Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad.
Páros szép melled, mint két tüzérségi állás.
Ez itt a szád, a szemed völgye, épp egy
üstökös csóva-fénye siet át rajta.
Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel
az elgazosodott temetők közelében.
Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak
hódolok neked kalandos ujjaimmal?
Kezem egy elsötétített városban
évek múlva is rádtalálna.
Forrás: MEK
Együtt születhetett szívem
szíveddel, ezért vagy ilyen,
mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.
Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.
Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,
s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.
Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?!
Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így száműzetett
tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom.
A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,
s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj istenem, jaj istenem,
madár, csak madár szólhat így,
mikor hullatja tollait. –
S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdelt így valaki.
De rád néz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!
Rád néz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám,
és minden szerv: külön, külön
beszél, beszél: öröm, üröm
fagy, kín, elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.
Hallgasd csak, milyen hangzavar,
gyöngyzörej, jéghang, csodajajj.
Hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.
És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.
Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,
halkulni, arcvonásnyira,
csupáncsak dobbanásnyira,
csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.
Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!
Forrás: Szívzuhogás
A csönd, a hallgatás nagyobb világ,
hogysem egyedül cipelni lehetne,
nagyobb földrész a szerelem,
hogy egyedül bejárni lehetne,
éhesen, világra éhesen
nyílt tájaidra így vetődtem,
bejárni ami kénytelen,
visszatalálni szülőföldem,
a vér nádasa lobog itt,
ártatlan vizek, tükröző nyárfák,
zsombék-öl, fű-haj boldogít,
egy tükör nekem adja árnyát,
hogy vissza ne találjak, esik,
s elmos mindent a nyomomban
hulló csillagok keresik,
s hiába, azt, aki voltam,
mire meglelnek – nyár vagyok,
és ősz és tél és újra lángzó
tavasz, mert beléd változok,
földem, vándorló virágszóm.
Forrás: Szívzuhogás
Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat,
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a nap, mint a végzet –
egész testemmel
égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad,
s holnapi romlása a vágynak –
darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat.
Venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
Forrás: Szívzuhogás
Ekkora szerelem előtt
egész testemmel becsukódom.
Elalszom, mint idegbeteg,
kivel máklevet itattak;
a lábam kő, a fejem ólom.
Ekkora szerelem elől elbujdosom,
hogy el ne pusztíts.
Hal leszek, tenger, lángoló fa,
bőröd ébresztő, ostoros víz,
kezed tükre, meggy íz a szádon, –
apránkint fald föl árvaságom!
Ekkora szerelem elől
a temetők is égre úsznak,
mentik lakóik szégyenét,
hogy csak alusznak, elalusznak.
Forrás: Szívzuhogás
– Külön indákon tekeregve
bús virág voltam, bús virág voltál,
köszönöm, hogy nagy bolygásodban
mégis – mégis hozzám hajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal
akkor futottál mellém éppen,
mikor már-már alákonyultam
sötét levelek hűvösében.
– Külön indákon tekeregve
bús virág voltam, bús virág voltál,
köszönöm, hogy nagy magányodban
mégis – mégis hozzád karoltál.
Már-már sírósan becsukódó
kelyhedet rám nyitottad önként,
s lelked lelkembe átejtetted,
hogy ott forogjon csípős könnyként.
– Egymás mellett és egymás ellen
nyílunk mi, nyugtalan virágok,
kergetőzve s összeborulva,
mint tengeren játszó sirályok,
rázkódva forgó viharokban,
bukdosva pergő jégesőben,
idegenül tán mindörökké,
de mindöröktől ismerősen.
– Egymás mellett és egymás ellen
nyílunk mi, nyugtalan virágok,
megtört gőgben összeakadva,
mint száműzött, koldús királyok,
s úgy nézzük egymást szomorúan,
kíváncsian s mindent tudóan,
mint hulló csillagok figyelnek
egymás útjára lefutóban.
Forrás: Szívzuhogás
Sirály vízre csapódó
szerelmem kötő-oldó
hurcolász színed elébe
hurcolász három holló
Elmerül libeg felszáll
vízgyöngyös liliomszál
tejfehér ködök takarnak
hét kócsag körbe kószál
Álmom öblén kutatlak
a nap rád nyíló ablak
a hold az aranyszárcsa
száll keletről nyugatnak
Bukdos zöld békalencse
buzogány-tengerben fel-le
szélvetés hóaratás
árnyéka borul fejemre
Sulyom sás szittyó káka
mohafalak homálya
dobok vad buffogása
szívem harangozása
Forrás: Szívzuhogás
Monika Bayernek
kapcsold
ki
melltartód
szépem
hadd
ússzanak
a
szerelmes
medúzák
heverjenek
a
homokra
kéken
tudja
meg
mindenki
reggelig
holdfényes
bólyák
a
melleid
Forrás: Szívzuhogás
Három napja szívemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szívemen.
Hintán piros szoknya ül,
piros szoknya elrepül,
fehér pendely penderül,
fehér pendely elrepül.
Száll a hinta, föl-le száll,
meztelen lány rúgkapál,
keze, lába, haja száll,
nevem után kiabál.
Három napja szívemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szívemen.
Forrás: Szívzuhogás
„Anyámnak kontya van kerek,
sötét és dús, mint egy meleg
eső utáni éjszakán
sötét és dús a lomb a fán.
Anyámnak szíve van, meleg,
piros és fáj, ha nem merek
időnként szemébe nézni:
ő minden gondolatomat érti.
Csak akkor leszek a kedvesed,
ha kerek kontyod lesz neked;
ha mint anyám: első jajomra
gyógyírt találsz minden bajomra.”
Forrás: Szívzuhogás
