Az újszegedi erdőben, avarban
A fűbe fekszem s nézem az eget.
Ilyen kék nem volt soha még s alattam
Oly bíborak se a falevelek!
Harkály kopácsol és rigó rikkant még
És a nap hervad, hervad nyugaton,
Ha most szelíden én ez őszbe halnék,
Fejedelmi volna ravatalom!
De jaj, még élek és még élni vágyom,
Botor, bolond vággyal, mely élni fél,
A falevél, mely finom ívbe rám hull,
Megnéz utolszor és jaj, elitél!
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
bokorból bíborban bútt elő
és lassan vonult a réten át
két fölpattant ajku szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
gőzölgő katonák jöttek reggel,
homlokukat rohamsisak ótta,
erős illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
1936
Forrás: Lélektől lélekig
Németh Lászlónak
Ama kései, tékozló remény;
az utolsó, már nem a földet lakja,
mint viharokra emelt nyárderű,
felköltözik a halálos magasba.
Forrás: Lélektől lélekig
Tóték alatt, az aljban
kidöntik az akácot,
mely legmesszebbre látszott.
Kérdeztem, hogy mi baj van,
szegény fa mért lakol,
hibás-e valahol.
És szívemet ütötte
a favágók szava:
kútgémnek kell a fa.
Tavasz van körülötte,
sugárzik rá az ég,
száz évig állna még
lombot, virágot ontva
és zengetné naponta…
a legszebb madarat…
de mostan, persze, persze,
tövére csap a fejsze
és csak a csonk marad.
Ledöntött, összerugdalt
sudarát elviszik,
itatja majd az udvart
s ő maga nem iszik,
robotban elgyötörve
néz le a kútgödörbe,
nyöszörgős, görbe, rút,
aszott, fekete rúd.
Jaj, régi, régi bánat,
hogy dőlni kell a fának,
hogy ég felé mutatni,
lombot, virágot adni,
dalolni nem elég.
Konyhára hasznot úgy hoz,
ha odaáll a kúthoz,
vagy üst alatt elég.
Végzet sikolt belőle,
mikor recsegve dől le.
Forrás: Lélektől lélekig
A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.
S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hivatlan északi szél,
bejő a zárt kapún át,
s hordozva hosszú gúnyát
söpörget, sárga levél.
Forrás: Lélektől lélekig
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Forrás: Lélektől lélekig
Anyám a föld alatt van
vigyázok, rá ne lépjek.
Nem tudom, mily alakban,
költi föl őt az élet.
Könnyű, soványka teste
nem tudom, hogy mivé lett.
Bogárka, búza lett-e –
vigyázok, rá ne lépjek.
Forrás: Szeretem a verseket
Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!
Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.
Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,
mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.
Húsvét van, mondják, újra húsvét –
Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –
ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,
hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.
Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,
hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,
pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,
hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.
Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú
himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,
disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?
már halottaink orrát harapják, nyög a gége.
Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,
virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –
lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,
de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül
s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Üdvözlet neked, te, szegény,
a búsképű költők
halhatatlan bandájában is elárvult!
Lángoló méhkas volt a melled
s viola-légbe épített
kastély a koponyád.
Meghajigált az Isten tulipánokkal,
nárciszokkal,
dobtad volna vissza kővel,
betyár-baltával,
ólombottal –
remény szegénylegénye,
sárga viasz-király,
a földönfutó füst volt a te országutad.
Feküdtél rózsalevelek
alá,
hová nem folyhatott be vér,
hová a hóhér
nem dughatta el kardját.
Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák
s a jövő indult világgá
a fűszálak a hegyén.
Tündérek és diákok poétája,
somogyi kanászoké!
hiába volt szép, bársonyos beszéded:
hamvas folyóid a pokolba folytak
és gyöngylepkéid
sírokra petéztek.
Se haza,
se király,
se szerelem,
csak a megváltó láz
s a Holdba fölszálló test
uralta a világot, mint az Isten.
De az is elveszett, szétszóratott.
Fekszel, csitíthatatlan halott –
Kár volt várnod boldogabb korokra,
korán meghalnak,
akik várakoznak.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
