Kategória: Versek,

  • Weöres Sándor: Valse Triste

    Hüvös és öreg az este.
    Remeg a venyige teste.
    Elhull a szüreti ének.
    Kuckóba bújnak a vének.

    Ködben a templom dombja,
    villog a torony gombja,
    gyors záporok sötéten
    szaladnak át a réten.

    Elhull a nyári ének,
    elbújnak már a vének,
    hüvös az árny, az este,
    csörög a cserje teste.

    Az ember szíve kivásik.
    Egyik nyár, akár a másik.
    Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
    Lyukas és fagyos az emlék.

    A fákon piros láz van.
    Lányok sírnak a házban.
    Hol a szádról a festék?
    kékre csípik az esték.

    Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
    nem marad semmi emlék,
    az ember szíve vásik,
    egyik nyár, mint a másik.

    Megcsörren a cserje kontya.
    Kolompol az ősz kolompja.
    A dér a kökényt megeste.
    Hüvös és öreg az este.

  • Sárhelyi Erika – Mintha vihar jönne

    Ma jó volna kicsit messze menni,
    – nem örökre, elég egy kiskabát –,
    csak pár üres órát zsebre tenni,
    s úgy futni járatlan utakon át.

    Ma közel a távol, megérintem,
    s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
    egyikük máris fogja a kezem,
    lehet, hogy pár napra vele megyek.

    Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
    vajúdó ég alatt rohan a szél.
    Kitárt karokkal állok elébe,
    vigyen el messze – ha hazakísér.

  • Csorba István – Keserű dal

    Kodály emlékének

    Dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó:
    Hol van már a tavalyi hó?
    Amikor még szolmizáltunk,
    Kottát olvasni tanultunk?!

    Öt vonalon dallam, ritmus,
    Elolvasni már nem virtus.
    Kodály-módszer, Isten veled!
    Szép honunkban nincs már helyed?!

    Mesterünknek örökségét,
    Zenekultúránk ösvényét
    Durván, két lábban tapossák.
    Népdalaink tiszta fényét,
    Lélekemelő erényét
    Ne hagyd veszni, Magyarország!

  • Szép Ernő – A mosoly

    Én úgy csodálom a mosolyt
    Én azt leírni úgy szeretném,
    Én nem tudom, de oly jól esnék,
    Ha a mosolyt le tudnám írni.

    Utánozhatnám csak betűkkel
    Ezt a tündérjárást az orcán,
    Mely mintha mély szenderből jönne,
    Úgy kél és indúl a cimpák fölött

    S gyöngéd és karcsú illanással
    Vonagló íve kétfelé lejt
    S hasonlít a hattyúk nyakához,
    Amint a vízbe hajlanak,

    S olyan is, mint a hegedűk
    Két S betűje, olyan is.
    S az ajkak mellett jobbra-balra
    Megáll a két varázsvonal,

    Hízelgő koszorú a szájnak
    És míg lejtett édesdeden,
    A két orcát földuzzasztotta,
    S ott lett két kis derűlt halom,

    Melyek fölött fény tünedez.
    És ezalatt a két szemet
    Mily változás bájolta el,
    Gyöngéd s oly könnyű a tekintet

    És mintha íze lenne: édes.
    S úgy néz, csodálva kedvesen,
    Mintha mást látna, mint a mit néz
    S oly anda fény jár a szemekben,

    Mintha hold sütné valahonnan
    Meleg hold álmodott világból,
    Nézd, nézd a száj mozdul, húzódik,
    S az ajkak válnak szép szelíden

    És a csontváz előmutatja
    Tökéletes két fogsorát.

  • Babits Mihály – Bálterem most az ősz…

    Bálterem most az ősz
    sárga selyemmel.
    Legyezők röpködése.
    Táncok lengése.

    Ha tánc van, ahol tánc van,
    minek az a sok szőnyeg?
    Oly puhák, vastagok,
    és folyton fölgyűrődnek…

    Uram, mi a levegőben
    táncolunk, szállunk,
    s ha fáradtan táncból kiállunk,
    a szőnyegre lehullunk.

    Sűrű, kemény zene fáraszt,
    millió hegedű hangja;
    látatlan cigányok csücsülnek
    a felhő karzatán.

    Lenge lankadás, minden könnyű!
    Csak egy nehéz: a lábam.
    Csetlek és botlok,
    mint kábult részeg a bálban.

