Címke: elmúlás

  • Füst Milán: Útra kelni, messzi menni…

    Útra kelni, messzi menni…
    Idegenbe’ megpihenni…
    Hol találja őt a tél, a nyár?
    A fű is felvídúl talán, amerre jár…

    S az út mentén köszöntik őt a fák
    Füttyent a szél, biccent az ág
    S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
    Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
    Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
    Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
    Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
    S a dúrva végtelenben ver tanyát…

    Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
    Nincs több találkozás s a messzeségben
    Ki tudja, merre lesz a sírja majd?

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    érkezni bölcsen a világba,
    hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    s bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.

    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    s mind tovább… kamaszokként esvén szerelembe,
    gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    és mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Gergely Ágnes: Esti imádság

    Én olyan nagyon jó vagyok
    mint öreg nyulak, öreg királyok.
    Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
    este nem ütnek meg a huligánok.

    Ha eljössz hozzám, én leszek
    nagy út után a vizesárkod.
    Mert olyan nagyon jó vagyok
    akár a víz, hogyha kívánod.

    Hullám fölött, hullám alatt
    elalszom majd, semmit se látok.
    Betakarják a szememet
    tátogató fehér virágok.

    1965

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Örök vers

    Fáradt-szelíden megy a Szépség –
    felette éhes, sunyi vércsék
    és csapja az út sárhabarcsa.

    Életet lehel fűnek-fának,
    de mint hajdan az Ember fiának:
    nincs ahová fejét lehajtsa.

    Hideg sírással jön az éjjel –
    a vándor tekint szerteszéjjel
    s veri zord alvók ajtaját.

    Köpenyegét, a bús-kopottat
    összehúzza és úgy kopogtat
    a szívünkön: szabad-e hát?

    1926

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Petőfi Sándor: A virágok

    Ki a mezőre ballagok,
    hol fű között virág terem,
    virágok, szép virágaim,
    be kedvesek vagytok nekem!
    Ha látom, mintha lyányt látnék,
    szívem reszket, keblem dagad. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Leülök a virág mellé,
    és elbeszélgetek vele.
    Szerelmet is vallok neki,
    s megkérdem: engem szeret-e?
    Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
    hogy érti jól szavaimat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    S ki tudja: az illat vajon
    nem a virág beszéde-e?
    Csakhogy nem értjük, nem hat át
    testünkön lelkünk fülibe;
    szagolja csak s nem hallja meg
    a test e szellemhangokat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Igen, az illat a virág
    beszéde, annak dala ez,
    s ha lényem durvább része a
    sírban rólam lefejledez:
    nem szagolom többé, hanem
    hallom majd e szép dalokat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Virágillat, virág dala,
    te lész majd ott bölcsődalom,
    melynek lágy zengedelminél
    tavaszonként elaluszom,
    s következendő tavaszig
    lelkem szép álmakkal mulat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Pest, 1847. április

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Katona Bálint: Csóktalan csendben…

    Látod, lassan elhervad
    odakinn minden virág,
    úttalan kóborlókkal
    telik meg a világ…

    Látod már sosem terem
    több tiltott gyümölcs a fán,
    csak a képek maradtak
    emlékeink falán…

    Látod nincs több ölelés,
    a vágy hiába éget,
    elvesztettük a jövőt,
    a végső menedéket…

    Hiába reménykedtünk,
    hogy ne félj, minden rendben,
    már egyedül kuporgok
    a csóktalan csendben…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • John Donne: Éjféli vers Luca napján, mert ez az év legrövidebb napja

    (ford.: Vas István)

    A nap s az év az éjfélt érte el,
    Luca hét órán át veti le csak
    álarcát, kimerült a nap,
    elszórt kis tüzeket lövell.
    Már magába ivott
    a vízkóros föld minden balzsamot,
    az élet, mint ágy végén a halott,
    lapul, de hozzám képest eleven:
    a Sírfelirat vagyok mindezen.

    Úgy nézzetek engem, ti, akik a
    jövő tavasszal lesztek szeretők,
    mint általános temetőt;
    a szerelem-alkímia
    engem már áthatott,
    a semmiségből sajtolt párlatot,
    hülye nyomorból, és most átadott
    a nincs-nek, amely mindig visszavár,
    s újjászült a hiány, homály, halál.

    Mások mindenből kivonják a jót,
    éltető lelket, formát, szellemet.
    A szerelem lombikja tett
    semmivé engem. Nagy folyót
    sírtunk, és az egész
    világ – mi ketten – fúltunk bele, és
    két káosz lettünk, amikor kevés
    volt nekünk, amik voltunk; néha meg
    lelkünk elszállt s maradtunk tetemek.

    Az ős-elixír-semmiből fakadt
    létem, mikor ő meghalt (oly hamis
    e szó!). Hisz tudnám magam is,
    ha férfi volnék; célt, utat
    az állat is követ
    (ha az vagyok), de még a fák, kövek
    is tudják, mi a vágy és gyűlölet;
    s ha közönséges semmi, árny vagyok,
    hol van a test s a fény, amely ragyog?

    De Semmi vagyok; nem újul Napom.
    Ti szerelmesek, most a gyönge Nap
    a Bakhoz új kéjért szalad,
    hogy majd vigadjatok nagyon
    a kurta nyáron át.
    Kedvesem ünnepli az éjszakát.
    Hozzá készülök. Ez az óra hát
    az ő számára hajnal s alkonyat.
    Éjfélbe ért az esztendő s a nap.

    Forrás: Magyar Bábel

  • Nagy László: Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sújtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sújtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.

    Forrás: MEK

  • Nadányi Zoltán: Te már sehol se vagy

    A kezedet már nem adod,
    a szádat nem adod
    és a ruhámon nem hagyod
    az édes illatod.

    Álmomban is, jaj, mindig oly
    hideg vagy, csupa fagy.
    Már elhagytál álmomban is.
    Te már sehol se vagy.

    És egy sírdomb, egy hamvveder,
    még annyi se maradt.
    Te már sehol se vagy, se föld
    színén, se föld alatt.

    Csak nézek és találgatom,
    hol az én kedvesem.
    Álmomban, ébren egyre csak
    keresem, keresem.

    Mert meg van ő, tudom, tudom,
    csak elmaradt, de hol?
    És addig, addig keresem,
    én se vagyok sehol.

    Valahol együtt járhatunk,
    talán egy régi nyár
    kanyargó, kedves útjain,
    a régi, régi pár.

    A hídon túl kis gyalogút,
    kökénybokrok szegik,
    ott mennek ők! Hogy szeretik
    egymást! Be jó nekik!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: Arcanum