https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Oscar Wilde: Húsvét napja

    Ezüstkürtök zengtek a Dómon át,
    Áhítatban térdeltek az emberek,
    S én észrevettem tarkójuk felett,
    Mint egy nagy Istent, Róma Szent Urát.

    Papként habfehér palást fedte vállát,
    Királyként vöröset öltött magára,
    S fején volt hármas aranykoronája*:
    Fény és dicsőség kísérte a Pápát.

    Titkon visszaosont ahhoz a szívem
    Ki magányos tengernél kóborolt**,
    És pihenőt hiába keresett:

    ’Róka, madár talál nyugvóhelyet,
    Egyedül én vándorlok kimerülten,
    Lábam sebes, könnyel iszom a bort.’

    Forrás: Magyar Bábel – Rácsai Róbert fordítása

  • Oscar Wilde: Hélas

    (Israel Efraim fordítása)

    Hogy minden szélnek hárfája legyen
    Lelkem, elfújjon minden szenvedély,
    Azért lett sutba dobva régi mély
    Bölcsességem s a komoly fegyelem?
    Talán újraírt tekercs életem,
    Ráfirkált egy gyermeteg ünnep-éj:
    „Fújj lusta dalt, únt furulyán zenélj!”;
    S azzal a minden-titkot szétkenem.

    Volt perc, hogy lábam csúcsra hághatott
    Volna, s egy disszonáns akkord – a lét –
    Csaknem az Isten füléig hatolt:
    Halott az az idő? Egy pici bot
    A románcnak épp hogy mézéhez ért,
    S el kell vesztenem lelkem örökét?

    Forrás: Magyarul Bábelben

    Oscar Wilde: Hélas!

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Meghemperegtem minden vágyba lent
    s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
    Ezért veszett el, ami bennem él,
    kemény hitem s tudásom is, a szent.

    Most életem elfirkált pergament,
    amelyre egy ünnepnapon sekély
    dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
    és az egésznek titka tönkrement.

    Járhattam volna egykor fénybe, szép
    ormon, dalolva téged, tiszta élet,
    hogy megbűvöljem az Isten fülét.

    Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
    csak érintettem a mesét, a mézet –
    és árva lelkem kincse semmivé lett.

    Oscar Wilde: Hélas

    (Tellér Gyula fordítása)

    Lelkem, sodorván minden érzelem
    árja, lett bármily-szél-pengette lant –
    s én ezért adtam túl tovasuhant
    bölcsességemen s jó fegyelmemen?
    Hiszem: sorsom csak átírt pergamen,
    melyre vigalmon suhanc-kéz kapart
    henye virelait és furulyadalt,
    alattuk ép a teljes rejtelem.

    Bizony, volt kor, mely napos csúcsra
    volna, a létből – mely zajjal tele –
    egy tiszta húrt zengetni Istenig.
    Hát nincs tovább? A vágy mézcseppjeit
    csak megérintette pálcám hegye,
    s most lelkem jussa vesszen el vele?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Oscar Wilde: Bűntudat

    (Egy sáfrány-színű tanulmány)

    Szeretem topáz-szemedet,
    Mely az éjben vádló fényt vet,
    Szeretem fekvő testedet,
    A leplen e sárga ékkövet.

    Szeretem méz-sárga hajad,
    Mely csontszínű csípődig ér,
    Szeretem a bágyadt ajkad,
    Mely gyermeki ajkamhoz ér.

    Szeretem az enyhe ívet,
    A kalcedon szemhéjadon,
    S imádom sáfrány-színed
    Lágy-vad ártatlanságodon.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • John Donne: Elégia XX – Vetkező kedveséhez

    (ford.: Vas István)

    Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
    ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
    S aki ellenfelére rátalál,
    kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
    El öveddel, mint égöv, ragyogó,
    de sokkal szebb világot átfogó,
    e mellvérttel, melyen az ostobák
    szeme a fénytől nem juthat tovább,
    e fűzővel, mert szép harmóniád
    jelzi, hogy már időszerű az ágy,
    s a halcsont kelti irigységemet,
    mert közeledben és nyugton lehet.
    Ha szép testedről a ruha lehull,
    virágos rétről árnyék elvonul.
    Le ezt a sodronykoszorút, terem
    hajból font diadém is fejeden.
    Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
    szentelt szerelmi templom vár, az ágy.

