Szél kapdos a gyertyalángba:
nyugtalan a rózsa árnya
a falon.
Imbolygok, mint árny a falon;
mire vágyom, azt se nagyon
akarom.
Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért – bár mit se várva –
időzöm, mint rózsa árnya
a falon.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.
Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.
Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gondnyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.
Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.
Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbedermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik,
s elvisznek magukkal minden bánatot.
Forrás: Lélektől lélekig
gyújtsuk fel a sötétet, ezt
a mellbevágó, csendes éjszakát,
hogy ágyvászonra festhessük
a szerelem jelét –
Forrás: Lélektől lélekig
Ezüst holdfényben,
ha kék árnyak ölelnek
rólad álmodom.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnali fél négy. Holtidő.
Kihalt a környék. Áll az óra.
A kereszteződés üres.
Sötét házsor mered a frissen
lehullott hóra.
A nagymutató befagyott.
Egy árva taxi imbolyog,
kereke kínlódva forog.
Nem lüktet, dübörög, dobog
a nagyváros ütőere.
Ez az átmenet ideje.
Az utcán egy lélek se jár.
Hirtelen leszakad a hó,
minden megáll.
Még másfél óra: elindulnak,
kikelnek ágyukból a holtak,
és gémberedett lassúsággal
mennek, sápadtan botladoznak
a fehértorlaszos világban.
Autóba ülnek. Buszra szállnak.
De ez az óra senkié.
Egyedül azé, aki nézi,
aki ablakkeretben állva
libabőrösen, egyedül
bámul lefele az utcára,
lehunyja káprázó szemét –
látja: a lámpák síri fénye
s a felhők leplei mögött
lobog a csillagos homlokú
fekete égbolt ködsörénye,
fénylassúságú múltidő,
állóképen a vágtatás –
de itt lenn csak a hóesés,
csak a vakfehér zuhogás,
a sarkon épp beforduló
reflektor meteorraja,
csupa forgandó villogás,
állandó, mint az éjszaka,
és míg eleven szívverés
méri az időt idelenn,
fenn moccanatlan a Tejút:
fut fényesen és üresen.
Forrás: szeretem a verseket
Keserű szégyen festi most az arcom,
A csukott, sötét ablakon át
A végtelen éjbe tekintve
Láttam szemed csillogó sugarát.
Kétségek és félelmek adták e pírt
A holnapnak nincs már ígérete
Lelkem reszketve öleli a csendet
Vágyódva olvadok eggyé vele…
Most sólyomszárnyakon szállok feléd
Az alkony csókjával ébresztelek,
Lángoló tested könny-patakba mártom
Örömünk nem hallja senki meg.
Csillagos ég a vágyott menedékem
Hajnali csend, mely lágyan átölel…
Átsuhan forró leheleted rajtam
Karom símogatón megölel…
Törött gondolat sebzi fel szívem
Lelkemre hull bénító magányom
Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.
Forrás: Lélektől lélekig
Tíz körmöm tíz ragyogó csillag,
hátamon folyik el a Tejút,
szempillámmal Téged takarlak,
s mondok neked mesét, halk szavút.
Tekintetem óvó végtelen,
ajkam gyöngéd, dél-nyugati szél,
hajnalként simít a két kezem –
súg-búg a lélek, a test beszél.
Tenyerem est, szemem a holdfény,
két karom akár az alkonyat,
éj lobban az ujjaim hegyén –
kedves, álmodj édes álmokat.
Forrás: Lélektől lélekig
(Illyés Gyula fordítása)
Tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj reám, úgy becsülj,
nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – elméd
mire gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg a mozdonyfüttyökön át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd zenéjével susogja a szám,
az erővel csengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng, s álmomban, álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Forrás: Lélektől lélekig
Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szívüknek terheit
a hallgatag szegények
A foszladozó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.
Forrás: Lélektől lélekig
A kis mécs.
Az este bús cselédje.
Álmosan virraszt az asztalon.
S az olajfoltos tálcára nézve
sercegését némán hallgatom.
A szobánk csöpp napja. Álom.
Az arany olaj az árnyon,
és a fény folyó arany,
szerteömlő, szótalan.
És a fülke csodapalota.
Éji rémek lengenek tova.
Csöndesen vetik az ágyat,
és a párna
barna árnya
a fehér ajtóra bágyad.
Félszeg árnyék-figurák,
mind kevélyek és furák.
Egyik a felhőkbe nyargal,
másik hadonáz a karddal
és a párnát egyre rakjuk,
ferdül-fordul az alakjuk,
melyet szorgos fény kimintáz.
Panoráma, esti színház.
Hordjuk a fehér petrencét,
s nő a vánkos furcsa tornya,
a kis ajtón – messze emlék
hullámozva, ringatózva.
Égig ér már
a kevély vár:
száz alak omol le s újra felkel.
És mi szívdobogva nézzük,
félve sandítunk feléjük,
az éjben rubinpiros fülekkel.
Forrás: Lélektől lélekig
