Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,
a fénynek, mely reggel beárad a házba,
az ablaknak, melyen át kinézek,
a levegőnek, melyet belélegzek,
az ételnek, melyet magamhoz veszek,
a víznek, mellyel szomjam oltom,
a tűznek, melynél melegszem,
a ruhának, mely befedi testem,
az ajtónak, melyen át a szobába lépek,
a földnek, melyen járok,
az útnak, melyen sétálok,
a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
a falevélnek, mely elém hull,
a fűnek, melyet nyírok,
a magnak, melyet elültetek,
a zöldségnek, melyet magam termesztek,
a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
az erdőnek, melybe vágyom,
a papírnak, melyre írok,
a ceruzának, melyet közben fogok,
a terasznak, hova munka után kiülök,
a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
a széknek, melyben helyet foglalok,
az estének, mely felváltja a nappalt,
a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
a tücsökcirpelésnek, melyet sokáig hallgatok,
már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.
Kategória: Versek,
-
Oravecz Imre: Örömóda
-
Kiss Judit Ágnes: Esti ima
Az anyukám már nincs velem
Nagynak kell lennem hirtelen,
Mert elvitték egy éjszaka,
Ahonnan nem jöhet haza.Az anyukám a mennybe ment,
Azt mondják, Isten része lett,
Most este, ha feküdni kell,
Az imát kinek mondjam el?“Én Istenem, jó Istenem,
Anya, ha tudsz, maradj velem!”
És végül csak úgy alszom el,
Hogy reggel újra itt leszel.És jönnek sorban a napok,
Anya, ne aggódj, jól vagyok,
Mondok mesét, ha este van,
S hajnalig ringatom magam. -
Csoóri Sándor: Arcod tavaszában
Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
magába itta pillantásomat.
Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
szenvedő bogarak.Megint a halál mellől pörget vissza
egy boldog forgószél a közeledbe.
Testem kudarcait a reményed legyőzte,
s élek most egy tenger nyugalmával borítva.Jó napot kívánok a homlokodnak,
a kétségbeesés ága verte,
jó napot kívánok a kezednek,
a jég narancsát számba tette,
s a lábad jött, áradt a lábad,
mint két folyó, ha medret otthagy,
virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
üdvözlet futós lábaidnak.Hirdettem: van utam külön
a világ zavarában s örömében,
de gyöngeségem most elárult,
s nem élhetek, csak arcod közelében.Csak arcod tavaszában ismerek rá
a földre, mely megújul s élni enged.
Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
éneklő erdők s fölismert szerelmed. -
Falu Tamás: Ne becsüld túl…
Ne becsüld túl az életet,
játssz vele, ha játszik veled.
Koronája hamis arany,
kopogtasd meg, fahangja van.Ne becsüld le az életet,
bárha sokszor eltévelyeg,
hűtlen hozzád, lelke ledér,
pár könnycseppet mégis megér… -
Gámentzy Eduárd: Vers Neked
Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!– Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
– Ha nem akarsz is hozzám érsz!#
-
Gárdonyi Géza: Harangszó az éjben
Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.Embertársam! vészes, sötét úton járó,
sötét úton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szívedben hangzó angyali harangra! -
Illyés Gyula: Avar
Tölgyfáról tépek levelet,
Piros, mint orcámon a szégyen.
Hol a tavasz, a merészségem?
Futnak a vert-had fellegek.
Özvegy fák zokognak a réten.Arcom ökörnyál illeti.
Letépem, új lebeg előmbe,
Hogy szememet lágyan bekösse.
Ítélet szavát zengeti
Az ősz. Így fordulok az őszbe.Habzik a völgy. Ég, füstölög,
Úgy kúszik utánam az erdő.
Mint vad a kigyúlt rengetegből,
Mint sebesült, mint száműzött,
Vergődöm régi életemből.A város balról feldohog,
Csitíthatatlan, mint egy rögeszme.