  • Garai Gábor – Sokáig élni

    Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
    hogy öregen is megismerjelek,
    mikor tüzedből már nem futja égni
    s én is parázslok, alig perzselek.

    Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
    szemedtől ez a fény nem múlik el;
    magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
    s feledteted velem, hogy halni kell.

    Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
    tündököl majd e lágy önkívület;
    két csillagod a test mögötti térben,
    hol a tagok elejtik terhüket,

    hol a nyers mámort az álom bevonja,
    s nyugvók a vágyak, – sosem bágyadók;
    hol öntudatlanul váltja valóra
    csömörtelen varázslatát a csók.

  • Maróti István – Nem szabad maradnom

    Összecsomagolom mindegyik emlékem,
    Alulra a fájót, felülre a szépet.
    Kisimítom lassan, ne maradjon ránca,
    Némelyik megfakult, csak lelkemet bántja.

    Nagyon sok a holmi, sokat kell pakolni,
    Hívnálak hogy segíts, de nem tudok szólni.
    Egy-egy kedves dolog, mi kezembe akad,
    Mosolyt csal arcomra, vagy könnyeket fakaszt.

    Kész vagyok, lezárom bőröndömet csendben,
    Indulok, fájdalom hasít a szívembe.
    Visszanézek reád, elcsuklik a hangom,
    – Bocsáss meg mindenért, nem szabad maradnom…

  • Szép Ernő: Én így szerettem volna élni

    Én úgy szerettem volna élni
    Minden halandóval beszélni
    Mindenkinek nevét kérdezni
    Mindenkinek szívét érezni

    A járdán osztani a virágot
    Tegezni az egész világot
    Megsímogatni ami állat
    Érinteni minden fűszálat

    Imádni végtelen sereggel
    A napot ha fellángol reggel
    És énekszóval összejönni
    Az esti csillagnak köszönni

    S testvéri csókkal hazatérni
    Én így szerettem volna élni


  • Garai Gábor: Éhség

    Naponta egyszer álljon meg a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
    Világ-birodalom az éhezés.
    Ez anya-föld emlőiből
    ember ma, száz közül
    hatvan, egyszer se szívja meg magát
    naponta
    jóllakottra.

    Másképp, s precízen: 60 százalék
    soha még
    nem tolta el a tányért, hogy: elég!
    Nincs képzete a jóllakásról!
    (Mit palástol
    e talányos képzet-hiány, – no most
    legyetek okosok
    szó-alkimisták, iszony-artisták,
    egzisztencialisták,
    unalom-analitikusok!)

    Szemérmes adatok
    fejezik ki világunk
    tárgyiasan, indulattalanul:
    évente mintegy 40 millió
    éhhalál; – és bár ez banális – visszahull
    közben ős-méhébe, az óceánba még
    töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb.

    Továbbá:
    minden második gyerek
    e földön arra született,
    hogy tíz éves koráig többnyire
    (kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
    közönyös teremtőjének – kegyelmét
    várni ki győzné! – visszafújja lelkét,

    S beriberi, pellagra, skorbut – ó
    durvábbak, mint a trauma, libidó,
    szép civilizált luxus-nyavalyáink –
    hordja az áldozatok garmadáit,
    a püffedt tetemeket egybe:
    hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
    illeszkednek a dús reménytelenbe,
    mint hűlt csontok a hanthoz…

    Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
    én meg kecses versekre révedek
    és mihaszna vitákra futkosok,
    s nyarak,
    telek
    járnak ki-be jól temperált szobámban
    s nyugalmamról gondoskodik az állam.

    De naponta egyszer megáll a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezemben,
    és számban megkeseredik a nyál,
    és megszégyenít teljesült szerelmem.

    És teljes borzalmában látom őt,
    a borda-kerítést, az állatit,
    a számtalan névtelen Valakit,
    a legszörnyűbb halálba szédülőt,
    ember-fajom nagyobb felét,
    ki viseli a világ szégyenét
    s nem érti mért;
    ki tűrhetetlen napokat terelget
    és kit az ínség sárkánya sanyargat,
    ki bajból bűnbe lép,
    s ha szétcsapja kezét
    aligha tudja, hogy
    várja és élteti a holnapot:
    a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
    a jóllakató világforradalmat.


    #GaraiGábor #éhség #társadalom #világforradalom

  • Madách Imre: Az aradi sírra

    Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
    Ki fényesen majd jutalmazni tud,
    Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
    Ím sírotokra emlékkő se jut.