És úgy, s csak annak ki velem van, gyönyörű szerelmem, Nők, kik kísérnek, kikben az igazat kerestem, s neked is még, csak neked, gyönyörű szerelmem, lehet, hogy mindent elrontottam, mikor neked üzentem. Másképp kellett volna, gyönyörű szerelmem, de felhők szakadtak az égen és kinyílt a holnap, a jövő, melyet hibás napjainkból megkapunk előre, mit rég elvesztettem, a pillanatok, mint korhadt fa kidőlnek, gyönyörű szerelmem, villám sújtotta életünk még így is szép, mert mindent érted tettem, te gyönyörű, te kedves, te vagy az kiben az igazit kerestem.
És most, utoljára, s csak annak ki nem láthat, de bármit annak, ki sohasem sírt, csak egyszer, az engem sírva nem láthat, csak egy igaz pillanat legyen, mit régóta kerestem, légy te az, ki lehetnél, gyönyörű szerelmem.
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet ad maga mellett, a tűzként izzó naplementében. Várj. Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját, léted porlepte köntösét, a tested hagyd most magára, el. Pihenj meg itt. Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben, arra könnyből fátyolt teremt. Cserébe a tenger megannyi szikrát, apró csillagot, gyémántot ad. A Nap színekkel, izzó vörössel, sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat. A pillanat nem múlik, az idő megáll. A természet emlékül adja neked legszebbik arcát. A Nap, mint szerelmes kedvesébe, tengerbe úgy merül, fényével takarva be. Búcsúzóul a szél lágy csókot ad. Menj hát tovább. Az Est, leszállt emlékképnek és örök szépnek, utadra kísérjen el.
„Mondd, merre vezet az út álmatlan éjjeleken, merre s hova jut, ki bársonyba temetkezett, szólj, lesz-e még remény” (királyfi)
**
Igen, van remény, bár halotti lepel az éj, sötétkék bársonyba temetett, reménytelenségre ítélve, hisszük, hogy eljön még, amire várunk, s többé nem lesz reménytelenségre ítélve magányunk.
**
Igen, kell a csókod számolatlanul, rebbenő pilláim alól szerelmesen nézlek, kellenek a füledbe suttogott édes emlékek.
**
Igen, kell a hársillatú nyáresték villámcikázása, kell a bódító parfüm csábítása, kell az érett piros almák savanykás íze, kell a csipkébe horgolt százévek elfeledett Szindbád-szerű álomképe, kell a még megannyi hízelgő szavak vágya, kell a hullámzó keblek lágyan ívelt varázsa, kell a harmatmosta talpak csendes osonása, kell a csillagos nyárestéken fénybe hulló éji lepkék násza, kell a halk zenére ringó szerelem tánca, kell a bársony bőrön lecsúszó selyem hűs simítása, kell a kezeidnek ölemen kalandozó érintése, kell a víz, hogy forróságtól áthevült testem hűtse, kell a szellő, hogy hajunkba kapjon, kell a szerelem, hogy álommá váljon.
**
Igen, nyári éjen szitáló langy eső… kell, gyűrt lepedő hideg érintése… kell, gyertyaláng halk sercegése… kell, lángjának titokzatos fénye… kell, pohár bor fanyar íze szánkon… kell, csókokban érezve, mézzel édesítve… kell.
**
Igen, kellesz nekem, ezerszer is kellesz, mindened kell – a tested és a lelked, hát erre vezet az út álmatlan éjen: hozzám vezet. Szeretlek, érezd!
Amíg magadat nem gyógyítod, ne gyógyítsd a társadalmat. Amíg magadat meg nem mented, ne mentsd meg az emberiséget.
Ha önmagát javítaná száz ember, ezer, millió: a mohók hiába futkosnának, a zsarnokok zászlóért, fegyverért hiába kapkodnának, puszta levegőt markolnának: a társadalom meggyógyulna, az emberiség megmaradna.
Két külön világegyetem bőrrel határolt végtelen kikben külön folyó erek külön párálnak, gőzlenek kikben két külön öntudat jár külön-külön utakat törékeny diplomáciák vad áradást hidalnak át kigyúlt mágneses pólusok kék északfénye felragyog s egymáshoz vonzott részletek összefonódva fénylenek
Elfordulnak a pólusok eloldódó mozdulatok félöntudatlan fordulat hagy el idegen partokat kihűlt ragyogás, hűs sötét védi a magány felszínét külön-külön hűlő világ viszi hunyó zsarátnokát űrben, mely őrzi távolát: külön keringő két halál
