Címke: béke

  • Tóth Árpád: Este a temetőn

    Vén, halottas esti kert.
    Itt-ott ferdén, egyedül
    Egy-egy tél-túl földbevert
    Furcsa fejfa hegye dűl:
    Megpihenne, ósdi rom,
    Elzuhanna békiben
    Lent a füves, ó siron,
    Hol gazdája rég pihen…

    Most a tiszta esti ég
    Gyengezöld és tág mező,
    Nyúgodalmas, rest vidék,
    Egy-egy halkan érkező
    Csillag csillog: angyal ott,
    Őrző angyal, azt hiszem,
    Földre ballag most gyalog,
    S kézi kis lámpást viszen…

    Béke, béke… lomb megett
    Vén feszület feketül,
    Karja most, az átszegelt,
    Kétfelé lágyan vetül:
    Elgyötörte estelig
    Véres és szöges tusa,
    Ölelő most és szelíd
    Ívü fáradt gesztusa…

    Béke, béke… élni ma
    Nem fáj úgy, nem tépdesem
    Lelkem váddal, vén ima
    Zsongat búsan, édesen:
    Útbafáradt vén legény
    Estimája… dédapám
    Énekelte még, szegény,
    Vándorútján hajdanán:

    „Útvigyázó szent kereszt!
    Vándor míves esdekel,
    Új bolygásra úgy ereszd:
    Féluton ne esne el;
    Légy kegyelmes tútora,
    Vén csontot hadd várja már
    Meleg cipó, csutora,
    Édes asszony, víg halál…”

    Régi emlék, furcsa dal…
    Ó, mikor még, kis legény,
    Próbálgattam fiatal,
    Félénk hangocskámmal én,
    Kandallós, vén, víg tanyán,
    S megrettenve hagytam el,
    Látva: szép, szelíd anyám
    Mily búsan s némán figyel…

    Béke, béke… vár reám,
    Egyre vár az ócska ház,
    Ablakában ül anyám,
    És az estbe kivigyáz…
    Jaj, de lelkem-testemen
    Lomha, bús egykedvüség,
    S eltünődöm: istenem!
    Messze kell-é menni még?…

    (1911)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Pilinszky János: Novemberi Elízium

    A lábadozás ideje. Megtorpansz
    a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
    kolostorcsendje háttered. Kezes
    szellőcske indul a füvek közűl,
    s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
    érzékeid öt meggyötört sebe
    enyhületet érez és gyógyulást.

    Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
    gyermekien áttetsző tagjaiddal
    a nagyranőtt kendőben és kabátban,
    mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
    És olyan is, mint ama szelidek,
    kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
    oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,
    csak ragyogni a novemberi napban,
    és illatozni toboz-könnyüen.
    Csak melegedni, mint az üdvözültek.

    (Szigliget, 1958. november)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Petőfi Sándor: A téli esték

    Hova lett a tarka szivárvány az égről?
    Hova lett a tarka virág a mezőkről?
    Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
    S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
    Odavan mind! csak az emlékezet által
    Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
    Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
    Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

    Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
    Vállain fejér, de foltos takaró van,
    Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
    Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
    Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
    Vastagon van bágyadt alakjára festve.
    Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
    Mostan ott benn szép az élet a szobában.

    Áldja istenét, kit istene megáldott,
    Adván néki meleg hajlékot s családot.
    Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
    S meleg szobában a barátságos család!
    Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
    Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
    S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
    Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

    Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
    El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
    A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
    Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
    Szájokban a pipa, előttök palack áll
    Megtelve a pince legrégibb borával;
    A palack fenekét nem lelik, akárhogy
    Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

    Kinálgatja őket a jó háziasszony,
    Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
    Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
    A kötelességét ő jól megtanulta,
    Nem bánik könnyen a ház becsületével,
    Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
    Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
    „Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

    Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
    S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
    És mint a pipafüst csavarog a légben,
    Akkép csavarognak szanaszét elméik,
    És ami már régen elmult, nagyon régen,
    Összeszedegetik, sorra elregélik.
    Akitől nincs messze az élet határa,
    Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

    A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
    Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
    Mit is törődnének a multtal? az élet
    Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
    Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
    Merengve nézik a rózsafelhős eget.
    Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
    Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

    Amott hátul pedig a kemence körűl
    Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
    Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
    Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
    Űzi pillangóit a boldog jelennek,
    Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
    Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
    Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

    Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
    Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
    Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
    Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
    Húzzák a cigányok valami víg toron,
    Távolról hangzik a bőgő mormogása.
    S e különféle zaj ott benn a szobába’
    Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