    Angyal-fehér ruhádat viseled,
    oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
    Paradicsomát, s habár épp ilyen
    fehér az ing a gonosz lelkeken,
    rossz vagy jó szellem, onnan megtudom
    égnek a hajam áll-e vagy húsom.
    Kóbor kezemnek adj szabad utat,
    hátul, elöl, s ha fenn, ha lenn kutat.
    Új Amerikám vagy te, mégpedig
    úgy biztos, ha egy férfi népesít.
    Ó, aranybányám, ó, csodás telep!
    Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
    Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
    s kezem helyére pecsétet ütök.

    Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
    örül, a test meg úgy, ha meztelen.
    A nők testén az ékkő úgy vakít,
    mint Atalanta labdákat hajít
    a bolondok szemébe, hogy ezek
    ne testet, hanem díszt keressenek.
    A női dísz, akár a képkeret,
    s kötés, melyet a laikus szeret.
    Pedig a nők misztikus könyvek itt:
    minket képzelt szentségük mentesít,
    s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
    akár a bábának, oly szabadon
    mutasd magad. E vásznat dobd le már,
    ártatlanságért bűnbánat se jár.
    Csupaszon állok én is teeléd –
    egy férfi takarónak nem elég?

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: 1. Szent szonett – Lecke az árnyékról

    (ford.: Kálnoky László)

    Várj, kedvesem, fölolvasok
    a szerelem könyvéből egy lapot.
    Háromórás sétánk alatt
    nyomunkban két árnyék haladt,
    mit létre saját alakunk hozott;
    de most a nap fejünk fölött van épp,
    lábunk árnyunkra lép,
    s minden, mi nem fény, megfogyatkozott.

    Látván, szerelmünk mily heves,
    minden árnyék, gond, csalfa mez
    kitért előlünk; s most nem így van ez.

    A szerelem nem ért tetőre még,
    ha féli a mások tekintetét.

    Ha szerelmünk dele letűnt,
    majd más irányú árnyékot vetünk.
    Amaz elsők más szemeket
    tettek vakká, de majd ezek
    a mi kettőnk látását veszik el.
    Ha egyszer a szerelem alkonyul,
    megcsalsz majd álnokul,
    s én olyat teszek, mit titkolni kell.

    Reggeli árnyék megy tovább,
    ők nyúlnak egész napon át –
    De jaj, rövid a nap, ha hűl a vágy!

    Növő vagy teljes fény a szenvedély,
    s délutánjának első perce éj.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Éjféli vers Luca napján, mert ez az év legrövidebb napja

    (ford.: Vas István)

    A nap s az év az éjfélt érte el,
    Luca hét órán át veti le csak
    álarcát, kimerült a nap,
    elszórt kis tüzeket lövell.
    Már magába ivott
    a vízkóros föld minden balzsamot,
    az élet, mint ágy végén a halott,
    lapul, de hozzám képest eleven:
    a Sírfelirat vagyok mindezen.

    Úgy nézzetek engem, ti, akik a
    jövő tavasszal lesztek szeretők,
    mint általános temetőt;
    a szerelem-alkímia
    engem már áthatott,
    a semmiségből sajtolt párlatot,
    hülye nyomorból, és most átadott
    a nincs-nek, amely mindig visszavár,
    s újjászült a hiány, homály, halál.

    Mások mindenből kivonják a jót,
    éltető lelket, formát, szellemet.
    A szerelem lombikja tett
    semmivé engem. Nagy folyót
    sírtunk, és az egész
    világ – mi ketten – fúltunk bele, és
    két káosz lettünk, amikor kevés
    volt nekünk, amik voltunk; néha meg
    lelkünk elszállt s maradtunk tetemek.

