Kategória: Versek,

  • Simon István: Csillagot láttam

    Csillagot láttam a szemedben –
    egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
    még rá is csodálkoztam hosszan,
    és fájdalmasan megszerettem,
    mert én okoztam.

    Mert az életem annyi botlás,
    és mennyi álmom a romhalmaz:
    a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
    egy tiszta csillag, hogy azon láss
    és légy irgalmas.

    Kis csepp, ha harmatényi ennyi,
    ám benne fájdalmad a tenger,
    mégis tűrted, hogy hideg szemmel
    ne ítéld azt, akit szeretni
    akarsz, mert ember.

    S éreztem, megszorítva formás
    kezedet – mellyel letörölted –
    hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
    mint ami kicsi hegyi forrást
    óceánokkal összeköthet.

    Forrás: Verspatika

  • Simon István: Mirza

    Ahogy első gazdája hívta,
    mi is csak így becéztük: Mirza.
    Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
    mit magával hozott a kiscsikó,
    mikor egy tavaszi vásár után
    udvarunkba vezette apám.
    Mirza, Mirza… mint rejtelmes talány
    csendült a szó nagyanya ajakán.
    Sehogy se akart békülni vele,
    aztán ráhagyta: „Egye a fene
    ezt a bolondos, furcsa szót.”
    S így hívta ő is a kiscsikót,
    kinek deszkából tákolt kaloda
    volt istállónkban külön otthona.
    Nappal persze ficánkolt nagyon,
    játszott a tyúkokkal az udvaron.
    Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
    űzte a bugó szarvasbogarat.
    Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
    hát elkísérte a konyhába is.
    Meglátta és kiáltott sikítva:
    „Hej, de megijesztettél, te Mirza!”
    S ráveregetve a kampós nyakra,
    kockacukorral kicsalogatta.

    Ezt a csikót is Mirzának hívják. Nem eladó!

    Vasárnap, ha ballagott misére,
    lányok között a csikó kísérte.
    Kert alól, ha paprikát hozott,
    mögötte Mirza ugrándozott
    s selymes füvön, petrencék között,
    így szerzett nagyanyának örömöt.
    Örömöt, kedvet… Aztán egy napon
    ebédnél így szólt apám: eladom,
    sok az adó, lassan a sírba visz,
    és télire majd kell a csizma is.
    Ült némán a megrémült család,
    mindenki letette a kanalát
    s kinek neve talány maradt, titok,
    elvezették a kedves kiscsikót.
    Áthajolva a pudvás kapufán,
    nézte a távozót még nagyanyám,
    és halkan suttogta, szepegte sírva,
    mint legszebb szót a földön:
    Mirza, Mirza

    Forrás: Verspatila

  • Kiss Judit Ágnes: Szó

    Hazádból, hogyha még bírod,
    Ne menj el, ó, magyar.
    Hogy menekülj, lesz mindig ok,
    És mindig, hogy maradj.
    Itt áldozat, s vajon mi ott?
    Bevándorló lehetsz,
    Nem tudhatod, végül melyik
    A súlyosabb kereszt.

    Ez a föld régóta ugar,
    Terméketlen, sivár,
    De van még, ki zenét szerez,
    És színházat csinál,
    Szeret és harcol semmiért,
    Mert másként nem tehet.
    Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
    S ők itt vannak veled.

    Lehet, hogy nem jön jobb soha,
    Ki itt él, mélyrepül.
    Megúszhatják a vétkesek,
    S te bűnhődsz vétlenül,
    Míg annyi jóval van tele
    A másik serpenyő,
    Ha baj van, ki ne mentené,
    Ami még menthető?

    De itt van szükség rád nagyon,
    Sötétben lenni fény,
    Hogy fölemeld, ki megrogyott,
    És bátorítsd, ki fél.
    Maradj, mert meg kell védeni,
    Kinek nincs is hova,
    Legyen szegény, hajléktalan,
    Zsidó, meleg, roma,

    Vagy bárki más, aki alól
    Kihúzták a talajt.
    Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
    Ki hallja még a jajt.
    Ez frontvonal, ez harcmező,
    S még így is otthonod,
    Rád simul minden rég bejárt
    Tered, kamaszkorod.

