Kategória: Versek,

  • Juhász Gyula: Vértanúink

    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke földalol:
    E nagy napon, hol emlék s béke leng,
    A bús bitókra hittel nézzetek!

    Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
    Minden napoknál szebb és szabadabb!
    A nap, melyért mi vérben esve el,
    Nyugodtan haltunk ama reggelen.

    Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
    Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
    Hisz onnan árad, új világ felett,
    Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

    Szabadság minden népnek, aki él
    S halni tudott egy megváltó hitér,
    Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
    Mások szabad prédája, becstelen.

    Testvériség, mely át világokon
    Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
    Ó magyarok, ti élő magyarok,
    A halhatatlan élet úgy ragyog

    Rátok, ha az egekbe lobogón
    Igazság leng a lobogótokon,
    Az Igazság, mely tegnap még halott,
    Világ bírájaként föltámadott.

    A népek szent szövetségébe ti
    Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke így dalol.

    (1918. október 6.)

  • Ady Endre: Október 6. (Az aradi tizenhárom)

    Őszi napnak mosolygása,
    Őszi rózsa hervadása,
    Őszi szélnek bús keserve
    Egy-egy könny a szentelt helyre,
    Hol megváltott – hősi áron –
    Becsületet, dicsőséget
    Az aradi tizenhárom.

    Az aradi Golgotára
    Ráragyog a nap sugára,
    Oda hull az őszi rózsa,
    Hulló levél búcsucsókja;
    Bánat sír a száraz ágon,
    Ott alussza csendes álmát
    Az aradi tizenhárom.

  • Wass Albert: Őszi hangulat

    Mikor a hervadás varázsa
    megreszket minden őszi fán,
    gyere velem a hervadásba
    egy ilyen őszi délután.

    Ahol az erdők holt avarján
    kegyetlen őszi szél nevet,
    egy itt felejtett nyár-mosollyal
    szárítsuk fel a könnyeket.

    Hirdessük, hogy a nyári álom
    varázs-intésre visszatér,
    s vére-vesztett őszi tájon
    csak délibáb-varázs a vér.

    Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
    ne lásson senki felleget,
    hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
    valamikor még itt lehet.

    Ha mi már nem tudunk remélni,
    hadd tudjon hinni benne más:
    hogy ezután is lehet élni,
    hogy tréfa csak az elmúlás.

    A nyári álmok szemfedője
    övezze át a lelkedet,
    amíg a tölgyek temetője
    hulló levéllel eltemet.

  • Jobbágy Károly: Tanítás

    Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját,
    mert könnyen meglehet, hogy felvarrja más.

    Aki szeret, annak hallgasd meg baját, gondját,
    mert könnyen meglehet, hogy meghallgatja más.

    Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba,
    mert könnyen meglehet, hogy rámosolyog más.

    Aki szeret, szeresd! S öleld meg naponta!
    Mert könnyen meglehet, hogy megöleli más.

    És akkor – hidd el! – nem ő a hibás.

  • Rab Zsuzsa: Lehet

    Hát még lehet? Mégis lehet?
    Lehet?
    Virágos isten küldött tégedet!
    Megint veled? Veled, veled, veled?
    Az ócska sláger-dallam is nevet,
    sajnos, a vénkisasszony is nevet,
    mi tagadás, a bácsi is nevet,
    nevet, nevet, hogy lehet,
    hogy veled,
    megint veled, hogy azért is lehet,
    hogy tiporjuk vakon az éveket,
    külön-külön, mégis veled, veled,
    a metrólépcsőn ifjú szédület
    röpít és részegít, s az is nevet
    és csúfolódón nyelvet öltöget,
    azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
    bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
    és zörgő szíved is szeret, szeret,
    s már nem számoljuk rég az éveket,
    már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
    kicsoda játszott velem és veled,
    csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –
    Sors ez? Vagy harc? Szerelem? Szeretet?
    Majd vénülök magamban, nem veled,
    mint olvasón, morzsolok éveket,
    pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
    és minden éjszakám veled, neked,
    és minden reggelem neked, veled,
    és mindig nélküled és nélküled,
    halálos ágyamon, ott is veled.
    Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
    Amire nem jutott szavam neked,
    elmondja majd Istenem-Istened.

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Tudod, milyen szomjas vagyok?
    Az éj a száraz földre hull.
    Fölötte csillag ég és csillag ég,
    de víz sehol, sehol se csobban.

    Szomjas vagyok, mint a homok,
    mint fák a villámvert hegyoldalon,
    mint zuhanó madár, ha eltévedt,
    s nem ér le a tóig a szárnya.

    Szomjas vagyok, mint gyermek, aki sír,
    mint anya, aki gyermekére vár,
    mint temető, ha elhagyott,
    s füvét nem mossa könny, se zápor.

    Szomjas vagyok, mint a halál.

  • Gyurkovics Tibor: Kegyelem

    Mily szomorú a lélek alja,
    a lélek ege mily magas,
    azért lettünk, hogy égbe törjünk,
    vagy földre hullni ugyanaz?

    Madárképesség, lélek-ára,
    szárnyaszegett hit, hontalan,
    azért lett szárnya, hogy röpüljön,
    azért röpül, mert szárnya van?

  • Károlyi Amy: Így

    Halkan mondjad, – hangosan hallik, –
    vissza ne verjék messzi falak.
    Leírni talán nem is szabad.

    Orcádra fessed rózsaszínnel,
    bújtasd mosolyos csigaházba,
    didergésbe és könnyű lázba.

    Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
    akadó lélegzetbe vessed.
    Hogyha szereted, így szeressed.

  • Károlyi Amy: Ölelés

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
    Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
    s dobognak benne mind a csillagok.

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez asszonyosan diadalmas, teljes,
    mint kiszabadult, röppenő madár?
    Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
    miből e nem várt fűzfagally hasadt, –

    mi rugalmas és most született ifjú,
    mint szökőkúton hajnalban a csepp?
    Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
    mely magányomból hozzád vezet?
    Egyik pillére az én tenyerem,
    másik pillére a te kezed.

  • Oravecz Imre: Örömóda

    Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,
    a fénynek, mely reggel beárad a házba,
    az ablaknak, melyen át kinézek,
    a levegőnek, melyet belélegzek,
    az ételnek, melyet magamhoz veszek,
    a víznek, mellyel szomjam oltom,
    a tűznek, melynél melegszem,
    a ruhának, mely befedi testem,
    az ajtónak, melyen át a szobába lépek,
    a földnek, melyen járok,
    az útnak, melyen sétálok,
    a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
    a falevélnek, mely elém hull,
    a fűnek, melyet nyírok,
    a magnak, melyet elültetek,
    a zöldségnek, melyet magam termesztek,
    a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
    az erdőnek, melybe vágyom,
    a papírnak, melyre írok,
    a ceruzának, melyet közben fogok,
    a terasznak, hova munka után kiülök,
    a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
    a széknek, melyben helyet foglalok,
    az estének, mely felváltja a nappalt,
    a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
    a tücsökcirpelésnek, melyet sokáig hallgatok,
    már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.