https://verskucko.com

Címke: élet

  • Heltai Jenő: A kincs

    A kék hegyek csodás vidékén,
    Ahol a híres Rip lakott,
    Én is kerestem már a kincset,
    Én is bolyongva jártam ott.

    Mikor a kincset megtaláltam,
    A tündér megjelent legott,
    Ittam a mámor poharából,
    S a bűvös álom elfogott.

    Húsz éven át aludtam én is,
    Mikor megint fölébredék,
    Oly napsugáros volt az erdő,
    Oly vadvirágos volt a rét.

    A levegő oly izgató volt,
    Olyan tavasz volt mindenütt,
    S amelyről mindig álmodoztam:
    A kincs, a kincs az ott feküdt!

    Pazar pompája rám mosolygott,
    Néztem mohón és irigyen,
    És ráborultam, átkaroltam,
    Hogy messze, messze elvigyem…

    Nem volt erőm, karom lelankadt,
    Éreztem azt, hogy agg vagyok,
    Míg a mesék kincsét kerestem,
    Az ifjúságom elhagyott.

    Míg a mesék kincsét kerestem
    A bűvös kék hegyek között,
    Sok más, okosabb filozófus
    A földi jóért küszködött.

    Csak én maradtam bús kalandor,
    Kincskereső szegény bolond,
    A bűvös-bájos kék hegyekről
    Mesét ki álmodozva mond.

    Oh, megtaláljuk mind e kincset,
    De ragyogása jaj, mit ér,
    Mire miénk pompája, fénye,
    Kihűlt szívünkben már a vér.

    Akkor, mikor keresni kezdtük,
    Mikor bennünk kigyúlt a láng:
    Valami nagyról és dicsőről,
    Valami szentről álmodánk.

    Valamiről, mit az utókor
    Márványba vés, megénekel…
    S mire a kincset megtaláljuk,
    Már akkor csak kenyérre kell.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: A vén kocsis dala

    Van nekem egy öreg lovam,
    Meg egy rozzant szekerem,
    Jó időbe, rossz időbe
    Mindig vígan terelem.
    Semmi bajom, semmi gondom,
    A lovamnak csak aszondom:
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    És a többit tudja már.

    Napestig a bakon ülök,
    Szundikálok, pipázok,
    Jó időbe sütkérezek,
    Rossz időbe megázok.
    Így megy ez már évek óta,
    Nem változik már a nóta,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Nem változok én se már.

    Egyre vénebb lesz a szerszám,
    Egyre vénebb lesz a ló,
    Kocsi húzni, utca futni
    Néki az már nem való.
    Így azután mindegy nékem:
    Van vendégem, nincs vendégem,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Se nagy haszon, se nagy kár!

    Válogatós úri népség
    A kocsimba be nem ül,
    Igaz is, hogy cifra rajta
    Nincs se kívül, se belül.
    Nem is igen kínálgatom,
    Félrevágom a kalapom,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Megélek én így is már!

    Néha mégis beletéved
    Egy szerelmes ifjú pár,
    Készülődök, kászolódok:
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Mire lassan nekivágok,
    Elfelejtik a világot,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Édes a csók, csattan már.

    Vén lovam is, ahogy hallja,
    A világnak nekivág,
    Mint amikor a huszárló
    Meghallja a trombitát.
    Ahogy büszkén lépegetne,
    Visszatér a régi kedve,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    De sok csókot hallott már.

    Eszébe jut a lovamnak
    Az a csók… és az a nyár…
    Az a nyár… és az az eskü…
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Oly tüzes lesz, amilyen volt,
    A gazdája is ilyen volt,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Bizony annak vége már.

    Jobb lesz nekünk lassan menni,
    Vén szekerem, vén lovam,
    Jobb lesz nekünk megpihenni,
    Öreg idő, este van.
    Lassan menni, megpihenni,
    Hogy ne bántson senki, semmi,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Miértünk már úgyse kár!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Dal

    A nyomorúság országútján
    Magányos vándor, ballagok,
    Akik szerettek, messze tőlem,
    Akit szerettem, elhagyott.

    Akikkel együtt álmodoztam,
    Már révbe értek rendre mind,
    Én az örök küzdést, bolyongást
    Előlről kezdhetem megint.

    Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
    Mégis, hiába, szép a lét!
    A rózsa, melyet magam téptem,
    Mindig megérte tövisét.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Diadal

    Azt súgja néha-néha lelkem,
    Hogy szebbet, jobbat érdemeltem,
    Nevem sugárzóbb fénye mellett
    Valamicskével több szerelmet.

    Sugárzóbb fényt és több szerelmet…
    Nem fáj, hogy ebből semmi sem lett,
    Nem fáj, hogy a remények, álmok
    Romján ma egymagamban állok.