    Taposhatnak röhögve mind
    Az összes elveden,
    De szétolvadnak a szavak
    Az anyanyelveden.
    Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
    Fegyver vagy te magad,
    Mind különleges ügynök az,
    Ki mégis itt marad.

    Maradj tövisnek, bőr alatt,
    Ha bírod még, magyar,
    Légy viszkető seb, mit a kéz
    Álmában is vakar.
    Itt áldás is, másutt csak egy
    Bevándorló lehetsz.
    Ki mondja meg, végül melyik
    A súlyosabb kereszt?

    Forrás:

    s

  • Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott

    Mert ha a szerelem elhagyott,
    kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom;

    mert ha a szerelem elhagyott,
    csak loholsz az utcán szorongva,
    elbűvöl s nyomban megaláz
    minden parázna szoknya;

    és nyelved száraz kőporban forog,
    ha elalszol, kifoszt az álom,
    ébren lábaid fércen rángatod;
    parázson jársz, parázson…

    És tarkódig felperzselődsz;
    tagjaid hamuként leomlanak,
    mozdulataidról az otthonosságról
    arany páncélja leolvad.

    Vad fogaid élesen összeverődnek,
    tekinteted röpte kileng, és
    míg kívül a forróság emészt,
    belülről ráz a didergés…

    Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
    azt elviselheted még,
    de jaj, ha veszni hagyod a magad
    érette való szerelmet!

    Mert minden idegen lesz neked akkor,
    s kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom.

    Futnál – menedékül a megkövült közöny
    nyirkos barlangjai várnak:
    takaródzhatsz melegedni magadba,
    mint bundájába az állat. –

    Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
    nem ereszted az elveszítettet;
    körömmel ezért behegedt sebeid
    újra csak újra kikezded.

    S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
    ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
    míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
    végül szívébe szalad.

    Forrás: MEK

  • Benjámin László: Két évtized

    Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
    szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
    rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
    ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
    Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
    leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
    Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
    Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
    lélek kalandosát törökön tépelődött,
    kapkodót, megviselt elődök
    nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
    a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
    ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
    láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
    két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
    Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
    Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
    tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
    Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
    voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
    nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

    Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
    összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
    Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
    magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
    S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
    Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
    Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
    De jó is volna hinni magamban mindannyit…

    Becsapódott mögöttünk immár két évtized
    két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
    mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
    Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
    be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
    ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
    Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
    hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
    Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
    adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
    S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
    szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
    s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
    Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
    zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
    hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
    Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!

    Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
    sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
    s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
    Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
    Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
    Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
    Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
    miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
    Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
    ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
    hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
    élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
    Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
    foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.

    Forrás: MEK

  • Hajnal Anna: Tegnap anyám előtt dicsértelek

    Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
    Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
    Hogy néma nevetésed mily varázs,
    Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
    Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
    Ha a szürke, tompa napból már elég,
    S az alkony minden tündérit ígér,
    Mi emberszívbe, s éjszakába fér.

    Leírtam homlokod, melyet a gond
    – sötét – uszályával bevont,
    mely alól örökké borult szemek
    mint messze felhőkből tekintenek,
    elérhetetlen, bármily közel,
    a lélek lelket, jaj mikor ölel?
    És elfordultam, ne lássa anyám,
    Hogy könny pereg szememből könny után.

    Elmondtam, milyen magas termeted,
    lábujjra állva vállig érhetek,
    s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
    hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
    hogy mindig új vagy, idegen és más,
    elporzó hullám, örök változás?
    nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
    ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
    az ölelés vagy, élő és örök,
    az első mozgás, amelyből a körök
    indulnak s visszatérnek szüntelen,
    lelkünk egymásban sohasem pihen?

