Kertem alján
lombot ontva
vén akácfa vetkezik,
ablakomba
búcsút mondva
nyújtogatja ágkezit.
Ha szükellő
őszi szellő
simogatja sudarát,
gallya rebben,
halk zörejben
sírja vissza szép nyarát.
Puszta ágad
bármi bágyadt,
bármi búsan bólogat,
vén akácom,
e világon
nincsen nálad boldogabb!
Viharával,
nyomorával,
átaluszod a telet –
új virággal,
lombos ággal
kelteget a kikelet.
Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik
Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
S letépik a virágot mely anya és leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halni készülő nagy rétet mindörökre
Radnóti Miklós fordítása
Mosolygott mindig. Mélabús mosoly,
Melyben sugár s könny lágyan összefoly.
Jól tudtam, hogy nagy, nagy bánatja volt.
Nem láttam mégse bájosabb mosolyt.
Faggattam, kértem: Nos, mi bántja hát?
De mást nem láttam, csak szép mosolyát.
Rajtam pihent a könny-áztatta szem,
S mosollyal mondta: Nem fáj semmi sem!
Mint vándor-angyal járt e bús világban.
Ha égre nézett, mosolyogni láttam.
Úgy tetszett nékem: a magasba fönt
Mosolygó szemmel társakat köszönt.
Szállj, szállj
ökörnyál,
jön az ősz,
megy a nyár.
Megy a nyár nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
Szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.
Serkenj fel, magyar ifjúság! ím, nemzeti nyelved
Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyülni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs és nem is lesz ennél tehetősebb eszköz: ezen kap
Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz.
S mely szép versekkel telnek sajtói naponként!
Mind hordják hozzád!… mely ragadozva veszed…
Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnod!
Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme!
Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak
Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.
Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen,
sok öröm van, elveszíthetetlen.
Van öröm, amely mindörökre tart,
nem árt neki szó, se tűz, se kard,
se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor,
mitől a világ oly’ sokszor komor.
Van öröm, amely soha nem apad,
s ez az öröm: add másoknak magad,
míg élsz, magadat mindig adhatod!
Adj szót, vigaszt, ha van falatot,
derűt, tudást, vagy békítő kezet,
mindez tiéd; vesd másba, s nézheted,
hogy nő vetésed, hozva dús kalászt,
s meggazdagítva lelked asztalát.
Csoda történik: minél többet adsz,
te magad annál gazdagabb maradsz.
