https://verskucko.com

Címke: élet

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: MEK

  • Füst Milán: Örökélet

    Tűzvész elől van menekvés,
    Rablók elől futhatsz messze,
    Orgyilkost öl fürge kés,
    Hogy őszi nap víg nép temesse,
    S az éjszakának árnyait
    Elűzi édes napsütés:

    De jaj, magadtól menekvésed
    Nincs e földön s föld alatt!
    Magad vagy elméd ős-talánya,
    Örökre társad, síri mécsed…
    S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
    És életed örök magánya…

    Ember, bűnös, bús kalandor,
    Eltünődtem sorsodon:
    Menekűlsz baráti körbe,
    Elbujsz dús asszonyi ölbe,
    Búvol a síri gödörbe…
    Kígyó vagy te, majd madár…

    Bizony, lemégy a síri földbe
    S még alább, a sír alá is
    Mindhiába szállanál:
    Számodra nincs örök halál.

  • Váci Mihály: Százhuszat verő szív

    Szolgált a szerelem – szolgáltam én
    alázattal a szerelmet,
    s voltam olyan fagyokba vetett,
    mint a küszöbre rakott zabi gyermek.

    Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
    szinte már könyörögve,
    és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
    kúszva hiába-kapart küszöbökre.

    Jónást a cet: – magába zárt a test,
    ez az esetlen állat,
    átúszta velem a tiszta óceánokat,
    itatott velem pocsolyákat;

    éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
    meredekjén ő emelt szakadásig,
    kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
    s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

    Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –
    égre emelve a munka termő ágát,
    s fejem alá vetettem a lustaság
    felhőkön úszó szénaágyát.

    Mások bajainak gerendáiból ácsolt
    tutajon örvénybe eveztem,
    s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
    tüzet adni siettem.

    Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
    soha nem menekültem,
    de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
    s meztelenül heverésztem a fűben.

    Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
    madarak lábnyomát imádni;
    fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
    verseim piros katicabogárkái.

    Ó, minden voltam én, amire
    a lélek fényes!
    És engedelmesen letérdeltem a test
    minden ítéletéhez.

    Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
    pásztázva kereste,
    a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
    lobbantottam, én – a tiszta lencse.

    Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
    úgy gyűlöltem és szerettem:
    mindenhez úgy fogtam, kívánva,
    hogy az legyen a vesztem!

    Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
    ahogy érdemes élni!
    Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
    történelem és ezerévnyi.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben

    Búza, búzakalász!
    véle szél hadonász:
    hajlik, lengedezik,
    amíg cseperedik.
    Búza, búzakalász.

    Színe még nem arany:
    mint a fű, csak olyan.
    Szerte búzamező
    zöld színben repeső,
    – színe még nem arany.

    Amíg érik a mag,
    lassan, jó nap alatt,
    – könnyű kis pipacsok
    szirma, lángja lobog,
    amíg érik a mag.

    Messze virítanak.
    Lenge szirmaikat
    rázva vérpirosan,
    mag felett magasan,
    messze virítanak.

    Tőlük piros a táj!
    „Íme itt van a nyár!”
    Őket nézegetik,
    szép csokorba szedik.
    Tőlük piros a táj.

    A zöld búzamezők,
    észrevétlenek ők!
    De lehull a pipacs,
    s felragyognak a nagy
    érett búzamezők!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Valami nincs sehol

    Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
    — valamit minden nap elmulasztunk.
    Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
    — s valamit minden tettben elmulasztunk.
    Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
    — s valamit minden csókban elmulasztunk.
    Mert valami hiányzik minden ölelésből,
    — minden csókból hiányzik valami.

    Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
    — minden szerelemből hiányzik valami.
    Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is,
    — a boldogságból hiányzik valami.
    Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
    — az életedből hiányzik valami.
    Hiába vágysz az emberi teljességre,
    — mert az emberből hiányzik valami.

    Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
    — mert az Egészből hiányzik valami.
    A Mindenségből hiányzik egy csillag,
    — a Mindenségből hiányzik valami.
    A Világból hiányzik a mi világunk,
    — a Világból hiányzik valami.
    Az égboltról hiányzik egy sugár,
    — belőlünk hiányzik valami.

