fordította Babits Mihály
Ámor, habár csak iskoláskölyök,
mégis nagy úr az istenek között:
nincs csodatevőbb, világrendjebontóbb,
ki által ostobákból okosok
és bölcs Cátókból lesznek kicsapongók
és bárányokká válnak farkasok,
a vak látó lesz és a látó vak lesz:
tanú Polyphémos, tanú Herakles;
egyik, ki sziklatrónusán nyögé
szerelmi gondját a szelek közé
s hogy elbájolja drága nimfalányát,
vizek tükrénél borotválkozott;
a másik elcserélte buzogányát
orsóval, s lányért lánnyá változott…
Százat mondhatnék… Boccaccio beszél el
egy példát, és nem közönségeset:
ifju Chimonról szól ez az eset,
szép fiu volt, de savanyú kedéllyel:
lám ugyanez ma kedves és vidám,
mert egy pillantás visszaadta kedvét
a szerelem kinyalta ezt a medvét…
Mi tett csodát itt? Két szép szem csupán.
Kipallérozván Ámor, a bölcs pallér,
általa Chimon máma kész gavallér.
De nem erről kívánok szólni most,
hanem arról, hogy egy oly könnyű lányka
szivében, aki könnyű kéjet oszt,
hogy ébredhet szerelem tiszta lángja.
Hősnőm büszke volt és bizarr leány,
senkise tudott vele bánni tán.
Rómában élt, és lábainál nyüzsgött
a hódolók tömegje, és ha püspök
jött, süveges, botos monsignorok:
az néki semmi volt és kis dolog
nagyobbra volt igénye, biborosra,
hogy szeszélyének rabjává tapossa,
s ágyáig az is csak ritkán hatolt,
ha a nagybátyja nem a pápa volt.
Sőt hogyha szemét olykor rávetette
maga a pápa: azt sem sokba vette.
Büszkén hordta gőgszagú köntösét,
melyen sok gyémánt égett szerteszét.
Ámor, ki minden gőgtől visszaborzad,
meg akarta alázni e szívet,
addig mesterkedvén míg el nem éri,
hogy lángra gyujtsa őt egy szép s hideg
legelegánsabb ifju Róma-béli.
Camillenak hívták a fiút, s a hölgyet
Constancenak. És bár a fiú szelid
s nyájas modorú, ezt a szívgyötörtet
félelem fogja el ha közelít
szívének ifja. És be nem merészli
vallani vágyát; csupán sóhaja
árulja néha el, hogy mi baja.
Óh, életében most először érzi,
mi a szemérem és tartózkodás.
Camille mitsem vesz észre. Ily csodás
gőgű szívben, hogy sejtene szerelmet?
Constance pedig csak sóhajt ifja mellett
és ránéz, aztán csak sóhajt megint,
s minden pompa közt bús álmokba ring.
Még a szépségéből is szinte veszt már
rózsából liliommá válni kezd már.
Történt, hogy Camille vacsorát adott
barátainak. Hölgyeket is hoztak.
Constance is ott volt. Bölcsen vigadott
a társaság; mert ritkán szórakoznak
az ilyenfajta hölgyek szent-hideg
vagy tudományos, unalmas beszéddel.
Csak Constance volt a viccekre süket
s csak ő előle nem fogyott az étel.
S oszlottak már, megvolt a vacsora:
de legelőször Constance tünt tova,
elrejtőzvén egy ágy mögötti zugba.
Nem ügyelték: mindenki látta, tudta,
hogy rossz kedvű, gondolták, hazament,
vagy valami szerelmes üzlet hívja. –
Nemsokára egyedül maradt ifja,
a vendégek elmentek. Néma csend.
Camille leül és írni kezd. A lányka
egyedül vele végre, mint kívánta!
De előjönni sem mer, úgy remeg:
csak azt tudná, hogyan szólítsa meg!
és hogyan mondja meg neki, mi bántja? –
De végre látja, hogy nincs hátra más
s előjön. Képzeld, milyen bámulás
fogja Camillet el.
– Asszonyom! – kiáltja –
hát így lepi meg ön barátait?
Leülteti, majd, várva egy kicsit:
– Ki hitte volna – kezdi – hogy ön itt van?
S ki bujtatta el ott az ágykalitban?
– A szerelem – felelte, s elpirúlt
mint egy süldőlány (óh csodálatosság!).
Venus papnője, ama kitanult,
kire máskor csak festve jő pirosság.
