Kategória: Világlíra

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Lámpaernyő

Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
s jóság…! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szivek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tünt,
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes…!
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!…
Mi az megint már? Ki keres?
Ahá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda!
Gyorsan!… S az ajtót tegye be!…
Mit is beszéltem? Micsoda?
Igyuk a kávét… mostan? Akarod?
Igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep…
Milyen sötét is van. Nem látni semmit…
Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Derű

Mikor elváltunk, mit mondtál utóbb:
hogy nem szeretjük egymást? Tévedés!
Sírtál? A régi vagy ma is, tudod?
De ha szeretjük egymást! Érted? És
légy egyszerűbb! Ne komplikáld a dolgot!
A mi korunkba’ ne legyünk bolondok,
minek az a nevetséges, banális
romantika, ha mindjárt abban áll is,
hogy nagybetűvel írjuk: “Szerelem”?
Ne kultiváljunk ily ízléstelen,
rossz pózokat! Azt mondják szüntelen:
“Szivem”, “Szived”, “Szivünk”. Milyen hülye.
De, esküszöm, megvolnánk nélküle,
s világosabb is lenne minden.
Nincs is “Szivünk”: csak te meg én, s szerintem
csak emberek vagyunk, nyilvánvaló.
De megrészegszünk folyton a szavaktól,
mivel túlozzuk azt, ami van, s akkor
szegényes és kopottas a való.
Hagyd, kérlek, a “Szivünket”, buta szó!
Legyünk mi!… Az igaz, ha künn a zajban
találkozunk, nem reszketünk, mint hajdan.
Te nem bolondulsz. Én se. Hát mi baj van?
Megcsöndesedtünk kissé? Persze, persze.
Természetes. És érthető. De semmi.
Ez a szokás. A megszokás. Csak ennyi.
Ha nem gyúlunk ki a találka-percre,
már nem tudunk egymás nélkül se lenni.
Mindegyikünk bús, valamit keres,
a másikat… És, lásd, ez a helyes!

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

Szomorúság

A Múltad!… Ó igen, a Múltad!
Mert Múltad is van, víg és szomorú…
Elgondolom, hogy megtanultad
már azelőtt, mi az öröm, mi a bú,
fejedbe apró és nagy, régi gond,
sok látomány, s nem élek itt!
Mondd el ezeket újra, mondd.
Még nem tudom jól az emlékeid.
Szemed mögött az éj van, a titok!
Hát igaz az, hogy egykor vad kacajjal
a fényben ugráltál nyitott,
zilált és hosszu hajjal,
mint ezen a fotográfián?
Mesélj. Igaz-e ez? Igaz?
E fényképhez hasonlitasz,
hol szép se vagy, te csitri lány?
Szólj. Ebben az időben hogyan éltél?
Mire gondoltál? És miről beszéltél?
Bús volt az életed, vidám?
Megvolt valóban ez a nagy
kert és a rácsa? S e butuska
és borzadalmas-furcsa fruska,
biztos vagy, kérlek, hogy te vagy?
Ez a kalap, e szörnyü, csúnya-ódon,
a kalapod? Biztos vagy ebben?
És e régi sok ember itt mi módon
ismerhetett előttem? Lehetetlen.
Ők vittek első útra, talmi
kirándulásra és nyaralni,
velük ültél vonatba, éjjel?
Ők fogták a kezed, szeszéllyel
vállukra kapva és becézve,
gügyögve füleidbe: “Nézd te…”
Jaj mért nem hagyták énnekem
már akkor ezt a szerepem?
Én elvittelek volna téged
egyedül, kóborolni, messze,
mutatva száz csodás vidéket,
milyen a nyár, milyen az este
s a hosszú út porába veszve
szép és szelíd kis falvakat.
A Földet adtam volna néked,
vezetve értőn, hallgatag.
És annyi tájtól, a parázsló
égtől, vidéktől és a város
fényétől tán kicsit sugáros
lett volna a szegény varázsló…
Tudják ezek az emberek,
mit vettek el tőlem, szívem?
De változtatnunk nem lehet.
Hiába. Vége van. Igen.
És e sok ember, mindahány,
milyen közönséges, silány.
Hidd el, ha köztem és teközted
valami harc, vagy durva szó van,
ők teszik, kik odakötöztek
magukhoz s a vakációban
elvittek falura, ligetre,
mert a nyomuk lelkedbe éghetett…
Ne gondoljunk hát többet erre.
S most tedd el a fényképeket.

Forrás: MEK

😊

(TE MEG ÉN ciklus – Fordította: Kosztolányi Dezső)

ha te szeretnél és én
szeretnélek, hogy szeretnélek!

Áradozás

Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Hallod? Bolond vagyok. Bolond…
Ezt zúgom egyre a szivednek…
De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!…
Szeretlek, érted, drága, mondd?
Nevetsz? Hülye vagyok valóban?
De hogy közöljem azt, amit
tudnod kell? Semmi sincs a szóban!
Várj, kitalálok valamit…
Hát igenis, a csók magában nem elég.
Valami fojt, zokog itt bennem és elég.
Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk.
Amit érzünk, ki kell fejezni még.
Többé-kevésbé a szavakban élünk.
Szók kellenek, kell elemezni.
Kell, hogy kimondjam néked ezt ni…
Tudd meg, mivel vagyok tele…
De bár találnék sok költői dolgot –
felelj nekem – több lenne-e,
mint az, hogy átölellek így, te boldog
hétköznapom költészete,
mig százszor és ezerszer fölsikoltok:
Te! Te! Te! Te!

Forrás: MEK

😊

(Fordította: Kosztolányi Dezső)
Eredeti cím: Toi et moi (1913)

Ez az oldal a TE MEG ÉN ciklus tartalomjegyzéke.
A címekre kattintva eléred az egyes verseket külön oldalon.

Tartalom

1. Áradozás
2. Idegesség
3. Szomorúság
4. Derű
5. Lámpaernyő
6. Véletlen
7. Lelkek, divatok, stb…
8. Zongora
9. Tűnődés
10. Féltékenység
11. Kétség
12. Szeretet
13. Összebékülés
14. Megpróbáltatás
15. Vallomás
16. Dualizmus
17. Nyugtalanság
18. Magyarázkodás
19. Tűnődés
20. Vereség
21. Sztereoszkóp
22. Tűnődés
23. Levél
24. Utóirat
25. Utóirat
26. Távolság
27. Csetepaté
28. Megszokás
29. Múlt
30. Bölcsesség
31. Mea culpa
32. Finálé

Forrás: MEK

😊