https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Áprily Lajos: Örökség

    Fehér virágok, könnyes álmok
    dalos leánya volt anyám.
    Tavaszi napfényért rajongott
    s megsiratta a hulló lombot
    késő szeptember alkonyán.
    Meleg sugár, vonuló felhő
    szívébe mind nyomot hagyott,
    könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
    apám kacagott, kacagott.

    Anyám rajongó lelke hitte,
    hogy vannak bűbájos csodák,
    hitt babonában, szellemekben,
    Istenben és álomképekben
    és hitte, hogy van túlvilág.
    Ha egy-egy rejtelmes jelenség
    lelkére aggasztón hatott,
    ajkán imával úgy aludt el –
    apám kacagott, kacagott.

    Bolyongok búsan a világban
    kettőjük béna fia, én,
    itt-ott magát szívembe lopja
    a dalvarázs, az őszi fény.
    Az élet véres ostorától
    imám már szinte fölfakad,
    anyám dala, anyám imája –
    s apám kacag, kacag.

    Forrás: —

  • Oscar Wilde: Tavasztól télig (zenére )


    Boldog tavasszal zöld levelek,
    A víg rigónak dala száll!
    Fényútvesztőben keresek
    Vágyat, mit nem láttak szemek,
    Derűs, aranyszárnyú madár!

    Rőt és fehér rózsák között,
    A víg rigónak dala száll!
    Szerelmem földre költözött
    Eszményi kép s öröm mögött,
    Derűs, aranyszárnyú madár!

    A sárga almán láng ragyog,
    A víg rigónak dala száll!
    A szív, az ajk s a lant dadog,
    Vágy rózsái, kinyíltatok,
    Derűs, aranyszárnyú madár!

    De szürke hó ül ághegyen,
    A bús rigónak dala száll!
    Szerelmem meghalt, jaj nekem,
    Lerogytam, míg ő nesztelen,
    Én, a törött szárnyú madár!
    Ó, madaram, meghalt a szív –
    De lelkem újra visszahív!

    Góz Adrienn

  • Oscar Wilde: Silentium Amoris* 

    Mint ahogy a gyakran túl fényes nap
    Visszaűzi komor barlangjába
    A fakó és vonakodó holdat
    Mielőtt dalolna a csalogány,
    Úgy némít el Szépséged, s mindahány
    Szép énekem elhagyja dallama.

    És mint hajnalban a sík réten át
    Szárnyain száguld a szél féktelen,
    Durva csókjától megtörik a nád,
    A zene hangszerét tönkretéve,
    Tüzes szenvedélyem így vitt félre:
    Ha túlzott, elnémul a szerelem.

    De szemeimben biztosan láttad,
    Miért lettem csendes, s hallgat lantom;
    Jobb nekünk, ha útjaink szétválnak,
    Más ajkáról a dalt te vigyázod,
    S néma énekek, sosemvolt csókok
    Céltalan emlékét én megtartom.

    * A szerelem csendje (lat.)

    Rácsai Róbert

    Forrás: Magyar Bábel

  • Oscar Wilde: Impression du matin

    Az éji Temze kék-arany,
    S most szürke harmónia lett.
    Egy bárkát okker széna lep.
    Leúszott; s mint hideg zuhany

    Lekúszott most a sárga köd
    A hidakon; a házfalak
    S a város csupa árny-alak;
    A dóm buborék mind fölött.

    Akkor felébredt hirtelen
    A harsány élet; utcazaj,
    Zörgött szekerek sora, majd
    Madár szólt tetőcserepen.

    Csak egy magányos, sápadt nő –
    Haján nappali fény szaladt –
    Kószált a gázlámpák alatt;
    Az ajka láng, a szíve kő.

    Forrás: Magyar Bábel – Israel Efraim fordítása

  • Oscar Wilde: Hélas

    (Israel Efraim fordítása)

    Hogy minden szélnek hárfája legyen
    Lelkem, elfújjon minden szenvedély,
    Azért lett sutba dobva régi mély
    Bölcsességem s a komoly fegyelem?
    Talán újraírt tekercs életem,
    Ráfirkált egy gyermeteg ünnep-éj:
    „Fújj lusta dalt, únt furulyán zenélj!”;
    S azzal a minden-titkot szétkenem.