    Esik a hó, mégis fekete az útca,
    Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
    Járó-kelő ember nem is igen akad,
    Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
    Lámpája megvillan az ablakok alatt,
    S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
    Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
    Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

    (Pest, 1848. január)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!
    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.
    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.
    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    (1938)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

    János a Mester nagy szívén pihen,
    E tiszta szíven, e csöndes sziven
    Pihen, de lelke a holnapra gondol
    S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
    Mély hallgatás virraszt az asztalon.
    Az olajfák felől a fuvalom
    Hűsen, szomorún a szobába téved,
    Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
    Tamás révedve néz a mécsvilágra,
    Péter zokog és árvább, mint az árva,
    Judás se szól, csak apró szeme villan,
    Remegve érzi: az ő órája itt van!
    Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
    Mély tengerek derűs békéje él benn.
    Az ajka asztali áldást rebeg
    S megszegi az utolsó kenyeret!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Juhász Gyula: Temető

    A hervadás bús pompájában áll most
    a temető. Ó, mennyi szín, derű,
    fehér és lila őszi rózsatenger,
    mely hullámzik az enyészet szelére.

    Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
    előtte zöld deszkából ácsolt apró
    sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
    Fölöttem magyar égnek végtelenje,
    előttem a határtalan magyar táj.

    E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
    mint elhervadt virág az ősi kertben.
    Köröttem mindenütt békés keresztek
    s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
    mely minden bölcsességnél igazabb.

    E kicsi hant előtt, e nagy magányban
    megölelem az édes életet,
    mely ragyogást küld jeltelen sírokra
    s virágözönt az ódon temetőkbe,
    s az őszi nap csókjával arcomon
    megindulok rózsásan, dalosan,
    a boldog elmúlás víg vőlegénye.

    Forrás: MEK

  • Reményik Sándor: Add a kezed…

    Add a kezed, így szépen, csöndesen,
    Nyugodtan add.
    Síma, ragyogó tükör a szívünk,
    Nem vet hullámokat.
    Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
    A csóknak édes mérge
    Megmérgezné a nyugodalmunkat,
    Ha hozzánk érne.

    Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’,
    Innen hova hághatna még a láb?
    E csönd, e béke: ez itten a csúcs —
    És nincs tovább.

    Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
    Mirtusz menyasszonyfőn;
    A mirtuszt édes, irigyled-e még
    Itt, e kopár tetőn?

    Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
    S a zuzmó tengve él,
    A lelkünket a nagy csend összehajtja,
    Mint két ágat a szél.

    Add a kezed, látod lemegy a nap;
    A nappal szembe
    Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
    Kezed kezembe.

    Add a kezed, egy percig tart csupán
    Ez az igézet —
    Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
    S több, mint az élet!

  • Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év

    Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
    Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
    valami hűvösség a szívemen,
    valami béke vagy már: alig érzem
    fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
    hisz már rég csak általa vagy velem,
    s szomorúan bár, mégis édesen
    meg-megismétled, amit veled éltem
    e tündér földön: teleröpködöd
    múltunk éveit, a huszonötöt,
    s ezt, a huszonhatodikat, örök
    búcsúm, te, társam, halott útitárs:
    tárt szívemben mindig itthon találsz,
    és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz…

    Folyton átlengsz gondolataimon,
    mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
    ég váratlan villanó mosolya,
    s néha már, mint egy édes hatalom
    érintésétől, szívem s homlokom
    nyugodni simúl: ha sajog is a
    „nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
    szeretnék élni. Mért? Majd megtudom.
    Meg kell ismernem minden emberit,
    ha üdvözít, ha pokolra taszít;
    és rád gondolnom olyan jól esik!
    Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
    Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
    segítesz, ugye, szív a szívemen?!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda

    Tudom, semmi, de semmi közötök
    hozzám, butuska tücskök a fű között,
    mégis jólesik azt képzelni, hogy
    mikor, így, este, ablakot nyitok,
    nekem üzentek, sok hű kis barát,
    lelkendezve, hogy csak szép a világ, –
    és hogy amiként szobámba a rét
    vigasznak lengeti be fűszerét,
    a hömpölygő, meleg szénaszagot
    s benne az ezer szikra csillagot
    s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
    olyan lélekkel, köszöntésetek,
    úgy építitek, hangokból, puha
    zenéből, ide, az ágyam köré,
    az izgatott nap romjai fölé,
    azt, ami örömünk volt valaha,
    közös örömünk: a nyugodt csodát,
    a zengő, boldog, nyári éjszakát.

    Forrás: DIA