Camille is azt már gyanította rég,
hogy szeretik – mert nem volt oly tudatlan,
hogy meg ne értené az arc jelét;
de hogy még jobban lássa s biztosabban,
s mulasson rajta, hogy e büszke szív
mennyire lett alázkodó s naiv,
hideget játszik. A nő csupa sóhaj;
de mert végre is a gyötrelmes óhaj
nem hagyja néma lenni, belekezd:
– Nem tudom, mit mond hozzá – nyögve szólal –
mit szól hozzá, hogy Constance merte ezt,
hogy bús szerelmét megvallhassa önnek.
Pirúlnom kell, ha rája gondolok:
magamfajtának máskor kis dolog,
de nagy dolog valódi szerelemnek.
Nincs más mentségem, mint hogy rossz vagyok,
s a mult, melyet jaj! le nem rázhatok.
Legalább, Camille, őszintén bolondok
a szavaim. Jaj, látom, bármit mondok,
neked nem tetszik. Épp szerelmem árt:
de árt, nem árt, Constance imád örökké.
Vessed meg! űzd el! verd ki! ő csak áld.
Zárd ki házadból, ne lásd soha többé:
ő a tiéd!
Az ifju így felelt:
– Én nem fogom önt elítélni, mert
az nem szokásom; de beszéde meglep
és annyit mégis mondok, asszonyom,
ön nem olyan hölgy, aki szent szerelmet
emlegethetne nékünk nagy jogon.
A gyöngébb nemet én tisztelem önben,
de minek ez az eloquentia?
Igazságtalan önmagával szemben:
önnek nem kell így szónokolnia;
de habár szépségének nincs híja:
nincs kedvem a fölkínált szerelemben!
Villám csapásaként sújtotta szemben
Constance-ot e szó. Mégis válaszolt:
– Megérdemlem, ha bánásmódja zord.
De – ha őszinte szóval meg nem bántom –
ha szépségem az volna, ami volt,
nem volna ön oly szigorú irántam.
Jól tudom, az imént bókolt csupán.
Nem tetszem önnek: ez az én hibám.
Szépségem, amely olyan ragyogó volt,
most megfogyott. Ki ebben a bűnös?
Én önt okolom. Azelőtt bűvös
testem bájának minden férfi hódolt.
E bájnak vége. Én önt okolom
és a szerelmet, ezt a romboló bort:
nem vagyok szép már, rossz a modorom,
s amit csak teszek, ellenszenves hóbort.
– Majd bölcselkedünk máskor e felett –
szólt a fiú: – késő van: éjfelet
elvert; ideje már, hogy lefeküdjem.
Constance az ágyat nézte nagy szelid
kívánsággal; remélte, hogy felit
ő kapja: de nem mert szólni ez ügyben,
mert félt, hogy visszautasítja majd.
A gavallér most hallgatott, zavart
színlelve, jó soká. Majd:
– Hogy csináljam?
Én levetkezni nem tudok magam.
– Engedje, hogy a szolgát becitáljam!
– Nem, isten őrizz! Mindjárt pletyka van.
Nem akarom, hogy önt velem találják
és megtudják, hogy éjnek éjszakáját
szobámban tölti egy örömleány.
– Elég, uram – Constance ezt válaszolta –
Hiszen azon segíthetünk talán:
visszabujok a függönyös zugolyba.
Vagy, még jobb lesz, nem is hívunk inast.
Ez egyszer Constance lesz lakája önnek:
hiszen minden szerelmes érti azt.
Legyen jutalma ez a szerelemnek,
ha semmi más.
s ruháját a lány kigombolja szépen;
ügyessen rakja s őrzi kezeit,
hogy valahogyan testéhez ne érjen.
Aztán a cipőt kezdi valahogy –
Hogyan? Constance? Hogyan? Sajátkezűleg?…
Miért ne? (Én is vágynék arra, hogy
egy drága lábon egy cipőt kifűzzek!) –
Végre Camille fáradtan ágyba rogy,
annélkül hogy neki helyet kínáljon.
Az elején azt hitte még a lány,
csak tréfál és ingerkedik talán:
de ez már túlmegy tréfán és határon.
Hogy túl legyen mindjárt a fontosán,
megkérdi:
– Kihűlt a szoba egészen:
hol aludhatnék?
Camille: – Ahol csak kíván.
Constance: – Itt a széken?
Camille: – Jöjjön az ágyba tán…
Constance: – Kapcsoljon hát ki, az isten nevében!
Camille: – Nem, hideg van, kapcsolja ki magát.
Közel, egy asztalkán heverve, lát
szerelmes hölgyünk egy tőrt, megragadja
és fölhasítja drága köntösét.