    A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
    — talpunk alól hiányzik valami.
    Pedig így szólt az ígéret a múltból:
    — „Valahol! Valamikor! Valami!”
    Hitették bölcsek, hitték a hívők,
    — mióta élünk, e hitetést hallani.
    De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol!
    — s a mi dolgunk ezt bevallani,

    s keresni azt, amit már nem szabad
    senkinek elmulasztani.
    Újra kell kezdeni mindent,
    — minden szót újra kimondani.
    Újra kezdeni minden ölelést,
    — minden szerelmet újra kibontani.
    Újra kezdeni minden művet és minden életet,
    — kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

    Újra kezdeni mindent ezen a világon,
    — megteremteni, ami nincs sehol,
    de itt van mindnyájunkban mégis,
    belőlünk sürgetve dalol,
    újra hiteti, hogy eljön
    valami, valamikor, valahol…

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rád nézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.

    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    másodpercenként a szívem
    igent biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem,
    sem az, ami én akarok

    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.

    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de máris más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,

    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.

    Rád nézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,

    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.

    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.

    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.

    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.

    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

  • Váci Mihály: Volt egy életem

    Egy életem volt – semmivé lett.
    Milyen megrendítő kísérlet
    volt arra, hogy én is, én is éljek!

    Már kamasz koromban elvesztem,
    mikor egy este sírni kezdtem,
    s a csillagokhoz kéredzkedtem.

    S mert ezután is semmiségek
    adtak nekem gyönyörűséget,
    hát mindenki bolondnak nézett.

    S mert hittem, hogyha hitegettek,
    és sírtam szívből, hogyha vertek,
    – azt mondták rám mindig: – csak gyermek!

    “Komoly” se voltam – mert nevettem.
    És “hű” se voltam, mert szerettem!
    Végül senkinek se kellettem.

    Csak ilyen voltam én – egyetlen,
    magányos ebben a kegyetlen
    torkomra forrott életemben.

    Talán magamról elég ennyi,
    hogy megértsem belőle: – senki
    nem is tudott engem szeretni.

    Nem is szerettek. – Tudom, Kedves,
    jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
    És egy szavam sem lehet ehhez!

  • Ady Endre: Sorsunk

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
    Lelkünk repül, száll, magával ragad,
    Bús aggodalmak mindhiába húznak.

    Csalóka álmok léghajóján
    A vihar szépen fellegekbe tüntet,
    Míg lenn a földön kárörvendő,
    Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Hogy nem várunk már semmit a világtól,
    Leroskadunk bánat terhe alatt,
    Szivünk mindenkit megátkozva vádol.

    Míg porba hullva megsiratjuk,
    Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
    Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
    Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

    Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
    Szivünk a vágyak tengerén evez,
    Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
    De egy zord erő küzdelemre készti.

    Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
    Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
    Míg sírba visz az önvád néma átka.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre – A mindegy átka

    Sorakoznak s elfutnak a hetek,
    Mintha kórház-szagtól futnának.
    Talán nem volt soha ilyen beteg
    Az Élet, mely szennyesen bukdos
    S nem tud eljutni tiszta kúthoz.

    Máskor se volt itt élni jó dolog,
    De viharok sűrübben jöttek
    És többen voltak zúgó bátorok.
    Most már a reménytelen Mindegy
    Túlságosan meggyőzött minket.

    A Mindegy, mi ma mindent összetör,
    A lágy ujjakat összefonja,
    Hogy nem szorul össze az ököl.
    S hogy itt még valami teremjen,
    Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.

    Igenis: kell a bátor lobbanás
    S nem élet, hogyha nem kiáltjuk,
    Hogy minden vannál mindig jobb a más.
    Gyujtsuk ki jól a sziveinket:
    Csak azért se győzhet a Mindegy.

    .

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK

    Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
    Hiába törnek életemre
    Vén huncutok és gonosz ostobák,
    Mert életem millió gyökerű.

    Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
    Örökös urának maradni:
    Nem adatik meg ez mindenkinek,
    Csak aki véres, igaz életű.

    Igen, én élni s hóditani fogok
    Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
    Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
    Lyányok s ifjak szivei védenek.

    Örök virágzás sorsa már az enyém,
    Hiába törnek életemre,
    Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
    De virágzás, de Élet és örök.