
Soha kedvesebb dalárdát!
Ám az egyik némán kushad.
Csak nem készül kritikusnak…
Az óriás bálna
maskarában ment el az álarcos bálba.
Ám nem kapott táncost az oktondi állat,
hiába öltözött szardíniának.
A lüke sügér egy kérdést feszeget:
miért pesszimisták az apró keszegek?
Végre választ adott rá a megkérdezett:
– Amíg be nem kaphat egy harcsát a keszeg,
borúlátó leszek.
Rég gyötrődve kutatjuk,
hogy a tojás volt-e előbb vagy a tyúk.
A tyúkot ez a gond sohasem bántotta,
csak az, mi lesz előbb: pörkölt vagy rántotta?
Csörtetve üldözte egy nagyvad a nyulat,
míg azt elnyelte egy hosszú kanyarulat,
a némán lapulva leskellő kobra
ott várt moccanatlan, mint önmaga szobra.
Így hát vedd alapul:
a nagy veszély csörtet, a még nagyobb lapul.
Törvényről és jogról vijjogott a héja,
és ettől égnek állt a jérce taréja.
Mert tudta, hogy ebből származnak a bajok.
Ez a törvény vérzik, és ez a jog sajog.
Szorgalmukról döngicsélnek.
Mézesmázos öndicséret.
A szívélyes gólya mit vett a fejébe?
Meghívta a nyájas varangypárt ebédre.
Sőt továbbment – még a kicsik is jöhetnek!
De azt már nem mondta meg, hogy csak köretnek…
Elfutott a verés elől
a gazda kutyája.
Előle a rémült macska
felkúszott a fára.
Ettől persze felrebbent a
faágról a veréb,
s az egésznek a muslica
itta meg a levét.
Zománclavórt sodort partra az áradat.
Bús románcot látott, ki később ráakadt.
Lágy domborulatán kamasznyi teknős ült,
és ragyogott szegény. Azt hitte, megnősült.
Az orrszarvú vastag
pótszarvat növesztett,
s úgy vélte, tőle már a bölény
is reszket.
Megduplázta erre szarvait
a bölény,
hogy ne nyomassza az
ellenséges fölény.
Most várná a poént,
ki ébren fülel.
Reméljük, nem sül el…
Forrás: MEK
Ó Uram, te mindent megbocsátó!
Tudom, vétkem égbekiáltó,
mert élek bűnök közt, eltemetve,
de nézz le gyarló gyermekedre!
Csak a jóra és szépre vágyok,
és lásd, Uram, most hozzád kiáltok.
A szerelmemre nincsen mentség,
de Tőled kaptam ezt a szerencsét,
hogy rám talált, akinek rabja lettem.
Ne ítélj hát szigorún felettem!
Csak szeretet a bűnöm, semmi más.
Csak a tőled kapott kívánás,
a boldogságra vágyó női lélek,
csak a szép, szerelmes remények.
Csupán az, hogy lelkem feléledt,
és testem szívemmel együtt övé lett…
Hogy szeretem őszintén, önfeledten,
szent tűzben égő, tiszta hevületben.
Soha nem nézek jobbra-balra,
nem vágyom csalóka diadalra,
sem öncélú gyönyörökre, kéjre,
csak őt boldoggá tevő szenvedélyre.
Csak adni, és nem kapni vágyok,
de lásd, megbocsátásért kiáltok.
Uram, Te adtál női lelket,
ami szomjazza a szerelmet,
s vele testet, örömre készet,
amíg el nem veszi az enyészet.
Akaratot is, hogy ellenálljak
száz kísértésnek, ezernyi vágynak,
de képességet is, hogy szeressek,
s miatta – látod – bűnbe essek…
Uram, segíts, hogy amíg élek
ne ejtsenek rabul más szenvedélyek,
de őt, engedd boldoggá tennem!
Aztán helyette is ítélj felettem.
Lőrincze Lajosnak és Grétsy Lászlónak
(Előadja: Sinkovits Imre)
Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes számban kő a kő, többes számban kövek. Nőnek nők a többese, helytelen a növek. Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek, Aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek. Anyós kérdé van két vőm, ezek talán vövek? Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek? Csók – ha adják – százával jó, ez benne a jó. Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó? Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas, Nem lehet az utca hós, magyarul csak havas. Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden, Amig mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen. Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet. Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet. Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet. Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő. Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő. Több szélhámost lefüleltek, Erre sokan felfüleltek, Kik a népet felültették, Mindnyájukat leültették. Foglár fogán foglyuk van. Nosza tömni fogjuk. Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk. Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk. Főmérnöknek fáj a feje, vagy talán a fője? Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője. Százados a bakák iránt szeretetet tettetett, Reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett. Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség. Nemekbol, vagy igenekbol született a nemiség? Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet, Országának nevében a követ követ követ. Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen, Néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen. Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi, Asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi. Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát: Mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját? Ingyen strandra lányok mentek, Előítélettől mentek, Estefelé arra mentek, Én már fuldoklókat mentek. Eldöntöttem megnősülök, fogadok két feleséget. Megtanultam, két fél alkot és garantál egészséget. Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem, Anyósomat megértem… én a pénzem megértem. Hiba mentes mentő vagyok, Szőke Tisza partján mentem, Díszmagyarom vízbe esett, Díszes mentém menten mentem. Szövőgyárban kelmét szőnek. Fent is lent, meg lent is lent. Kikent-kifent késköszörűs lent is fent meg fent is fent. Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent. Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött, Hagyma lapult kosarában, meg egy tasak körözött. Fölvágós a középhátvéd, három csatárt fölvágott. Hát belőle vajon mi lesz: fasírt-é vagy fölvágott? Díjbirkózó győzött tussal, Nevét írják vörös tussal, Lezuhanyzott meleg tussal, Prímás várja forró tussal. Határidőt szabott Áron, Árat venne szabott áron. Átvág Áron hat határon, Kitartásod meghat Áron. Felment – fölment, tejfel – tejföl, … Ne is folytasd barátom! Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton. Földmérő küzd öllel, árral; Árhivatal szökő árral, Ármentő a szökőárral, Suszter inas bökőárral. Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen, Lábasodnak nincsen lába, aki szemes szemtelen. A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas, Magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas. Daru száll a darujára s lesz a darus darvas. Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg. Gerinces vagy rovar netán a toportyán féreg? Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok? Hasonlókép helyes lesz a kanon meg a kanonok? Némileg vagy nemileg? Gyakori a gikszer. “Kedves ege segedre!” köszönt a svéd mixer. Arab diák magolja: “tevéd, tévéd, téved, Merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek. Pisti így szól: “Kimosta anyukám a kádat!” Viszonzásul kimossa anyukád a kámat? Óvodások ragoznak: “Enyém, enyéd, enyé”, Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié. A magyar nyelv, remélem meggyőztelek barátom, Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon.