Mentsd szívedet a rengetegbe,
Vagy még tovább e hegysorok
Lépcsőin föl a fellegekbe.Könnyű vagyok és szomorú.
Mint ajtó mögül, melyet untan
Valami vad zajra becsuktam,
Csak úgy követ a gond, a bú.
Mert távozni már megtanultam.Hagytad el már hű kedvesed,
Mert lánc, minél hívebben csókol?
Léptél ki egy nap állásodból,
Mert… épp mert cél felé vezet?
Így nézek szét én már e dombról.Kötélen, szakadék fölött,
Lángok közt egy sovány ösvényen,
Haladnék golyók özönében.
Mert ki közönybe öltözött –
Mert nem érhet már semmi éngem.Mint szép vad, mocsárba zuhant,
Ártatlan, nagy, őskori állat,
Nyög foga közt sebnek, csapdának
A nép még valahol alant.
Elér foszlánya jajszavának.Ó, éltetőm, pegázusom,
Aki még röpíthettél volna
Magas és hősi régiókba,
Melyekről már csak álmodom:
Szabadság! – kilőttek alólam.Emlékem annyi, mint e rőt
Ligetben a madár. Csipegnek.
Ó, szálljatok, fürödjetek meg
Délen; a tengerek fölött
Új dalt tanuljatok fülemnek!A madarak, a madarak!
Éles repítések a kéken
Feszülő évszak szövetében.
Fülsértőn hogy mállik – szakad
Festményem, égi tervezésem!Országok, tájak, szigetek,
Melyekbe reményem vetettem,
Mint gályák süllyednek köröttem!
Mindegyiken egy szűz eseng,
Míg a hab szájába nem fröccsen…A jelen puszta sziklapart.
És lent a tenger… A múlt is néma.
Egy emlék kicsap néha-néha,
Fut vissza, vinnyogva szalad.
Gyémánt-nyál száradó tajtéka.Egy elszabadult vak király
Kering és zokog a sötétben.
A vastag habok tetejében
Száll föl-alá, mint a sirály!
Gyermeki sípláda kezében.Hallgassatok mindannyian.
Dalomat meg ne zavarjátok,
Mely messzehagyva a világot,
Mint álmodozó madár suhan.
Lebukik, ha fölriasztjátok.Magam vagyok. Oly egyedül,
Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
Fajtájabeliként ölel meg.
„Hogy vagy?” Egy percre földerül
Arcom. Neki se szólok többet.Azon a felhőn ülök én,
Abban a rózsaszín ligetben,
Mely az alkony vizében lebben
S átsuhanva a fény körén
Eltűnik lila rejtelemben.És közben ittlent botozok.
Csikorog a nyers kavics alattam,
Akár a dac fogam közt hajdan.
Idézgetem a kóstolót:
A lázadást, mibe haraptam.Csend van bennem. Ömöl a csend.
Mint vad ragály, amerre lépek
Csenddel fertőzöm a vidéket:
Erjed szívemben odabent
Egy világrésznek elég méreg.Az ember inget, szeretőt,
Hitet is válthat, csak reményt nem,
Az ifjúságét a szívében,
Mely férfivá avatta őt.
De mi is volt az én reményem?Nem életemet fájlalom.
Csak azokét, akik kísértek.
Meg-megálltak, botolva léptek,
Arcraborultak félúton
A harcos, ifjú szenvedélyek.Tudjátok, hogy mit kaptam én?
A szörnyű gyász után a torban
Mit ittam én egyre mohóbban,
Micsoda észvesztő, tömény
Mámort, hogy megvigasztalódjam?Mily képek, mily kápráztató
Világok gyúladtak agyamban!
Részegült ajakkal szavaltam:
Az ember jobbra váltható!
Ezt hittem abban a tavaszban.Jönnek tavaszok, mik az ő
Arcát idézik, mint a gyermek
A régi kedvest és szerelmet,
De az a hév, az a Jövő,
Mely enyém volt, az nem éled meg.Érintem ámulva magam.
Már magamat is hogy feledtem!
