https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Weöres Sándor: Hazatérés

    Anyám szemében kapzsi féltés.
    Apám szemében görbe vád –
    hogy megjöttem, fölhozta mégis
    a legvénebb üveg borát.

    Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
    csupa csont… nézni siralom.
    Nemsokára, tudom, elássák
    a lucernás domboldalon.

    Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
    És az a csönd úgy kiabál.
    Mintha az étel sótlan volna,
    mikor púpozva van a tál.

    Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
    Nem az van itt már, aki volt?
    És fönn az égen, úgy mint régen,
    rostokol a nagybajszu Hold.

    Annyit játszottunk a kutyánkkal
    együtt, mind vad imposztorok!
    Most, hogyha fejét megsimítom,
    végigvonaglik és morog.

    Miért nem tudunk már örülni,
    ha étel és bor oly remek?
    Miért vagyunk mi mind a Földön
    olyan örök idegenek?

    Miért nem tudok sírni, bőgni,
    hogy megvénül anyám-apám
    anélkül, hogy megsimogatnám
    az arcukat, mint hajdanán?

    Három holt idegent takar majd
    a borostyános kriptabolt.
    És fönn az égen, úgy mint régen,
    rostokol a nagybajszu Hold.

    (1936)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Ábrányi Emil: Egy mezei virághoz

    Kedves virág! Nyíló tavasszal
    Törékeny élted megfogan.
    Sarjadsz, virúlsz, amíg nyarad tart,
    Pompátlanul, de boldogan.
    S ha jő az ősz: elhalsz szelíden,
    Mint gyermek-ajkon a mosoly.
    Szép hervadásod végsóhajja
    Illat gyanánt a légbe foly.

    Ó kis virág! Taníts meg engem,
    Hozzád hasonló mint legyek?
    Hogy míg nyaram tart: könnyű kedvvel
    Derűt, borút egyként vegyek…
    S ha itt az ősz, és mindenemtől,
    Amit szerettem, válni kell:
    Hogy akkor, mint te, oly nyugodtan,
    Oly szent-szelíden múljak el!

  • Baka István: Tavaszvég

    Nem is tudom már ősz van vagy tavasz van
    úgy bújkálok magamban mint a gazban
    gyomok közt érzem otthonabb magam
    mert ami volt oly régen odavan
    hogy még a száraz ág csörgése is
    s a babacsörgő bennem összecsörren
    vödörbe kerülök ki most csöbörben
    tengődöm mindegy tudom magam is
    fuldoklom itt vagy ott akár a hal
    kit közegéből más szűkebb közegbe
    horgász rántott ki vagy maga az Úr
    mindegy akárcsak én ő sem tanul
    a sorsából és tátog-tátog egyre
    míg hangtalan versébe belehal

    (1995)

    Forrás: DIA — PIM

  • Baka István: Siralomház

    Nagyon közellé lett a távol,
    Már félig benne élek én;
    Mint felbontott palack nyakából,
    Csurog az édes, égi fény
    Napjaim csorba poharába;
    S iszom, amíg tart, úgy iszom,
    Mint utolsó kancsó borát a
    Betyár, ha csendőrtoll-iszony
    Lesi az órát ásitozva, –
    Mikor vezethet engemet
    Az udvarnégyszög-borzalomba,
    Ahol akasztófám mered.

    Nagyon közellé lett a távol;
    És végleges ítéletem:
    Csurog-csurog az ég nyakából
    Megromlott fényű életem.

    (1994)

    Forrás: DIA — PIM

  • Csoóri Sándor: Vendégem és varázslóm

    Vendégem és varázslóm
    Ebben az átlátszó esőben
    nagyon magányos lett az erdő.
    Madarak torkában a lángot
    elfújta kedvetlen, hanyag szél.

    Állnak a lombok, mint lovak
    a szomorúság jászolánál;
    baljós tükröket rejt a hegyhát
    s bennük ég és föld öklelését.

    Ha nem élnél, most elaludnék
    s nem gondolnék semmi örömre,
    sem a víz citera-szavára,
    sem ágyékod villámaira.

    De fölkönyöklök nyavalyámból,
    az elmúlásból fölkönyöklök
    s téged látlak, egyetlen élőt,
    kiben a nyár még folytatódik.

    A nyár, mit az eső kioltott,
    akárcsak egy boglyatüzet,
    a nyár, mely olyan zaklató, mint
    a szerelem vagy mint a rózsák.

    Az évszakokat folytatod te
    azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
    ha fölnézel; ragyog a Nap
    s ki is nyílik, mint egy kapu.

    Ezen át lépsz be újra hozzám,
    vendégem és varázslóm vagy –
    Eláll az eső szívverése
    s a fű zöld parazsa fölizzik.

    Forrás: DIA — PIM

  • Füst Milán: Szózat az aggastyánhoz

    Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
    S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
    S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
    Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
    Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
    S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

    Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
    Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
    S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
    Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
    S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:

    Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
    Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
    Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
    Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
    Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.

    Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
    Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
    Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
    Hogy megszeresd új társaid
    S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
    S akikhez máris tartozol:
    Az elfeledtek árnyait.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: „Ha csontjaimat meg kelletik adni” (Arany)

    Vad iramban fut e vad fogat.
    És mintha biztos célba vinne, jó födél felé:
    Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe
    S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.
    Nem baj, nem sirok. – Oh fussatok hát vad lovak
    S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon,
    Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
    Ki ölni megy el, nem fél, – nem tekinti fenn a Teremtőt,
    Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?…
    De így szól: ez a rend! – Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom,
    Ki voltam éhes, mint a kigyók,
    Lusta, mint a krokodílus
    S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa
    S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben.
    Hát ennen balsorsodat siratod?
    Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt?
    Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban,
    Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
    És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé…
    S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnoszodat e világon s arról,
    Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Egy hellenista arab költő búcsúverse

    Ó én völgyem, hegyem,
    S ó én szép, barna feleségem,
    S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat,
    S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek,
    S félelmek anyja, te hármas Hekaté, –

    Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom,
    S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból
    S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam,
    Mert néma lettem, mint a föld,
    S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő
    S csontjaim porát a szél összeakavarja.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Útra kelni, messzi menni…

    Útra kelni, messzi menni…
    Idegenbe’ megpihenni…
    Hol találja őt a tél, a nyár?
    A fű is felvídúl talán, amerre jár…

    S az út mentén köszöntik őt a fák
    Füttyent a szél, biccent az ág
    S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
    Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
    Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
    Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
    Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
    S a dúrva végtelenben ver tanyát…

    Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
    Nincs több találkozás s a messzeségben
    Ki tudja, merre lesz a sírja majd?

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    érkezni bölcsen a világba,
    hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    s bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.

    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    s mind tovább… kamaszokként esvén szerelembe,
    gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    és mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek