https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Szabó Katalin – Fátyol (Vastaps)

    A deszkákat jelentő világon
    súgólyukba taszítva halkul a lelkiismeret.
    Taps helyett indulatok dübörögnek
    s olcsó statiszták játszanak rég elfeledett hősöket.

    A darab megbukott,
    de hiába. Mű-sorokba rendeződve a nézők,
    holnap talán ők lesznek műsoron…
    Kiplakátolva életek, sorsok…
    Holnapra feledik…

    Műkönny szárad az arc piros pozsgáján,
    a szív belül már rég meghasadt.
    Kosztümöt kosztümre halmozva,
    csupán a nagy alakítás marad.

    Talán ott a sor közepén ül,
    jegy nélkül, a sötétségbe burkolva
    az az egy, ki még sírni tud…
    De már egyre megy, hogy érzed-e amit látsz
    vagy csak átéled, holnap majd rajtad nevetnek
    s a taps rajtad dübörög majd, de nem érted.

    S ahogy lehull majd a bordó brokát,
    elrejti némán az elhullt véred nyomát.
    Felseprik majd szíved darabjait,
    s te csendben mosva arcodat
    elveszted ami lenni akartál: a Valakit.

    Tükrödre vetődik majd szemed,
    végre rádöbbensz majd:
    nem eljátszanod kell,
    hanem meglelned önmagad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztes Ágnes – Egyedül

    Lehet erős az ember
    és próbálkoztam is vele elégszer:
    a mondat másik fele lemaradt:
    rávít a kényszer.

    Elbírtam én, amit cipelni kellett,
    mert nem volt hol letenni.
    Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
    ó, csupa semmi!

    Mert a magány, az szégyellnivaló,
    csilingelve riaszt, akár a pestis.
    Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
    lélek is, test is.

    Néha boldog az ember egyedül,
    és néha kőkemény –
    de belül fojtott gyöngédség az asszony
    meg eszelős remény.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vitéz Ferenc – életrajzi szilánk

    Vitéz Ferenc (1965– ) kortárs magyar költő, író, irodalomtörténész, kritikus.
    Költészetére a klasszikus formakultúra, a litániaszerű építkezés és az egzisztenciális teljességigény jellemző. Verseiben a személyes tapasztalat, a hit, a szerelem és az idő kérdései nem elkülönülnek, hanem egymást áthatva jelennek meg. Hangja visszafogott, de sűrű: nem kijelent, hanem összerak.

    A Varázsszem című műve nem kérdez, nem magyaráz, nem vitázik – felsorol, mint aki pontosan tudja: az élet nem egyetlen összetevőből áll, hanem kényes arányokból. Ha egy is hiányzik, nem működik a varázs.

    A „kell” ismétlése nem parancs, hanem belső szükségszerűség. Nem ideológia, hanem tapasztalat beszél. Az erotikus sor nem kilóg, hanem a helyére kerül: nem külön világ, hanem ugyanannak az egésznek a része, mint a gyerekkor, a fegyelem vagy a nemlét.

    A zárás nem birtoklás és nem kijelentés, hanem tanulás: „Vakon tanulnám, ma azt, hogy nálad.” Ez kortárs gondolat, régi, tiszta hangon elmondva.

  • Vitéz Ferenc – Varázsszer

    Kell bele magány, kell bele társ is.
    Kell bele élet, s kell a halál is.
    Kell kicsi félsz és félelem is: nagy.
    Kell bele nap, hold, s távoli csillag.

    Szerelem is kell, ölelés és görcs.
    Kell bele gyökér s vastagodó törzs,
    meg a nőtt lomb és füttye madárnak.
    Kell bele mosoly, kell bele bánat.

    Retinák s a szem mögött az álom,
    kell büszkeség és a szánom-bánom.
    Kell utazás is, vad hullám-emlék,
    kell a mennyország, és kell a nemlét.

    Kell bele homlok s hajlabirintus,
    kell gyönge járás, és kell a virtus.
    Gondolat is kell, bele a lélek,
    egy kis könny, kicsi bú, s kell egy vércsepp.

    Messzi út is kell, várakozás, bölcs,
    mint ki az erdő méhe-szülött tölgy.
    Kell pihe szó és harang zúgása,
    s kell, hogy ki megjön, valaki várja.

    Kell egy háztető s padlás sötétje,
    kell a gyerekkor virágos rétje.
    Hancúrozás kell szénabogolyban,
    s elrejtőzni kell kiflinyi holdban.

    Kell fegyelem még: fénye alázat.
    S kellesz, gyönyörűm, vesd le ruhádat.
    Kell a kezed, szád szép íve is kell,
    s vén szárnyú kamasz, aki nem ismer.

    Kell hűvös este s ránca mosolynak,
    hajnali forrás, őzike holnap.
    Szemem becsuknám. Simogatnálak.
    Vakon tanulnám, ma azt, hogy nálad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Horváth Lóránd – Ketten vagyunk

    „De látok egy másik törvényt
    az én tagjaimban, mely ellenkezik
    az elmém törvényével…”
    (Róm 7,23)

    I.

    Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
    Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.

    A Lét partján, hol született a Kétség
    Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.

    Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
    Ő segített mindig magamra lelnem.

    Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
    – Meséltek Róla sejtelmes szavakban.

    Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihűltek,
    Észrevettem, hogy zenéje van az űrnek.

    Ő volt a zene és én voltam az űr,
    Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.

    Ő volt a csíra, én csak a héj voltam,
    Ő napként derengett, én árnyékoltam.

    Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
    Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.

    Az ének Éne, zenék zenéje: Fény,
    Én árny, vak árny, folt a lét üregén.

    II.

    Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
    Csak itt volt bánatok, örömök között.

    A világ Vele lett teljes, egész,
    És így lett nekem a világ kevés.

    Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
    Én a Nem, s mégis megvan nélkülem.

    Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
    Minden gonoszban én voltam a mag.

    Ellene megyek? – Nem védi magát.
    Én vesztek, ha elveszem igazát.

    Mert nincs Ő velem, azért van magány,
    Sírok mint csecsemő anyja után.

    S ha betelek vele, sok Ő nekem,
    Túlcsordul gáttalan életemen.

    Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
    Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.

    Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
    Ő arcom kínját, én álma szépségét.

    Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
    Én mindig tövemig égek vissza.

    III.

    Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
    Összezárva rokon, ismeretlen.

    Örök ellentétek, szín és fonák,
    Egymást felváltó, két külön világ.

    Űzzük egymást vak szerelemmel,
    Ki nem józanít ebből a reggel.

    Lelkünk törvénye ez a szeretet,
    Örök ige már, csupa forró tett.

    Mérjük egymást, végtelen a mélység,
    Nézzük egymást, teljes a sötétség.

    Mint ólmot a feneketlen tenger,
    A mélység minden kutatót elnyel.

    S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
    Ő az örök bú, én a csodálkozás.

    Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
    Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.

    Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
    Benne puha a bazaltszikla is.

    Ő és én, együtt, egymásba zárva,
    Két iker egy, fájunk a világra.

  • Rácz Sándor – Ha lehull

    Ha lehull
    az utolsó álarcom is
    alatta semmi se lesz
    és a csöndes nézőtéren
    valaki egészen halkan
    zokogni kezd

  • Ellen Niit – Ha ismerlek gyerekkoromban

    Ha ismerlek gyerekkoromban,
    biztosan neked ajándékozom
    sárga kis hólapátomat,
    piros homoklapátomat,
    s a csillagokkal telefestett
    kék vödrömet,
    minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
    a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
    a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
    és a leghosszabb csúszdát,
    amit csak ismerek.

    A hordókat csorgó ereszek alján,
    feketén csillogó vizükkel,
    feketén csilladozó, mély vizükkel,
    a víz alatt lakó meséket is,
    a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
    (a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
    s arról a furcsa sajdulásról,
    amely lehajló tarkómat súrolta,
    mint egy madár,
    vagy lélek,
    vagy golyó.

    És azt hiszem,
    a sárga mackót,
    a szegény, kopott orrú sárga mackót,
    minden titkával együtt –
    neked ajándékoztam volna azt is,
    utána sírdogáltam volna,
    magam sem értve:
    a veszteségtől-e, vagy örömömben.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László – Elfogynak a fák

    Elfogynak a fák a parton
    éjszakánként lassan, lassan,
    amikor az Isten szeme
    jéggé fagy a kék magasban.

    Ilyenkor az éhes fűrész
    nem énekel, mert nem szabad.
    Ilyenkor az éhes ember
    nem nyöszörög, bár megszakad.

    Fáért nem kár, lesz helyette,
    hisz tavasz jön, új ültetés,
    de a nyomor parancsol itt,
    melle csupa kitüntetés.

    A tuskókon Isten keze
    kalácskát formál a holdból
    az éhező kisdedeknek,
    de csak holdból, de csak holdból.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Fodor András – Pár napja csak

    Pár napja csak, hogy nem vagy előttem
    s már megképződik bennem a csoda,
    hogy valahol a közönyös világok
    öröktől forgó szerkezetében
    vonásaidhoz kötözött a sors.
        Egymás
    gondjaiban létezünk.

    Már fülem kagylójában vélem
    hallani újra a hangot,
    mely alattunk az össze-vissza város
    esővert, fázós árkai fölött
        menekítő honát, ízét
    adja a tiszta szónak.

    S érzem szemed másíthatatlan
    fények, színek küllőiből
    kinyíló kettős gyűrűjét,
    amint eleven szirmába fogva
        árasztja vissza rám az ég
    megőrzött aranyát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Csak így…

    Hogy miért csak így:
    Ne kérdezzétek;
    Én így álmodom,
    Én így érzek.

    Ilyen messziről,
    Ilyen halkan,
    Ily komoran,
    Ily ködbehaltan,
    Ily ragyogón,
    Ily fényes vérttel;

    Űzött az élet,
    S mégsem ért el.

    Menedékem:
    A nagy hegyek,
    Az élet fölött
    Elmegyek;

    S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
    Én, örök vándor, s örök idegen.

    Forrás: Szeretem a verseket