    Az ős-elixír-semmiből fakadt
    létem, mikor ő meghalt (oly hamis
    e szó!). Hisz tudnám magam is,
    ha férfi volnék; célt, utat
    az állat is követ
    (ha az vagyok), de még a fák, kövek
    is tudják, mi a vágy és gyűlölet;
    s ha közönséges semmi, árny vagyok,
    hol van a test s a fény, amely ragyog?

    De Semmi vagyok; nem újul Napom.
    Ti szerelmesek, most a gyönge Nap
    a Bakhoz új kéjért szalad,
    hogy majd vigadjatok nagyon
    a kurta nyáron át.
    Kedvesem ünnepli az éjszakát.
    Hozzá készülök. Ez az óra hát
    az ő számára hajnal s alkonyat.
    Éjfélbe ért az esztendő s a nap.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Búcsúzás: megtiltva bánatot

    (ford.: Károlyi Amy)

    Akár ha jámbor távozik
    és hívja lelkét szelíden,
    barátja szól: most búcsúzik
    a lehellet, más mondja, nem:

    így oldódjunk el nesztelen,
    nincs könny-ár, sóhaj-fergeteg,
    az öröm is szentségtelen,
    ha bámulhatja a tömeg.

    Aggaszt e földről-költözés,
    találgatjuk hogyan s miért,
    de égi szféra-reszketés,
    ha messzi van is, mégse sért.

    Nem tűrik földi szeretők
    (kiknek a lelke testi vágy)
    a távolt, elveszítve ők
    szerelmük elementumát.

    De a miénk tűz-tiszta lett,
    magunk se tudjuk micsoda,
    érte lelkünk kezeskedett,
    nem bánt szem, száj, kéz távola.

    Ezért két lelkünk egy marad,
    ha mennem is kell, egybe-van,
    tágul inkább, de nem szakad,
    mint légiessé vert arany.

    Két lelkünk csakis úgy lehet,
    ahogy körzőn kettős a szár,
    tiéd a pontba-rögzített,
    mégis mozog, ha párja jár.

    S ámbár e szár középen ül,
    mégis ha párja útra kél,
    hajlik felé, utána dűl,
    feláll, mikor az visszatér.

    E szár legyél, ki arra tör,
    hogy rézsút rohanjon velem;
    szilárd-voltodtól ép a kör,
    így végzem én a kezdetem.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Az évforduló

    (ford.: Kálnoky László)

    Királyok s kurtizánjaik,
    rang, báj, ész minden fénye itt,
    s a nap, mely a múló évszakokat
    teremti, most egy évvel korosabb,
    mint mikor megláttál s megláttalak:
    minden a pusztulás felé halad,
    csak szerelmünk nem lesz halott;
    nem ismer holnapot, sem tegnapot,
    bárhogy rohan, számunkra közeli:
    első, végső, örök ünnepnapját üli.

    Két sír lesz, mely minket bezár,
    egyben nem válás a halál.
    Ó, jaj, mint más fejedelmek, magunk,
    kik egymásban fejedelmek vagyunk,
    vakok leszünk holtan és süketek,
    bár esküs édes-sós könny éltetett;
    de lelkünk, hol a vágy az úr,
    s más érzelmek csak bérlők, megtanul
    így élni, vagy nő ott fent vágya még,
    ha testünk sírba száll, s lelkünk sírból kilép.

    Ott boldogok leszünk megint,
    de csak úgy, mint a többi mind;
    most királyok vagyunk, s nem látható
    itt lenn több ily király s alattvaló.
    Van-e nálunk sebezhetetlenebb,
    ha árulónk csak egyikünk lehet?
    Távozzanak félelmeink,
    szeressünk méltón, s nőjön éveink
    száma, míg tollunk hatvanat jegyez:
    uralmunknak csak a második éve ez.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: A kereszt

    (ford.: Mezei Balázs)

    E keresztfát hordozta Krisztusom;
    képmása, én: e fát tagadhatom?
    Semmit sem ér az áldozat nekem,
    a választott oltárt ha megvetem!
    Hordozza vétkeink, ám illik-e
    e gőgöt is magára vennie?
    Képére nem tekintsz: tán azt hiszed,
    fájdalmait így elkerülheted?