    Volt perc, hogy lábam csúcsra hághatott
    Volna, s egy disszonáns akkord – a lét –
    Csaknem az Isten füléig hatolt:
    Halott az az idő? Egy pici bot
    A románcnak épp hogy mézéhez ért,
    S el kell vesztenem lelkem örökét?

    Forrás: Magyarul Bábelben

    Oscar Wilde: Hélas!

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Meghemperegtem minden vágyba lent
    s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
    Ezért veszett el, ami bennem él,
    kemény hitem s tudásom is, a szent.

    Most életem elfirkált pergament,
    amelyre egy ünnepnapon sekély
    dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
    és az egésznek titka tönkrement.

    Járhattam volna egykor fénybe, szép
    ormon, dalolva téged, tiszta élet,
    hogy megbűvöljem az Isten fülét.

    Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
    csak érintettem a mesét, a mézet –
    és árva lelkem kincse semmivé lett.

    Oscar Wilde: Hélas

    (Tellér Gyula fordítása)

    Lelkem, sodorván minden érzelem
    árja, lett bármily-szél-pengette lant –
    s én ezért adtam túl tovasuhant
    bölcsességemen s jó fegyelmemen?
    Hiszem: sorsom csak átírt pergamen,
    melyre vigalmon suhanc-kéz kapart
    henye virelait és furulyadalt,
    alattuk ép a teljes rejtelem.

    Bizony, volt kor, mely napos csúcsra
    volna, a létből – mely zajjal tele –
    egy tiszta húrt zengetni Istenig.
    Hát nincs tovább? A vágy mézcseppjeit
    csak megérintette pálcám hegye,
    s most lelkem jussa vesszen el vele?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Oscar Wilde: Bűntudat

    (Egy sáfrány-színű tanulmány)

    Szeretem topáz-szemedet,
    Mely az éjben vádló fényt vet,
    Szeretem fekvő testedet,
    A leplen e sárga ékkövet.

    Szeretem méz-sárga hajad,
    Mely csontszínű csípődig ér,
    Szeretem a bágyadt ajkad,
    Mely gyermeki ajkamhoz ér.

    Szeretem az enyhe ívet,
    A kalcedon szemhéjadon,
    S imádom sáfrány-színed
    Lágy-vad ártatlanságodon.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája

    (fordította: Kosztolányi Dezső)

    I
    Skárlátszínű fegyverkabát
    nincs rajta, mint előbb,
    mert vér és bor csorgott kezén,
    úgy is fogták el őt:
    az ágyában gyilkolta meg
    kit szeretett, a nőt.

    Fegyencek közt járt, szürke-rossz
    darócruhát kapott;
    fejébe kis sportsipka volt
    s ment fürgén, vígan ott;
    de nem láttam embert, ki így
    bámulta a napot.

    Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben

  • John Donne: Elégia XX – Vetkező kedveséhez

    (ford.: Vas István)

    Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
    ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
    S aki ellenfelére rátalál,
    kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
    El öveddel, mint égöv, ragyogó,
    de sokkal szebb világot átfogó,
    e mellvérttel, melyen az ostobák
    szeme a fénytől nem juthat tovább,
    e fűzővel, mert szép harmóniád
    jelzi, hogy már időszerű az ágy,
    s a halcsont kelti irigységemet,
    mert közeledben és nyugton lehet.
    Ha szép testedről a ruha lehull,
    virágos rétről árnyék elvonul.
    Le ezt a sodronykoszorút, terem
    hajból font diadém is fejeden.
    Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
    szentelt szerelmi templom vár, az ágy.

    Angyal-fehér ruhádat viseled,
    oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
    Paradicsomát, s habár épp ilyen
    fehér az ing a gonosz lelkeken,
    rossz vagy jó szellem, onnan megtudom
    égnek a hajam áll-e vagy húsom.
    Kóbor kezemnek adj szabad utat,
    hátul, elöl, s ha fenn, ha lenn kutat.
    Új Amerikám vagy te, mégpedig
    úgy biztos, ha egy férfi népesít.
    Ó, aranybányám, ó, csodás telep!
    Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
    Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
    s kezem helyére pecsétet ütök.

    Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
    örül, a test meg úgy, ha meztelen.
    A nők testén az ékkő úgy vakít,
    mint Atalanta labdákat hajít
    a bolondok szemébe, hogy ezek
    ne testet, hanem díszt keressenek.
    A női dísz, akár a képkeret,
    s kötés, melyet a laikus szeret.
    Pedig a nők misztikus könyvek itt:
    minket képzelt szentségük mentesít,
    s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
    akár a bábának, oly szabadon
    mutasd magad. E vásznat dobd le már,
    ártatlanságért bűnbánat se jár.
    Csupaszon állok én is teeléd –
    egy férfi takarónak nem elég?

    Forrás: Magyar Bábel

  • Ladányi Mihály: Szép vagy

    Tűzijátékot gyújtanék neked szerelem,
    káprázatos rakétákat,
    hogy elbűvöljelek,
    hosszú verssorokat, hogy körülöleljék tomporodat,
    és égő mondatok hálóiba
    fogjam melledet…

    De lebiggyeszted a szád, csak akkor ragyogsz föl,
    mikor tükörbe pillantasz.
    Szép vagy, mint egy húsevő növény,
    álmos és izgalmakra éhes;
    csókom ijedt állata végigmászik karodon, nyakadon,
    aztán égető nedvek emésztenek el.

    Néha boldogan mesélnék fekete napjaimról,
    a kövekről, amiket
    a feneketlen szakadékba cipelek,
    szánnivaló énekeimről,
    amiket az emberek fülébe üvöltenék,
    hogy felébredjenek,

    az őrült órák kalapácskattogásáról,
    amit egész éjszaka hallok,
    míg nézem a hold lassan menetelését
    a fal penészvirágai közt.
    Szemem leragad reggel a villamoson,
    de aztán újra rád nyílik, szerelem,
    mert te vagy az én napom, tündöklő-tomporú!

    Most
    e kocsmában várok rád,
    ahol piszkos abroszokon
    kiloccsant borcseppek vöröslenek,
    s a fejeket támasztó karok erdejében
    riadt kutyatekintetek
    csillagai közt

    a világból,
    mely a cigarettafüst ősködéből kifordul sisteregve,
    tested forró pusztái villognak csak szemembe,
    ahol, kopott csavargó,
    kiszáradt torokkal kószálok és
    háromnapos szakállal,

    s már csak fáradt, véres szemem
    néz szembe a világgal.

    Forrás: Magyar Bábel

  • Simon István: Száz iramló nyári sor

    Nyáron, amikor
    a vékony
    keréknyom
    beomol,
    száll, ha kocsisor
    közeleg
    a meleg
    úti-por.

    Minden fa külön
    vakotás
    ragyogás
    a dűlőn,
    ég a színe-sincs
    békanyál
    is a nyár
    vizein.

    Akkor se rezdül,
    ha gólya
    lábolja
    keresztül,
    csak a por mesefény
    habozik
    a kocsik
    kerekén,

    s szél-fújta parázs
    lovacskán
    a szerszám-
    vasalás.
    S míg nyújtva nyakát
    mozgatja
    oldalra
    ajakát,

    nyálát habmadár
    tollaként
    szórja két
    zablaszár.
    Jön, jön a menet
    az úton,
    s behunyom
    szememet.

    Máris zöld kölyök
    zavartan
    a kasban
    zötyögök.
    Szemközt velem, de
    rakáson
    a három
    menyecske

    dil-dől ide, meg
    amoda,
    ahogy a
    kocsi megy.
    Mellük blúz alól
    mutatja,
    ha trappba
    fut a ló,

    s milyen kábulat
    lesni lenn
    meztelen
    lábukat.
    Létük kéjesen
    szíven üt
    tizenöt
    évesen.

    Fájok, szédülök,
    ámulón
    bámulom
    a dűlőt,
    s bárhogy nyeldesem
    vert pora
    nem fog a
    betegen,

    nem szűnik a láz,
    mert ma is
    ez a friss
    kocsi ráz,
    s vár a kiskapu,
    ami a
    patika
    illatú,

    sárga kabátú
    bodzafa
    oltalma
    alá bújt.
    S végül ahol is
    kiköt, de
    örökre
    a kocsis,

    ám még trap-trap-trap,
    nyári por
    bármikor
    fölcsaphat,
    s mindég leng, terül,
    ugyanaz
    legbelül
    a kamasz,

    ily lázbetegen
    amíg él, s
    te kísérsz
    szerelem.

    Forrás: Verspatika