Azért jöttem, hogy felkeresselek.
Azért jöttem, hogy fenyegesselek,
hogy megharapjalak, hogy üsselek.
Azért jöttem, hogy megszeresselek.
Azért jöttem, hogy megsirassalak.
Azért jöttem, hogy szívig hassalak,
hogy könnyeimmel vérig mossalak.
Azért jöttem, hogy felforgassalak.
Azért jöttem, hogy cirógassalak,
hogy dédelgesselek, nógassalak.
Kettőnk fölött is lebukik a nap:
Azért jöttem, hogy egyszer lássalak.
Forrás: Lélektől lélekig
Eljutattam odáig,
hogy számolgatom
a kalóriát,
az éveket,
hogy méregetem,
ami rám rakódik,
az anyagmegmaradás törvénye
szerint honnan hiányzik,
s amim fogy, hol lesz majd fölösleg.
Forrás: Lélektől lélekig
Figyelted-e
szélben a fákat?
A két jegenyét
nézd csak a kert
közepén, ama két
nyúlánk jegenyét.
Zümmög a távol
torka, süvölt
az ősz szele,
borzong a föld
s a két sudár fa
bólogat és leng.
Jobbra az egyik,
jobbra a másik,
balra az egyik,
balra a másik;
egyforma ütemre
ringanak ők.
A légben, a szélben,
fent, odafent
egyszerre tagadnak
s intnek igent
és – jaj, sose tudnak
összeborulni…
Ez tipikusan kuckó-kompatibilis: csendes, képes, finoman szomorú, nem harsány, nem aktuálpolitika, hanem tiszta líra. Jólesik olvasni – és nem csak egyszer.
Ha jönnek a „simábbak”, jöhetnek bátran. 🌿
Mindig csak várni, hogy a dolgok eléd jönnek,
nem lehet.
Folyton azt lesni, mikor kapsz újabb
esélyeket,
Buta döntés: ne tedd!
Inkább lázadj fel, kelj ki önmagadból őrülten,
hogyha kell,
Ne mondhassák azt rólad, gyáva kolonca vagy
a sorsnak…
Vigyázz, mit miért teszel!
Vedd kezedbe a sorsod, hisz nem vagy
ostoba.
Ne hagyd, hogy elkábítson a vesztesek
mosolya.
Emberként élj, emberként harcolj!
Úgy, ahogy megálmodtad egykor.
Forrás: Lélektől lélekig
Akit szeretsz sebezhetetlen?
akit szeretsz az halhatatlan?
akit magadnak választottál
azt megpróbálod szakadatlan.
Annak oroszlán szívet adjál,
hogy rettentésedet megállja.
kedvenced elcsuklott fejére
súlyos kezedet tedd vigyázva!
Mégse görbüljön haja szála.
Forrás: Lélektől lélekig
A bohóc sírógörcsöt kapott.
Könnye tompán kopogott a deszkán,
a deszka feketére volt festve,
festve volt, álarcban volt,
kényszerű részvét-álarc mögé rejtette
gyalultfa-közönyét,
dehogy akart ő fekete lenni,
pácolt, meleg fényű,
berakásos, tükrös diófa-szekrény
lett volna legszívesebben,
de egyszerű asztal is inkább lett volna,
viaszosvászonnal borított konyhaasztal,
mint fekete, fekete deszka,
melynek vaslakk-részvétét
nem hatották meg a bohóc könnyei,
a sírógörcsbe menekült bohócéi,
aki most nem volt álarcban,
lemosta magáról a púdert, a rúzst,
lemosta a hahotát,
a vigyort, a röhejt,
lemosta, és most sírt, zokogott,
vörössé pöffedő szemhéja mögött
látta az artistát, látta a kötélen,
amint ott lépked délceg-magabiztosan,
s látta, látta a porond porában,
szájából iramló vér-kígyóval,
látta, amint tört testét kiviszik,
s ő, a bohóc, már ott volt,
hogy elvonja a nagyérdemű figyelmét,
vigyorgott, hahotázott,
hasra esett ezerszer,
aztán rosszul lett az öltözőben,
percekig öklendezett a mosdó fölött –
– mindezt látta most
vörössé pöffedő szemhéja mögött,
mindezt látta a bohóc,
a sírógörcsbe menekült,
aki mögött gyászhuszárok álltak,
fekete álarcba merevült gyászhuszárok,
dehogy akartak ők feketék lenni,
parádés huszárok, nyalka testőrök
lettek volna legszívesebben,
vagy ha nem, hát inkább kardforgatók,
káromkodó lovasok,
mintsem feketébe kényszerült gyászhuszárok,
akikből most feltartóztathatatlanul,
ellenállhatatlanul kibuggyant a nevetés,
nem tudni, miért,
talán mert felismerték a bohócot
és eszükbe jutott a sok hasraesés,
talán ezért bukott fel belőlük a hahota,
remegett a válluk, elakadt a lélegzetük,
még a könnyük is megeredt.
A gyászhuszárok röhögőgörcsöt kaptak.
Egy pillanat múlva,
a maguk-feledés csúcsán
már semmi sem különböztette meg őket,
a röhögőgörcsös gyászhuszárokat
a sírógörcsös bohóctól,
egy kívülálló
talán észre sem vette volna,
hogy ön-fejükön taposnak mindahányan.
Pár pillanatig tartott csak,
aztán lecsitultak,
halk hüppögésbe fúlt az indulat,
s lassan megindult a menet
a komor koporsó mögött.
A bohóc a távolba nézett.
Tudta,
a vándorcirkusz lampionos sátra alatt
friss fűrészporral
most szórják fel a porondot.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy oda nem illő, kimondott szóban
Érzem a vesztem.
Egy apró, semmitmondó pillantásban
Érzem a vesztem.
Egy céltalan, meg nem álló mozdulatban
Érzem a vesztem.
Egy lágy, hideg csókban
Érzem a vesztem.
Egy hangos, üres dobbanásban
Érzem a vesztem.
Egy szóban, melyben annyi kétség
Egy pillanatban, mi oly rideg
Egy mozdulatban, miben annyi erő
Egy csókban, mi oly kevés
Egy dobbanásban, mi szívedé, már
Érzem nincs visszaút.
S én mégis büszkén hordom keresztem
De érzem, érzem a vesztem.
Forrás: Lélektől lélekig