    Keresztemet nem perli el sose
    botránkozás, szószék, hamis ige.
    Nem perli, nem perelheti, hiszen
    gyötrőbb feszülni nincs-keresztemen.
    Rosszabb a jobb: mivel a feszület
    hiánya még keservesebb kereszt.
    Amit az égi vacsorán adott
    nekem az Úr: keresztem tagadod?

    Kétled talán, hogy van erőm elég
    hordozni tárt karom feszületét?
    Kereszt, ha úszol, minden mozdulat,
    árboc s vitorlavég keresztet ad.
    Nézz fel: madártest rajza is kereszt,
    tekints alá: ott lenn is ezt keresd.
    Kereszt feszül égbolt és föld körött:
    az egyenlítőt metsző délkörök.

    Jó balzsam a kereszt, ha látható;
    a láthatatlan előbbrevaló:
    titokzatos kenőcs, fiatalít,
    elűzi testi-lelki gondjaid.
    S midőn a kínok megtisztítanak,
    nem kell kenőcs: ön-gyógyszered te vagy.
    S ha hévvel hordozod keresztedet,
    akkor leszel keresztrefeszített.

    S miként a szobrász is csak ezt teszi,
    amit a szikla rejt, faragja ki,
    gyötrődve bontsd ki lelked rejtekét,
    s Megváltód mása, sőt: személye légy.
    De mint a mágus is lehet hamis,
    ön-megvetésed olykor gőgöd is.
    S ahogy a jó ebédtől hasmenés,
    lehet alázatodból kérkedés,

    e torzszülött: ezért a jót, amit
    a gyötrelemben lelsz, keresztre vidd
    s az öt érzéket éppígy, mert ha nem,
    közös romlásotok hamar leszen.
    Mert ha a szem csak a jót keresi,
    ama kígyót el nem kerülheti.
    A többi négyen éppígy úr legyen
    a vasnál is szigorúbb fegyelem.

    S mivel e négy a térben nem mozog,
    leginkább óvd a fürge szemgolyót
    s a könnyen-hevülő ember-szívet,
    e föld-rokont kell megfeszítened,
    ha tiltott ég felé emelkedik,
    s keresztre vonnod csüggedéseit.
    S miként az agy a varratokon át
    (képük: kereszt) tisztítja önmagát,

    ne szólj, amíg a sóvár értelem
    meg nem feszíttetik kereszteden.
    Bármit találsz, kivánd keresztjeid,
    keresztre sose mást: magad feszítsd.
    A Szent Kereszt bennünk bőven terem,
    ha képeit óhajtjuk szüntelen
    s még inkább, ha következményeit:
    a test s a lélek feszületeit.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Asszonyi állhatatosság

    (ford.: Jékely Zoltán)

    Szerettél hát egy napig kereken,
    holnap, ha elhagysz, mit mondasz nekem?
    Új esküdet előbbről keltezed,
    vagy – változás esett,
    mondod, kettőnkben, s már másak vagyunk?
    Zsarnok a vágy: félvén fogadkozunk;
    hát tettet s esküt megmásíthatunk?

    Vagy azt: halál s frigy egyaránt felold,
    s szerelmi eskü addig köt, amíg
    halál-más álomtól fölbontatik?
    Vagy, hogy szándékod igazold,
    azt, hogy: mert csel s csapongás vezetett,
    most hát hű is csak álsággal lehetsz?

    Hiú bolond, én, kifogásaid
    megcáfolhatnám sorra itt,
    de bölcsebb, ha hagyom:
    holnap tán én is így gondolkozom.

    Forrás: Magyar Bábel