Zsinórja pattan, ugrál gombja szét,
annyi szegény varrólány áldozatja,
mely a királynők kincsét meghaladja,
két munkás hónap műve, oda lesz
egy perc alatt: és néki semmi ez,
mit más nő keservesen megsiratna.
(Francia nők, megtennétek-e ti
ilyent? Alig hiszem. De hallani
tetszik, ha egy szép olasz nő csinálja.) –
Nos hát, a szegény szerelmes leány
félőn közelg, remélve, hogy talán
már nem talál ki szívének királya
egyebet, ami akadály legyen…
De Camille szól:
– Kimondom kereken:
olyan hölgy, aki magát fölkínálja,
oldalam mellett nem feküdhet itt:
ha tetszik, lábaimhoz fekhetik.
Óh mint sebezte e hideg keménység
a szép nő szívét! Ha véletlenül
a tőr ép akkor kezébe kerül,
szívébe döfi menthetetlenül.
De fenntartotta mégis a reménység,
mely még nem halt meg benne teljesen.
Camille nem lehet őszintén ilyen
udvariatlan, büszke, szívtelen,
ki máskor csupa jószív és szerénység.
Tehát keresztben lábához hevert
s először is csókolni kezdte lábát
(de nagyon vadul csókolni se mert).
Elképzelhetni Camille boldogságát.
Óh mily diadal! Lenni ily csodás
és büszke szépség lábhoz alázója!
Nem írom le Constance-ot, mint szokás
(egy hétig is tudnék beszélni róla):
csak annyit mondok, hogy e szép, puha
test síma, bársony, olvatag húsa
kissé sápadt volt: de oly módon sápadt,
hogy még növelt az minden kívánságot. –
Camille tehát lábát a lágy kebel
ivorszin, dupla párnájába nyomja
és sans gêne, mintha lábvánkossa volna,
hűs talpát rajtuk zsongatva hever,
és színleli, hogy Morpheusnak enged.
Ekkor, nem bírva tovább a szerelmet,
a nő egyszerre könnyekben kitör.
S mindennek vége! Minden gát letör.
Camille nem állja, s nyájashangú szóval szól:
– Constance! Drága! Óh hogyan szeret!
Most rajtam a sor. Jöjjön közelebb.
S míg amaz felé csúszik, újra szólal:
– Valóban oly durvának hitt talán,
hogy a szigorút szívtől-sugva játsszam?
Hát rosszul ismer. Próba volt csupán.
Nem vagyok oly vad, amilyennek látszom.
Látni akartam, s most látom, szívét
s elégedett vagyok s tele örömmel;
szeretem önt. Büntesse meg hívét:
rajtam a sor, megalázkodni önnel.
Állj rajtam bosszút, hogyha akarod,
mert mától fogva hódolód vagyok
és hitvesed; mert nem hiszem, hogy élne
lány, bármilyen szép, rangos és tanult,
ki mint kedves és nő veled fölérne:
és köztünk ezután nem számít a mult.
De egyet meg kell mondanom előre:
titokban kell majd mennünk esküvőre.
Jobb is talán a titkos kézfogó,
intim házasság, amikor a kedves
egyszerre rejtett szerető és hitves…
S azt mondják, hozzátette a bohó:
– Akarod, addig is, míg pap elébe
mennénk, előlegezni magadat?
Teheted, mert imádód hű marad,
és árulás nem fér az ő szívébe.
Minderre Constance semmit sem felelt,
s e semmi – sok volt. Camille tudta, mert
nem volt már újonc a szívek ügyében.
S most – jött az ős misztérium! Nem éppen
szükséges bővebben leírni tán.
Elég hogy Constance célját érte szépen
s tanulhat ebből mindenik leány.
Mert Ámor híres akadémiáján
sok nő van, akit mérhetetlenül
inkább szeretnék feleségemül,
mint romlott úri hölgyet, aki száján
hordozza a büszke becsületet.
Higgyék el, sok ily szegény, megvetett
lány jobb, mint álszent apáca akárhány.
De amit nem fognak elhinni már tán,
az az, hogy Camille tanította most
Hogyan? Hát Constance nem hatolt-e mélyre
e tudományban? A-ra, B-re, C-re
kell-e oktatni azt, ki kéjet oszt
(s ez mestersége) teljes életében?
Akár hiszik, akár nem, így volt épen.
És aki azt kérdi,
hogy: „Hogy lehet?”
kérdje akárkitől, aki – szeret!