    És felriadtam –, régen hallgatok,
    Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
    S zavartan mondtam: anyám, a kezét
    Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
    – és hirtelen elállt lélegzetem,
    kezed éreztem hűlő szívemen,
    és elfutottam, hadd legyek magam,
    egyedül tiéd és zavartalan…

    …most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
    szivárványosak mind a nappalok,
    hársillatúak mind az éjszakák,
    s téged virágzanak künn a fák,
    ezüstpárában, álmodó hegyek,
    tündéri folyók feléd lejtenek,
    melyek fölé az ámult ifjú hold
    aranyló arca szomjasan hajolt,
    s úgy csókolja a vizeket a fény,
    ahogy emlékeimben téged én.

  • Nagy Gáspár: Naponta jönnek – naponta már

    Naponta jönnek rossz jelek
    barbár és szelíd figyelmeztetések
    hogy nem vagyunk halhatatlanok –
    mindegyikünk vénen s akár fiatalon
    már a végső szörny torkában ragyog
    és senki sem akad fönn a rostán
    hiába veszteget s cselez jól életében
    kímélve magát persze így-úgy boldogul –
    de siker és kudarc minden résztvevője
    végül egyetlen intésre lehull
    le bizony le a rosta szörny-likán
    lebocsátja valami sodrott sors-lián
    a sosem képzelt irdatlan mélybe –
    ne félj de tűnődj ezen naponta már
    mikor még fönt járkálsz a fényben.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Kiszálló önkéntes

    „A vérbeli író korunkban is szabadságos börtöntöltelék, s épp e kockázatos léthelyzet vállalása különbözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is, ma is dédelgetett védencei az intézményesített társadalmaknak.”
    (Danilo Kiš)

    Lám ma is
    kiolvasom szegényes harangszavát
    a Délnek:
    mert süket lettem a sok fecsegéstől,
    elszenvedtem számtalan merényletet
    viszonylagos jókedvvel, épen, köztetek –
    éppen ez jogosít fel arra,
    hogy ne szóljak vissza semmiért,
    tehát: néma is lettem, játékból kiszálló önkéntes,
    de jósolhatom: alkalmasint majd mások szólnak
    helyettemhelyettemhelyettem
    rátok,
    elrejthetetlen,
    bár ideig-óráig még rejthető
    bűnökre rábökve mutatóujjal;
    másokra pazarolhatjátok tehetetlen düheitek,
    ha még maradt egy szikrányi önérzet,
    vagy egy besúgó arctalan-arc, aki
    helyettetek is éber, mert helyetekre pályázik,
    tehát sietős a dolga, mint kinek has- és szómenése
    van…
    én már ráérős vagyok:
    a madarak alacsony röptéből kiolvasom a délutánt,
    s a csilláros égből a ránkszakadó vallatást.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Panaszfal

    Türelmem mint
    évelő gyomnövény
    kiirthatatlan
    tollamba fulladt
    fekete tintám
    kiírhatatlan

    ――――: ezért
    lehetőség szerint
    a lehetetlent
    és tüstént
    a halhatatlant
    végtére is
    a nevezhetetlent
    és szükségképpen
    a mondhatatlant

    ―――: mert
    vállak alatt
    a bordaboltozatban
    megénekelhető
    huzat van
    s az elfehérült papír
    mire kínjában ír
    legyen panaszfal

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Három megjegyzés – egy válasz

    Kodály és Illyés ünnepére – 1982

    Én együtt látom őket
    egy dalban és
    egy mondatban
    amíg csak itt magyar van
    kiadhatatlan versben
    megvágott filmszalagon
    eldobott hangszalagon
    s e század néz rájok
    lesütött szemmel – vakon.

    És ha valamit hiányolnak
    a hirtelen-erősek
    az olykor-bátrak?!…
    majd figyelem őket
    mikor az idő átrak vállukra is
    – szívük fölé – száztonnákat!

    Mégis ők bírtak a pusztai széllel
    az egybeterelt nyájat
    körülnyaldosó csikaszokkal
    lezsugorított akolban sötét éjjel
    is egymásnak kacsintva:
    hogy éppen egy okkal több
    ha a milliomnyi fásult bégetésből
    – jópásztorokhoz illőn –
    hajnalra pontos hangot
    s dallamot gyúrnak.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia