Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kívánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
1965
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Fáradt-szelíden megy a Szépség –
felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.
Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.
Hideg sírással jön az éjjel –
a vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.
Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?
1926
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Ki a mezőre ballagok,
hol fű között virág terem,
virágok, szép virágaim,
be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
szívem reszket, keblem dagad. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Leülök a virág mellé,
és elbeszélgetek vele.
Szerelmet is vallok neki,
s megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
hogy érti jól szavaimat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon
nem a virág beszéde-e?
Csakhogy nem értjük, nem hat át
testünkön lelkünk fülibe;
szagolja csak s nem hallja meg
a test e szellemhangokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág
beszéde, annak dala ez,
s ha lényem durvább része a
sírban rólam lefejledez:
nem szagolom többé, hanem
hallom majd e szép dalokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala,
te lész majd ott bölcsődalom,
melynek lágy zengedelminél
tavaszonként elaluszom,
s következendő tavaszig
lelkem szép álmakkal mulat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Pest, 1847. április
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Látod, lassan elhervad
odakinn minden virág,
úttalan kóborlókkal
telik meg a világ…
Látod már sosem terem
több tiltott gyümölcs a fán,
csak a képek maradtak
emlékeink falán…
Látod nincs több ölelés,
a vágy hiába éget,
elvesztettük a jövőt,
a végső menedéket…
Hiába reménykedtünk,
hogy ne félj, minden rendben,
már egyedül kuporgok
a csóktalan csendben…
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
(ford.: Vas István)
A nap s az év az éjfélt érte el,
Luca hét órán át veti le csak
álarcát, kimerült a nap,
elszórt kis tüzeket lövell.
Már magába ivott
a vízkóros föld minden balzsamot,
az élet, mint ágy végén a halott,
lapul, de hozzám képest eleven:
a Sírfelirat vagyok mindezen.
Úgy nézzetek engem, ti, akik a
jövő tavasszal lesztek szeretők,
mint általános temetőt;
a szerelem-alkímia
engem már áthatott,
a semmiségből sajtolt párlatot,
hülye nyomorból, és most átadott
a nincs-nek, amely mindig visszavár,
s újjászült a hiány, homály, halál.
Mások mindenből kivonják a jót,
éltető lelket, formát, szellemet.
A szerelem lombikja tett
semmivé engem. Nagy folyót
sírtunk, és az egész
világ – mi ketten – fúltunk bele, és
két káosz lettünk, amikor kevés
volt nekünk, amik voltunk; néha meg
lelkünk elszállt s maradtunk tetemek.
Az ős-elixír-semmiből fakadt
létem, mikor ő meghalt (oly hamis
e szó!). Hisz tudnám magam is,
ha férfi volnék; célt, utat
az állat is követ
(ha az vagyok), de még a fák, kövek
is tudják, mi a vágy és gyűlölet;
s ha közönséges semmi, árny vagyok,
hol van a test s a fény, amely ragyog?
De Semmi vagyok; nem újul Napom.
Ti szerelmesek, most a gyönge Nap
a Bakhoz új kéjért szalad,
hogy majd vigadjatok nagyon
a kurta nyáron át.
Kedvesem ünnepli az éjszakát.
Hozzá készülök. Ez az óra hát
az ő számára hajnal s alkonyat.
Éjfélbe ért az esztendő s a nap.
Forrás: Magyar Bábel
Feküdtél sújtó fény alá:
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.
Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én,
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.
Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.
Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.
Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sújtó fény alá,
keltsen a fölismerés.
Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés,
amikor nincs kegyelem.
Forrás: MEK
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álmomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
És egy sírdomb, egy hamvveder,
még annyi se maradt.
Te már sehol se vagy, se föld
színén, se föld alatt.
Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álmomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.
Mert meg van ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.
Valahol együtt járhatunk,
talán egy régi nyár
kanyargó, kedves útjain,
a régi, régi pár.
A hídon túl kis gyalogút,
kökénybokrok szegik,
ott mennek ők! Hogy szeretik
egymást! Be jó nekik!
Forrás: MEK
Kék hamvadozását
Estéli sugárnak,
Mikor ifjú párok
Összébb bújva járnak,
S láttukra szívedben
Habot vet a rest vér,
– Vén bor hűs pincében –
Ismered-e, testvér?
Szidod-e, bölcs gúnnyal,
A nagy, sárga holdat,
Hogy sűrű sugára
Ócska szirup-oldat?
Puffadt, rossz citromból
Csurrant limonádé…
S nem fáj, titkon, íze,
Hogy már nem a szádé?
Csókíze a holdnak,
Holdíze a csóknak…
Mért lesz vége, pajtás,
Az ifjonti jóknak?
Színünk, ízünk, harcunk
Fakul, bomlik, vásik,
S helyünkre lopózik
Sok fiatal másik…
Morcosodunk, s bévül
Bennünk, a csontpadkán,
Szívünk is úgy gunnyaszt,
Mint egy öreg patkány;
Rosszkedvűn figyeli
Május tilinkóját,
Friss szívek hamelni
Víg patkányfogóját…
Ej-haj, jó kenyeres,
Szegjük fel nyakunkat,
Kurjants fel a holdra,
Ne hagyjuk magunkat!
Tudunk mi még rózsát,
Babért is aratni,
Hódolt gyönyörűség
Torkába harapni!
Hulljunk dali tánc közt,
Hogyha hullni kell már,
Múljunk ragyogás közt,
Hogyha múlni kell már,
Izzadt, bukó harcunk
Gyönyörűszép esten
Hűsítse halálba
A jó férfi-isten…
Forrás: Arcanum
Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, akiről nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
Diákkoromban mentem hozzá néha
az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
megbújtam nála a díványsarokba
és ámbratestét néztem, szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag
s nyakkendője egy vékony sárga szalag!
Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
forró fejed bután födi a föld el
s mint antik húgaid repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
nem tudni soha hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken,
halnak meg ők, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella oly szűzi és árva
A hajsütővas égett szaga fojtón
szállott köröttünk és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken merengő
kislánykezében egy olcsó napernyő,
a másikon, mint síró, árva démon –
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
egy elhagyott padon ül és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.
Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
mult és jövő, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
tündöklő jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze ürbe
s kis pille, a szobáját átrepülte.
Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.
Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem
Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.
Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.
Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.
