Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Forrás: MEK
Az éjjel lassan visszahullt,
akár a vízbe dobott kő.
A fény még reszket a háztetőkön,
mint valami félénk madár.
Az utca álmos, a levegő tiszta.
Egy asszony az ablakban kávét kortyol,
s nézi, hogyan nyitja ki a világ
a szemét – lassan, hangtalanul.
Nem történik semmi.
Csak a hajnal jön,
úgy, ahogy mindig jönni szokott:
észrevétlenül, mégis mindent megváltoztatva.
Nem zörög már az ablak,
nem beszélnek a falak.
A szavak elbújtak bennem,
mint riadt madarak.
Nem szól senki.
Csak a szívem jár,
mint egy rég elfeledett óra,
amit senki sem húz fel többé.
És mégis:
minden percében ott dobban
valami élő, valami fény,
amit nem lehet elhallgattatni.
A város még álmos,
az utcák közt párák keringenek,
mint gondolatok a félálom és az ébredés között.
A pék már dolgozik,
a villamos csikorogva próbálja
összerakni a napot.
Én kávét főzök,
és hallgatom, hogyan ver az óra:
minden kattanás egy újabb lehetőség,
hogy ma ne legyek közönyös.
A fény lassan benéz az ablakon,
megcirógatja az asztalon a morzsákat,
és hirtelen minden kicsit elviselhetőbb lesz.
Ma nem várok semmit.
Nem jön levél, nem szól barát,
csak a fény ül meg az ablakon,
mint egy fáradt madár.
Ma nem remélek semmit.
Nem kérdezem, mit hoz a holnap,
mert a holnap is csak egy másik ma,
amit ugyanígy kell végigélni.
Ma nem félek semmitől.
Az idő nem ellenség –
csak tükör,
amibe belenézek,
és visszanéz rám valaki,
aki már nem vár,
nem remél,
nem fél –
csak él.
Ülök az ablakban.
Nem várok senkit.
Nem megyek sehová.
A házak szemben már nem újjak,
de még tartják magukat.
Az utca pora leülepedett,
mint az emlékek:
csendben, figyelmeztetés nélkül.
Az emberek jönnek-mennek.
Nem látják egymást,
nem látják magukat sem.
Csak a kirakatot,
csak az órát,
csak a lépést, amit tenni kell.
Én ülök az ablakban.
Már nem sietek.
Az idő siet helyettem.
És ha megáll,
majd én indulok tovább,
lassan, a fény után.
Egyszerű ember volt apám,
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?
Halk, szűkszavú volt és szerény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen, izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis.
Sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam tűrni én is,
Mint az apám?
Mikor az ideje letelt,
Lázadozón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg én is egyedül,
Egy vén diványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.
Lelkem falán a gond sötétlik,
Árnyék a hófehér falon:
Oh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.
A szőke haj ezüstbe szürkül,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész,
A szíved halkabban dobog.
És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szelíden
Fogsz társalogni énvelem.
Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.
Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magába nem fogad,
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.