Mintha más élt volna helyettem.
Próbálom hangom hangosan.
Megállt a lég is? Alig rebben.Így múlt el hát az életem –
Keltem a reggeli haranggal.
Zengett a táj, mint könnyű kardal,
A ház füstjében kényesen
Nyújtózott egy munkátlan angyal.Úsztam vígan a víz alatt.
Föld alatt, kormos alagútban.
Vonaton, karok közt aludtam.
Hány ország, test, szív, gondolat
Fürdetett, míg ide jutottam.A szolgaság, a butaság,
Mint az ősz nyirka, a tél lucska
Hull völgyre, hegyre; hull, az útra,
Amelyen lépdelek tovább,
Kalapomat szememre húzva.S ha kővé válhatna a vád,
S kövek és golyók repülnének,
Válaszra akkor sem állnék meg.
Mert elhagyott az ifjúság:
Tudom okát a büntetésnek.Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
Nehéz sarába bár a földnek
Áruló gyökerek kötöznek,
Tanuld el életed csúcsán
Vad pátoszát a szál fenyőknek.Forrás: mek.oszk.hu
-
Vas István: Hány napja lehet?
Hány napja lehet még a Napnak?
Lángolni istenigazából?
Seregélyek most szüretelnek.
Mennyi van még hátra a nyárból?Mit csináltam ezen a nyáron?
Éltem, szerettem, elmerengtem.
Ha jön az őszi szemtől-szembe
És itt talál még mindig engem,Ha itt hagynak tavaszig engem,
Jó lesz nekem a ködben, szélben
Bujdosnom, amíg mód adódik,
Aztán eltünnöm észrevétlen.Ha jön az őszi szemtől-szembe,
Nyomát se lelje rettegésnek.
Ha kérdi: Mi lesz? – A Halálnak
Adassék azt felelnem: Élet.Forrás: mek.oszk.hu
-
Fekete István: Elment
Csend van, nagy a csend most nálunk,
Szívünk sötét borulásban.
Anyád sír…, alig halljuk,
Apád sír…, meg nem valljuk,
Körülöttünk elmúlás van.Amit tettél, tán jól tetted,
El-elmondjuk egy nap százszor,
De hiányzol az ebédnél,
Felkelésnél, lefekvésnél,
Reggel-esti imádságkor.Mert a helyed most már üres.
Az is marad már örökké.
Keserű vád csorog bennünk,
Jóvá nem lehet már tennünk
Soha többé…, soha többé…Soha többé itthoni ágy,
Itthoni hang soha többé.
Jobb is tán, ha meg nem érted,
Mit kínlódunk, sírunk érted,
Most már tudjuk…, mindörökké.Itt a ruhád, hétköznapi,
Eltaposott kis cipőd,
Most már mind kincs, emlék, álom,
Mindennél több a világon.
Hogy letelt itt az időd!Hát, kislányom, csak így vagyunk.
Most tudtuk meg, mi a bánat.
Sír, ami nincs betemetve,
Név, ami nincs elfeledve,
Kulcs, mely nem nyit semmit már.Elszórt percek, elszórt napok
Most heggyé nőttek mellettünk.
Elmúlt utunk csak most látjuk,
Hogy lépted hiába várjuk.
Nagyon-nagyon árvák lettünk…Régi kis leveleidet
Összeszedem…, összeszedem…
Simogatlak, úgy, mint régen,
Ha nevettél a meséken,
Bizony, ritkán…, ha meséltem.Csupa emlék, csupa tegnap,
Eliramló percnyi évek,
Kis bölcsődben itt vagy újra,
Mezítláb kavicson futva,
S könnybe fúlnak az emlékek…Ez már így lesz, míg magunk is
Nem válunk majd szálló köddé.
De küszöbünk át nem léped,
Ajtót már nem nyitunk Néked,
Itthoni csók, öröm, jóság
Elment Véled… mindörökké…Forrás: mek.oszk.hu
-
Pilinszky János
Éjféli fürdés
A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!
