https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Sárhelyi Erika – A világ vége

    Egyszer elmennék a világ végére.
    Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
    ülni a szélére. Megnézném, milyen
    onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
    vagy egy másik világból megjön
    rá a felelet. Elvégre meglehet,
    a világ vége csak egy másik kezdet.
    Talán egy híd is vezet oda át.
    Már látom, ahogy sok óriásplakát
    hirdeti: „Last minute ajánlat, vissza
    nem térő alkalom, megnézheti
    – most akciós áron – mi van odaát,
    a másik oldalon!” Ha a hídon túl
    nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
    révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
    de maradnék néhány röpke órára,
    s kipróbálnám, milyen egy másik
    világból fütyülni erre a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Nem hiszek

    Egy fáradt pille ringott haldokolva
    Tar lott gallyon, barnás levél alatt.
    Sápadt falombok halovány árnyéka
    Remegve űzött őszi sugarat.

    Nagyon szomorú mese volt az élet.
    A fán már útrakészült száz madár.
    És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
    Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

    Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
    És csillagkönnyel lett tele az ég.
    Azon az éjen álmok látogattak,
    Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

    Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
    Mégis egész tündérország befért.
    – És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
    Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

    Álmodtam én már sokszor égiszépet
    És mindig fájó szívvel ébredék.
    Elég! Álmodni nem akarok többet,
    Se húnyt reményeket siratni még.

    Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
    És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
    Jöhetne már maga a boldogság is,
    Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Tudom, hogy senki…

    Nem lesz ott velem
    majd azok közül,
    kiket szerettem
    és elhagytam,
    akit imádtam,
    s elhagyott,
    vagy kit megbántottam,
    s nem kértem bocsánatot,
    — tán megbocsátott
    nekem, ha tudott —
    abban az utolsó,
    fájdalmas pillanatban,
    mikor mennem kell
    e Földről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Esti harmónia

    Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
    ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    járják az est legét a hangok s illatok;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!

    Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

    Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
    gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
    alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…

    Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
    gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
    Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
    Emléked mint arany szentségtartó ragyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Rodrigo: Concierto de Aranjuez – Adagio

    Én most elmegyek
    mert időm lejárt
    ne tarts vissza
    kedvesem
    mert veled maradnom
    nem lehet
    mennem kell
    bármennyire fáj
    utamon
    vissza nem fordulhatok
    hogy lássalak
    s te is láss megint…
    nem térhetek vissza hozzád
    nem repülhetek karjaidba
    mint régen annyiszor
    s te sem szaladhatsz felém

    hogy felkapjál
    mint a forró parti szél
    a könnyű homokot
    s visszavigyél oda
    hol boldogság lakoz
    nem nyújthatom kezem
    hogy erősen fogj
    s ne adj oda senkinek…
    elmegyek
    mert mennem kell
    kedvesem
    ne szólj
    ne nézz
    ne mozdulj
    mert meghalok
    s velem te is…
    elmegyek
    mert időm lejárt
    s amíg a távolba lépkedek
    integess felém
    zengjél búcsú-éneket
    mert elmegyek
    s többé vissza nem jöhetek

    hozzád
    ide…
    nézd, már hív az út
    lidércek tánca bíztatóan int
    ígérnek csalfa szépet
    (téged)
    csak menjek már
    — ó, a hangjuk hogy éget!
    védjél meg, kedvesem
    ne engedj közéjük
    szerelmesem
    mert félek
    tőlük
    magamtól
    félek… —
    lidércek tánca
    megbűvöl
    mint szerelmed egykor
    s most
    de ők erősebbek
    nálunk
    a világnál
    Istennél
    erősebbek
    hát mennem kell
    s te nem jöhetsz velem
    kedvesem…
    most — nem
    de
    ha majd az árnyak elnyelnek teljesen
    s szíved már nem érez semmit sem
    ha hiába nyúlsz felém
    s már csak emlék leszek
    lelked rejtekén
    ha letelt a te időd is
    kedvesem
    jer vissza ide
    hol most a búcsú helye van

    s indulj utánam
    gyorsan
    erővel
    szívvel
    szerelemmel
    mert elérsz!…
    várok rád
    kedvesem
    szerelmesem
    életem
    várok rád örökké
    mert ahova én megyek
    az élet ott örök
    s a szerelem is…
    indulj el akkor, ne késlekedj
    lépj át az árnyakon
    repülj világokon át
    selyem szárnyakon
    s meglásd
    Fényt találsz
    hova érkezel
    s engem
    szerelmemet
    Életet
    hol a kettő egybe lett
    akkor
    örökké…

    számold a perceket
    kedvesem
    számold szíved hangjait
    s ha kitelt a bűvös mennyiség
    ha azt hallod
    mélyről
    messziről:
    „ne tovább, itt már elég!”

