Címke: elmúlás

  • Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

    Minden nap esttel végződik.
    Minden zaj csenddel végződik.
    Minden valami semmivel végződik
    és holt betű lesz minden fájdalom.

    Csukják itt is, ott is az ablakot,
    értelmetlen sötét zsalu-szemek
    ölelik magukba arcomat.
    Minden nap estével végződik.

    Kaput keresek, hol nem áll angyal,
    egy szemet, mely nyitva maradt
    s azt mondja nekem: értelek.
    De minden zaj csenddel végződik.

    Ilyenkor a templomokat is bezárják,
    az Isten magára csavarja gomolygó,
    vastag, sokredős ruháját
    – minden valami semmivel végződik.

    Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
    a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
    a tücsök ciripel. Este lett.
    S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

    Forrás: PIM – Dsida Jenő összes versei

  • Ady Endre: Halottak napján

    Halottja van mindannyiunknak,
    Hisz’ percről-percre temetünk,
    Vesztett remény mindenik percünk
    És gyászmenet az életünk.

    Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
    Temetkező szolgák vagyunk!
    – Dobjuk el a tettető álcát:
    Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

    Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
    Undorít meg e sárgolyón…
    Hulló levelet hányszor feledtet
    A megváltó, a gyilkos ón!…

    Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
    Hogy vigasztaljuk önmagunk –
    – Dobjuk el a tettető álcát:
    Ma ünnep van, ma sírhatunk!

    1. november 1.
  • Kosztolányi Dezső: Régi szerelem

    Leszállt az est, künn a mezőkön árny van
    és szénsötét már-már a tiszta ég
    és a gomolygó, gőzölgő homályban
    bátortalanul egy kis csillag ég.

    Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,
    előttem áll a váró tinta, toll.
    S én elmerengek, tollam messze dobva
    s egy könny remegve szempillámra foly.

    Oly bús az est… A hold merengve kél fel,
    távolból édesen szól a zene,
    s néhány madár lefekvő éneke.
    És záporozva hull a rózsa, csók…
    Csak engemet fog által jégkezével
    egy visszajáró hófehér halott.

    Forrás: MEK

  • Áprily Lajos: Karácsony-est

    Tegnap harangszó hívogatott,
    fény-zuhatagban állt az oltár,
    míg lent a csendben, hó alatt
    aludt a temető, a holt ár.

    A város hangja messze szállt,
    s én ott ültem a szentmisében,
    szívemre hullt a fény, a csend,
    mint áldás Isten tenyerében.

    S most, hogy hazatértem, hallgatok,
    s a gyertyák lángja rám ragyog,
    s szemembe könnyet szór a fény:
    kincses kezem hogy lett szegény?

    A régi csillag rám nevet,
    de nem nevet úgy, mint régen,
    s a múltból int felém egy arc,
    s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.

    Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu

  • Radnóti Miklós: Tegnap és ma

    Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
    bokorból bíborban bútt elő
    és lassan vonult a réten át
    két fölpattant ajkú szerető;

    és ma bősz ágyúk, tapadó kerekekkel,
    gőzölgő katonák jöttek reggel,
    homlokukat rohamsisak ótta,
    erős illatok szálltak utánuk,
    férfisorsunk nehéz lobogója.

    (Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
    ó, hóhajú vénség, téged sem érlek el!
    a költő bokáig csúszós vérben áll már
    s minden énekében utolsót énekel.)

    Forrás: magyar-versek.hu

    Radnóti Miklós, háború, múlt és jelen, költői sors, elmúlás, férfisors, béke, tragikum

  • Somlyó Zoltán: És így telnek le napjaim

    Ó meddig, meddig léssz velem
    könnyek hajója: bánat?
    – A végtelenbe mész velem! –
    így válaszol a bánat.

    És bölcsességed mit akar
    sebes szívemmel, isten?
    – Hogy enyhüljön, míg hit takar! –
    így válaszol az isten.

    És így telnek le napjaim,
    ily szörnyű párbeszédben.
    Míg egyre forróbb lesz a kín
    s mind távolabb az éden.

    S a bánat sötét fejemen,
    mint gyászkoszorú, éget.
    S én mégis féltve őrizem
    ez élet-adta éket.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Álmok és búk kavicsai

    Magam előtt futok e júliusban,
    e langyos, hangos és ledér szivén
    decembereknek s hideg életemnek;
    így fut a táltos, megimádott mén.

    Mert éjjel fénnyel, milljó szép veszéllyel
    kifeslő reggelt várni: bús csoda.
    Mert korahajnal rekedt hanggal tölt meg
    és éjt remeg a reggel vánkosa.

    Ezért futok magam előtt egy fejjel,
    egy fejjel, amely nem szemrevaló,
    mert álmok és búk kavicsain lejt el,
    mint kisfiú alól a hintaló.

    Keresztutaknál vissza-visszabámul:
    meghorkant mén fut a vesztett csatábul!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reviczky Gyula: Télen

    Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
    Megint egy évet sírba zárnak.
    Lágy szemfedője hólepel,
    Bent lobogó láng fénye mellett
    Talán a szép nyárról csevegnek,
    Kiket fagy, hó nem érdekel.

    Ha zúg a szél, havat söpörve,
    Megtérnek csöndes házi körbe,
    Feledni szélvészt, zúzmarát.
    Ha künn a vihar egyre jobban
    Tombol, megfér egy kis sarokban
    Az ellenség s a jóbarát.

    Óh, mindig igy van e világba’!
    Kiket baj ér vagy sors csapása,
    Együtt busúlnak rendesen.
    Boldog, kinek van púha fészke,
    Ki, ha bu gond szállott fejére,
    Egy kis sarokba’ megpihen.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Balassi Bálint: Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról

    1
    Idővel paloták, házak, erős várak,
    városok elromolnak,
    Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság
    idővel mind elmúlnak,
    Tavaszi szép rózsák, liliom, violák
    idővel mind elhullnak,

    2
    Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
    idővel mind elvésznek,
    Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
    nagy idővel lehetnek,
    Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
    idővel porrá lésznek.

    3
    Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
    idővel tenger apad,
    Az ég is béborul, fényes nap setétül,
    mindennek vége szakad,
    Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
    egy helyiben más támad.

    4
    Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
    jóra fordul gyűlölség,
    Istentűl mindenben adatott idővel
    változás s bizonyos vég,
    Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
    nincs vége, mert égten-ég.

    5
    Véghetetlen voltát, semmi változását
    szerelmemnek hogy látnám,
    Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,
    könnyebbségemet várnám,
    Ezeket úgy írám, és az többi után
    Juliának ajánlám.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Jevgenyij Jevtusenko: Eltávoznak az anyák

    Áprily Lajos fordítása

    Eltávoznak az anyák rendre mind,
    eltávoznak tőlünk halkan,
    lábujjhegyen,
    mi pedig alszunk,
    jóllakottan, gondtalan,
    mikor nekik a szörnyű óra int.

    És az anyák nem hirtelenül mennek el –
    csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
    Különösen távoznak, s lassú lábbal,
    idő-lépcsőn járók apró lépteivel.

    Van úgy: idegünk értük megremeg,
    zajos születésnapot rendezünk,
    de ezekkel már későn érkezünk,
    ez őket
    s lelküket sem menti meg.

    S ők mennek mind egymásután
    és egyre távolabb.
    Nyúlnánk utánuk,
    ha felrezzenünk,
    de két kezünk csupán a levegőbe kap –
    üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!

    Elkéstünk, el.
    A szörnyű óra int.
    Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
    s nézzük: csendes és szigorú sorokban
    hogy távoznak az anyák rendre mind.