Tán egy beszédes kutya kéne:
jó útitárs és jó barát,
kivel este, tücsökzenére
taposhatnám az út porát.
Talán egy bot… Hiszen beérném
akármilyen görbével is:
görcsös lenne, furkó a végén
– ám kezes jószág, nem hamis!
Talán pipát, dohányt szereznék…
Meggyfapipa és szűzdohány!
Kék füstsárkány-hadat ereszt szét,
játszótársam lesz valahány!
Talán… Egyszer útrakelek majd,
még mielőtt a csönd besző.
Megtalálom. Mosolyog, sóhajt.
S felel szívem, a repdeső.
Forrás: Lélektől lélekig
– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.
– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.
– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.
– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.
– Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem,
amikor a galambok a vállamra szálltak.
Forrás: Lélektől lélekig
Pszichodrámát írt a rozmár.
Közege a sarki szőrmés osztály,
témája a tömör
fehérség-csömör.
Hőse egy zord jegesmedve,
ki bundáját befestette,
hogy ezzel elérje,
csak a bőre alatt maradjon fehérje.
Hogy legyen a műnek valóságtalaja,
színhely: a Szahara.
Ne nevess korán!
Holnap szerepelhet egy színház műsorán.
Forrás: Lélektől lélekig
Leszaladok én minden ágról
mint testekről letépett fátyol.
Az emberbánat értem eljő
– magával visz egy őszi felhő!
(Meggyilkol a gondolat-erdő)
Vagy szétszaggat egy nyári orkán
vagy kés leszek egy hóhér torkán!
Talán nem is gyűlölök senkit,
De szeretni sem tudok semmit.
Bennem tűzhányók tüze lobban
s özönvizek hullnak rá nyomban.
Hej, így van ez minden világgal,
ha telt sok beteg igazsággal.
Pajtás, nézd meg, hogy merre mentem
s ha eltűnök, ne kutass engem.
Írd rá a ködre, szent fejfámra:
Protagoras kihajtott ága
(Vén szadisták fiatal ága).
Mezőtúr, 1922
Forrás: Lélektől lélekig antológia
Huszonkét esztelen, félmeztelen egyén,
egymás hátán-hegyén
nyüzsög lenn a pályán.
Mások mája táján taposnak,
és ha elég laposnak
lát a bíró minden egyest,
megítél egy tizenegyest.
S mert a szegény feje tizenegyest kirótt,
a fele közönség átkozza a bírót!
De senki sem csendes a nagy embertömbből,
mert a másik fele harsány éljent bömböl.
Ezalatt a meccsen néhány sípcsont reccsen,
szerteszét vér freccsen. Fel sem veszi egy sem
a fetrengő játékost. Fontosabb a játék most.
A vad középcsatár átgázol a bekken.
Úgy esik az össze, hogy csak meg se nyekken,
azután a labdát megcélozza jól: goóóóóóól!!!!
Egy alacsony néző, ki oda nem lát át,
ordítva paskolja a szomszédja hátát:
vegye le a kalapját, mert szétverem alapját,
azt a kerek tököt! S feje felé bökött.
Erre az: Ó! Te gaz! Engem sértegetni mersz-e?
Persze! Mind a ketten szólnak egy-két havernek:
Gyertek, fiúk segíteni, ha vernek!
Jöttek is mind verekedni, úgyis kezdtek berekedni.
Buzgón verekedtek, bíz nem voltak restek!
S időnként a gyepre elnyűtt testek estek.
De a két okozót rejti már a bozót.
S merre egy rést leltek, gyorsan elszeleltek.
A többit azután alig egy-két nappal,
a derék rendőrség verte szét kardlappal.
Le a kalappal!
Forrás: Lélektől lélekig antológia
Ébred a holdfény, tűnnek a felhők, lágy zene árad,
s várjuk az álmot, az enyhet adó szép égi csodákat.
Forrás: Lélektől lélekig
Kevés az út
de járni kell
Kevés a fény
de látni kell
Kevés a hang
de szólni kell
Kevés a perc
de várni kell
Kevés a szent
de hinni kell
Kevés a könny
de sírni kell
Kevés a cél
de menni kell
Kevés a sok
de ennyi kell.
Forrás: Lélektől lélekig
I
Mert a szerelem olyan, mint a megduzzadt hegyi patak.
Sietve lefelé iramlik, őrálló sziklának ütközik, kortalan
erői hiányt vagy láthatatlan szépségeket szimatolva
új medreket vájnak, mígnem lecsendesedve,
pajtaillatú mezőket s pásztorszellős legelőket fedez fel.
Fejemet a jégbordás földre szorítom, hallom, hogy jössz,
azt mondják, néhány perce távoztál el. Ma este
fürkészve jár körbe a fogyó Hold. A téli táj mögött
egy másik táj. Szerelemről már nem is beszélünk,
bár verseimbe visszatérsz. Mikor már úgy gondolod,
hogy távol vagyok, én mindig ott leszek melletted,
tűzbe-merülten, melyet testembe szívtam egészen.
Összegyűjtöm parázs elemeit – egy eljövendő időnek.
II
Ahhoz, hogy megtaláld a pásztortűz békességét, nem kell-e
előtte eltévedned és megismerned a félelmet? És ahhoz,
hogy boldog légy, nem kell-e előtte szenvedned, elmerülnöd
a véraláfutásos éjben, a sakálvonításban? A boldogság
sohasem a boldogság üldözése ordas szőrű vadlovakon.
A boldogság adományként adatik meg a harc, a nyomorúság,
a kitartás után. Erre meg így szóltál, miközben a liget
levélszőnyegén mókusok tettek fogadalmi esküt: az a dolog
nem hiányzik, ami nem történt meg, amit az ember még nem
tapasztalt meg. Ennyi volt hát, gondoltam. Az elképzelt képek
elmosódtak bennünk, bár értjük, hogy az ásványi nedvek
a magok burkait támadják, eggyé válunk a beszélő másikkal,
és mégis oly nehezen hajlunk a jövő virágzati ernyője alá.
III
És így szóltam: magányos pásztor, fújjad, fújjad csak
fűzfafurulyádat! Emlékeid tarisznyádban, vándorsólymod
válladon, indulj el az olthatatlan csapások iramán,
nézd, a malomkövek kisajtolták immár a titkok olaját.
Nyugtalan szív, az idő előrehaladt, kövesd a pillangók
útját az aranybarázdákban, és tilinkózzál, pásztor,
mert már megértetted, hogy a megérkezés akadályokon
és erőfeszítéseken át érhető el, olyan ez, mint a költők
harca a himnusszal, s keresd meg azt az ismeretlen
angyalt, akiről már évek óta sejted, hogy a közeledben él,
a szívedben, a karámodban, a pusztádon, ezt az angyalt
meg kell találnod, mert ő az, aki boldog emberré tehet
téged, amikor a görbe utakat kiegyenesíti a szívedben.
Forrás: Lélektől lélekig