    akkor
    lépj az útra

    kövesd lábam nyomát
    s ha őket csókkal illeted
    — tudom, majd ezt teszed —

    látni fogsz engem is
    és az utat
    mi hozzám elvezet
    s ha lábaim nyomát
    könnyeiddel töltöd meg
    abból tiszta forrás fakad
    mi táplálni fog
    míg járod utadat
    felém
    nem kell erő
    nem lesz küzdelem
    nem lassít kétség, félelem
    mert fényes lesz az út
    puha
    meleg
    egyenes
    — mint én —
    felém
    mikor most elmegyek
    egy-egy kis Fény-magot
    utamon elvetek
    mik fákká nőnek fel
    hogy utadon ne tévedj el
    amikor elindulsz
    felém
    arcod ragyogni fog
    a kisarjadt gyémánt-csillagok
    mesélnek neked szépeket
    rólam
    s ha kérded őket
    mindegyik felel
    mert erre jártam
    egyszer, régen
    — mennem kellett
    mert elraboltak
    mint a mesékben
    ugye, emlékszel
    kedvesem? —
    és táncolni is fognak
    a csillagok
    és szemük boldogan ragyog
    — majd meglátod, kedvesem —
    mert ők már tudják
    hol vagyok
    s hamarosan te is megtudod —
    ahol a Fény a legnagyobb
    ott vagyok
    s ott leszel te is hamar
    csak ne térj le az útról
    s kérdezd őket
    mindegyik boldogan felel
    s válaszuk édes lesz neked

    mert szavaik remény — felém
    s szíved könnyű dalt énekel:
    „enyém… enyém…”

    indulj
    kedvesem
    várlak
    szerelmesem
    életem…

    Forrás: YouTube – megadott videó alapján

  • Károlyi Amy: Oda kell adni, ami van

    Mindennek ára van,
    vagy ára lesz.
    Oda kell adni,
    ami van,
    hogy megkaphassuk,
    ami lesz.

    Oda kell adni asztalunk,
    oda kell adni ceruzánk,
    és tudni, hogy asztaltalan
    s ceruzátlan lét vár reánk.

    Odaadni a takarónk,
    és langyosra fűtött szobánk,
    és tudni, hogy takaratlan
    és párnátlan lét vár reánk.

    Az is lehet, hogy az a mínusz,
    a földöntúli, pluszt megér,
    és minden láznál égetőbb
    a csillagok termelte dér.

    Papírkosárba vethetők
    a szerzett tapasztalatok,
    és átképzőssé változom,
    ha itt hagyom, mi itt vagyok.

    Mi vagyok itt egyáltalán?
    és megérem-e a papírt,
    amire egykor jobb kezem
    még zsinórírás nélkül írt,

    csak jobbra dőlve egyszerűn,
    mint a szélfútta fák,
    ahogy diktált a tél, az ősz
    vagy amit a május fújdogált,

    lehet, hogy máris ott vagyok,
    a határtalanban kerengő,
    hol színtelenbe torkollik a szín,
    és milliárd év egy esztendő.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szijártó Péter: Ág tetején

    Ág tetején ül a hold
    mondd a titkod gyorsan mondd
    mert ha lehullik a hold
    kiderül hogy ott se volt
    a szívemben szerelem
    akartam hogy így legyen
    túl nehéz és ha viszem
    megszakadhat a szívem

    Árok partján kóbor eb
    lettem szerencsétlenebb
    gulya, raj, és egyebek
    elbujdosok veletek
    rámtalál majd a halál
    s fia leszek, meg se vár
    se a hold, se csillagok
    s ha elmúltam: nem vagyok

    Ami marad, fenyőág
    megtelt szív, de tudd meg hát
    én hozok majd álmot rád
    szép éjszakát, jó éjszakát
    az álmodban odafenn
    közös lesz a szerelem
    s csak annyit érzel, istenem
    ezt a verset ismerem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Szergejevics Puskin: Stancák

    Láttátok, mily gyengéd a rózsa,
    e szép nap bájos gyermeke,
    amikor szirmait kibontva
    a Szerelmet másolja le?

    Szemünk előtt zsendül csodássá,
    olyan, mint Eudoxia,
    tavasz múltán se vár halál rá –
    sokáig kell virulnia.

    De sajna, szél s orkán cibálja!
    A tél e durva kölykei
    fölöttünk zúgnak nemsokára –
    víz, föld, lég őket rettegi.

    S nincs már virág, meghalt a rózsa!
    A szerelmek szép gyermeke
    hervadt-fakultan hull a porba –
    s minden boldog napunk vele.

    Eudoxia! Jöjj, ne lény rest,
    használd ki minden szép napod!
    Megöregszünk – s szívünk nem érez
    szerelmi lángot, csak fagyot.

    (Baranyi Ferenc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Káli László – Aznap…

    Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
    madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
    mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
    valami sosem hallott dallamra, és akár csak
    papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
    és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.
    Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
    láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
    Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
    könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
    a magasban, fenn, a felhőtlen kékségben, mert
    boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
    a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém
    a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
    s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
    föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
    engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!
    Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
    nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
    az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.
    Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
    És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
    pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
    nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
    fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán,
    vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
    Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
    megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

    A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
    aranyköpenybe fekszik nyári, dús
    játékai közt, megvert Dárius,
    és nem reméli már, hogy újra győz.

    Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
    s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
    a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
    fülébe súg, elég volt már, elég,
    s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
    hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

    Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
    el kell veszítenem. A bölcseség
    nehéz aranymezébe öltözöm,
    s minden szavam mosolygás és közöny.

    Forrás: Lélektől lélekig