Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
vergődik, mintha egy madár szárnya verne.
Én akkor leltem magamra,
mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
lett a fájdalom, mikor megértettem,
hogy nem élhetek én sem egyedül.
S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
veled sem veszíthetem el magam.
Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyetlen szavad
tüzénél
melengetem
árva szívem:
S bódultan,
mélázva
hallgatom
egyszavas
Szó-szimfóniád!
megtelek vele,
mint mélyen zengő
hegedűhanggal a
koncertterem, s e
szó a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Szemed szédülő lelked tükörterme.
Benne minden annyira eltúlzott, s mégis
olyan valószínűtlenül őszinte.
A szemed a szerelmem. A szemed fétis.
A szemed a minden. Te a szemed vagy.
Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.
Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;
sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.
Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy;
ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.
Vágyak és gátak laza hálójában
mocorog, vár egy sosem használt szerelem.
És ha egyszer igazán közel jönnél,
úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,
én csak nézném azt az eleven homályt,
és Nálad maradnék örökre… Végre.
Forrás: Lélektől lélekig
Te voltál szép minden szépben,
Tél havában, napsütésben,
Ha a fagy tavaszra váltott,
Benne csendült kacagásod.
Te voltál szép minden szépben,
Tengeri táj holdfényében,
Új paloták ablakában
A te gyermekarcod láttam.
Te voltál jó minden jóban,
Ételemben, italomban,
Puha paplan melegében,
Álmaimban, téli éjben.
Te voltál jó minden jóban,
Tartósban és elmúlóban,
Vigasz voltál, ha a bánat
Vetett nekem tüskeágyat.
Ha szemem jövőbe látott,
Hited tette, lobogásod.
Ha a múlt réme kísértett,
Feledni tanultam érted.
Öreg volnék, ha nem volnál,
De tavaszi mosolyodnál
Friss rügyet hajt sorsom fája
S több a zöldje, mint az árnya.
Forrás: Lélektől lélekig
Köszönöm a létezést. Az életet, a testet!
Az érzékeim. Elmém. Zajokat és csendet.
Köszönöm, köszönöm az egyedüllét korát!
Köszönöm a jót, meg minden mostohát!
Köszönöm a magányt, s hogy bennem, vagy, s én benned…
Köszönöm győzelmem, a régen elveszettet.
A családot köszönöm! Barátoknak sorát.
Köszönöm, mi volt, mi nincs, de lehet tovább!
Betegséget, békét! Az azokból tanultat!
Köszönöm a dicsőt és minden nyomorultat.
Köszönök gyógyulást, fényt és egészséget.
Köszönöm a csúnyát, s vele minden szépet.
Minden pillanatod! A tisztát, a levegőt!
Köszönöm, hogy hittem, jobban, mint azelőtt!
Köszönöm, hogy élek e mennyei pokolban.
S köszönöm, hogy vagyok, hogy leszek!
És hogy voltam.
Forrás: Hatvan, 2020. július 01.
Tudod az én vágyaim,
és a lehetséges valóság
közelebb esnek egymáshoz,
az én vágyam olyan vágy,
amiben lapul a remény,
hogy lesz egy napja az életünknek,
amikor ott vagyunk
egymással szemközt,
nem úgy, mint két idegen,
hanem, mint kik összetartoznak,
hosszú évek óta
fogják egymás kezét,
nem zavartan, mint ki szembesül,
hanem boldogan, sírva és nevetve,
mint kik régóta vágyták ezt a pillanatot,
nem is tudom, valami gyönyörűséget
szerettem volna mondani
erről az elképzelt, remélt találkozásról,
ahol talán a szerelem szóba se kerül,
de a szeretet takarná el,
és sütne a Nap, esne az eső,
végre együtt láthatnánk a szivárványt,
és neked köszönném meg,
amit másnak már,
az égieknek,
a mindenhol jelenlevőknek
olyan sokszor megköszöntem,
hogy vagy nekem,
meginnánk
azt a rég tervezett pohár bort,
fehéret,
és a szemedbe mondanám,
hogy mekkora erő van benned,
hogy határokon túl is
örömet teremtettél bennem,
és, és, és…
tudom is én, hogy mit,
de azt nagyon.
/2007. április 30.
„A szeretetnek melege van a természet hidegében,
világossága van az élet sötétségeiben,
és a szeretetnek ajkai vannak,
amik mosolyognak velünk az örömben,
és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.”
(Lengyel Ferenc fordítása)
A villám sem él sokáig
fényében magányosan,
csupán addig, míg elérhet
felhőtől az első fáig,
mellyel egyesülni vágyik.
A vers maga is olyan.
Fényében magányosan
addig él, ameddig élhet,
felhőtől elér a fáig,
indul tőlem, s meglel téged.
Forrás: Lélektől lélekig
Lucian Blaga, költészet, vers, villám, találkozás, megszólítás
Szavakba csordul belőlem a hála.
Nem mert jó és szép vagy,
nem mert fáradt álmok szólnak rólad,
nem mert kezem kezedbe fogadod,
nem mert csendes félhomály ül mosolyod szegélyén,
nem mert átjár sötétkék hiányod,
nem mert novemberi zarándok szelek fújnak;
hanem mert remegő sóhajjal tudom: vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor egy emberrel későn találkozol,
s meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz… s hiányolsz,
úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét…
Jegye más vonatra szól.
Tudod, hogy ő is néz, s elkapott tekintetében,
mintha magával vinné álmaid kulcsát… mindazt, mit vársz.
Úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét…
Hidd el, ki igazán rád vár, ő megtalál… nem tűnik el.
Időben ott leszel, nem késhetsz, nem késel el… ő rád talál.
Vele találkozol.
S meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz… s hiányolsz.
Úgy tűnik éppen, épp csak egy perc kell, épp csak egy perc,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s megfogja felé nyújtott kezed.
Jegye tiéd mellé szól.
Forrás: Lélektől lélekig