    Nem fáj, hogy semmit el nem értem,
    Ejh, boldogulni nem nagy érdem.
    A szenvedésben, pusztulásban,
    Bár szomorú – de szebb varázs van.

    Hogyha a szívem panaszának
    Csak egyszer is visszhangja támadt,
    Ha egy dalom könnyet fakasztott,
    Mit bánom én a sok kudarcot!

    És hogyha egyszer egy leány volt,
    Aki egy percig értem lángolt:
    Ma fittyet hányok mindeneknek,
    Mit bánom én, ha nem szeretnek!

    Egy dal, amelyet emlegetnek,
    Egy csók, amelyet nem felednek:
    Bármi rövid volt, bármi rég volt,
    De diadalnak épp elég volt.

  • Heltai Jenő: Vén fiúk dala

    Barátaink megházasodnak.
    Férjhez megyen az ideálunk,
    Hajfürtjeink is rendre fogynak,
    De még mi rendületlen állunk.

    Bár homlokunk is csupa ránc már,
    S testünket a hideg kirázza,
    Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
    És a szívünkön nincs barázda.

    Bár a tüdőnk elég szegényes,
    Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
    Annak, ki nem rátarti, kényes,
    Szinte csodás, mennyire kellünk.

    Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
    Oh, van a hűtlenségre mentség,
    Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
    Akad azért még jó szerencsénk.

    A boldogsághoz oly kevés kell:
    Zsebünkbe néhány büszke tallér,
    Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
    Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

    Felséges Úr, ezerszer áldott,
    Nagy alkotója eme létnek –
    Add meg nekünk a jó kabátot,
    A kicsi bort, a kicsi étket.

    Add meg nekünk, hogy míg csak élünk,
    A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
    Ki ne aludjék szenvedélyünk,
    És a szemünk mindig ragyogjon!

    S mikor eljő a várt, az áldott,
    A szigorú halottas ünnep –
    Oh, adj nekünk egy jó barátot,
    Aki lefogja két szemünket.

  • Heltai Jenő: Dal a megvénülésről

    Ma még az édes fiatalság
    Egy-egy sebünket behegeszti,
    De már a vénség jő sötéten
    S a szárnyát bontogatni kezdi.

    Ma még csalódunk és felejtünk,
    És új gyönyört kínál a másnap,
    Holnap már szürkülő fejünket
    Nekiadjuk a meghalásnak.

    Hogy édes vón örökkön élni,
    Divatját múlta ez a dal rég,
    De fáj, hogy elpusztul a testünk,
    Mikor a szívünk fiatal még.

    Boldog, aki ifjan, delin még,
    Iszik utolsót a pohárbul,
    Ifjan lop egy utolsó csókot
    A szeretője ajakárul.

    Boldog, aki ifjan sóhajtja
    Lelkét a legutolsó dalba,
    Boldog, akit ifjan, delin még,
    Fektet a sors a ravatalra.

  • „Ha az élet citromot ad, kérj hozzá tequilát és sót.”


  • „Az időd véges, ne pazarold mások életének élésére.”


  • Ady Endre: Az élet

    Az élet a zsibárusok világa,
    Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
    Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
    Megvehető akármi ritka kincs.

    Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
    Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
    Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
    A jelszó mindig: eladok, veszek!…

    Raktárra hordják mindenik portékát,
    Eladó minden, hogyha van vevő:
    Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
    Rajongás, hit, eszmény és szerető.

    Aki bolond, holmiját olcsón adja,
    Az okos mindig többet nyer vele,
    A jelszó: egymást túl kell licitálni,
    Ádáz versennyel egymást verve le!

    A szív az üzlet leghitványabb tárgya
    S eladják mégis minden szent hevét.
    Akad vevő rá, egymást licitálja,
    Hogy a holmit atomként szedje szét.

    Folyik a vásár harsogó zsivajban,
    Az egyik kínál, másik meg veszen,
    Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
    Kifosztott lélek zokog csendesen.

    Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
    Bolondok bizton, balgák szerfelett,
    Eddig az ő példájukat követtem,
    Ezután én is másképpen teszek,

    Lelkem, szivem kitárom a piacra,
    Túladok én is minden kincsemen…
    …De nincs erőm íly nyomorulttá válni,
    Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…

  • Szép Ernő: Én így szerettem volna élni

    Én úgy szerettem volna élni
    Minden halandóval beszélni
    Mindenkinek nevét kérdezni
    Mindenkinek szívét érezni

    A járdán osztani a virágot
    Tegezni az egész világot
    Megsímogatni ami állat
    Érinteni minden fűszálat

    Imádni végtelen sereggel
    A napot ha fellángol reggel
    És énekszóval összejönni
    Az esti csillagnak köszönni

    S testvéri csókkal hazatérni
    Én így szerettem volna élni