Címke: elmúlás

  • Radnóti Miklós: Szerelmes vers

    Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
    majd hűvösen int s tovaúszik.
    És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
    permetegén ragyog által a kék.
    Sárgán fut az ösvény,
    vastag avar fedi rég!

    Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
    már csöppen a csönd a falakról,
    engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
    hull a levél, közelít a fagy és
    eldől a merev rét,
    hallod a halk zuhanást.

    Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
    s nem szeretek már soha mást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Szonett a szerelemért

    Néha feledem, hogy időnk véges,
    hogy szeretni itt a földön van jussom.
    Míg ver szívem, míg érezni képes,
    míg szép szívedbe magamat rajzolom,
    míg tegnapom igaz holnapra ébred,
    s hinni tanul bennem a kétkedés,
    míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
    s mosolyod örökre elmémbe vés,
    addig tudom, hiába nem éltem,
    s lelket sem koloncnak adott az ég,
    nem baj, ha a vég korán jön értem,
    csak téged engedjen szeretni még.
    Futnak a napok, s vele az évek,
    most kell szeretnünk, nincs másik élet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
    Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
    Matróz hajóra kap.
    Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
    S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
    És sír, zokog a hab.

    Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
    Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
    S hallják a síri neszt.
    A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
    Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
    S búsan beszélni kezd.

    Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
    A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
    Az éjbe mindenütt?
    Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
    S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
    Könnyük van s nincs szemük.

    Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
    Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
    Csap rá, gyönggyel tele,
    Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
    És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
    A víz vad élete.

    A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
    Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
    Hollócsapat riog.
    S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
    A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
    Ordítnak a sírok.

    Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
    Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
    Sunyítva útra kél?
    S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
    Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
    S halálra kong a szél?

    Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
    És látod az úton, bozontos lombon által,
    Temetés mégy alant,
    Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
    Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
    Ó mondd, kié e hang?

    Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
    Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
    Nem fojt el semmise?
    A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
    A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
    Mi e bús gyászmise?

    Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
    Min az egész világ minden lármája áthat,
    S zátonyzúgás követ.
    A billentyűknél a Halál ül, odabújva
    S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
    Koporsód, sírköved.

    Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Szakály Éva: Uram, ma lettem nyolcvanéves

    Uram, ma lettem nyolcvanéves
    Túl gyorsan múltak el az évek.
    Még oly sokat szeretnék tenni,
    Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

    A pár kis tervem, mi még lenne,
    Ha tán több időt igényelne,
    S egy év nem lenne elegendő,
    Add, hogy hadd legyek nyolcvankettő.

    Jó lenne még sokat utazni,
    Újabb helyeket látogatni,
    Halálom perce még tán várhat,
    Megérhetném a nyolcvanhármat?

    Uram, Te látod a világot,
    Gyorsan jönnek a változások.
    Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
    Esetleg lehetnék nyolcvannégy.

    És ahogy a technika halad,
    Sok újat lát, ki élve marad,
    Még oly sok minden ideköthet,
    Úgy örülnék a nyolcvanötnek!

    Az emberiség sokat tehet,
    A világ oly csodás hely lehet,
    Jó annak, aki itt maradhat,
    Nem olyan sok az a nyolcvanhat!

    Tudom, Uram, hogy sokat kértem,
    Hisz oly szép lehet fenn az égben.
    S én mégis arról tervezgetek,
    Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

    Elfáradok a hosszú úton,
    El is kések majd sokszor – tudom.
    Tudasd velem, ha meggondoltad,
    Betöltöm-é a nyolcvannyolcat.

    Addigra már oly sokat láttam,
    Emlékeimet regisztráltam.
    Mily nagy kár lenne, ha elmennék,
    Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

    Már igazán csak egyet kérek,
    Uram, ne vedd szemtelenségnek,
    Éveim száma kerek lehet,
    Ha meglátnám a kilencvenet.

    És hogyha ezt már megengedted,
    S ezt a lépést értem megtetted,
    Neked már úgyis mind egyre megy,
    Könnyen lehetnék kilencvenegy.

    Minden szemérmet félreteszek,
    Hogyha még egyet kérhetek,
    Tudom, ez a kor hajmeresztő,
    De hadd legyek kilencvenkettő.

    Úgy megszoktam az életemet,
    És hátha lesz még, ki megszeret,
    Ki pótolná elvesztett párom,
    Ha lehetnék kilencvenhárom.

    Addigra már reszket a kezem,
    De ha még helyén lesz az eszem,
    A magas kortól én nem félek,
    Megadod a kilencvennégyet?

    A korra nincsen szabadalom,
    Számításom megtalálhatom.
    Ha őrködsz egészségem fölött,
    Akkor lehetnék kilencvenöt.

    Manapság már hallani olyat,
    Emberekről készül másolat,
    Ezt talán én is megvárhatom,
    Segíts át a kilencvenhaton.

    Ha még hirtelen meg nem halok,
    Kis vagyonkámmal rendben vagyok,
    Elég lesz talán még egy évig,
    Kihúzhatnám kilencvenhétig?

    Hála Neked, nagy a családunk,
    Még pár dédunokát is várunk.
    Láthatnám őket? – ugye azt mondtad
    Megadod a kilencvennyolcat.

    Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,
    Megköszönöm a sok esztendőt.
    És még kérem, tán el sem hiszed,
    A kilencvenkilencediket.

    Még egy év és akkor valóban
    A népek azt mondhatják rólam:
    „Ez aztán igen szép kort ért meg,
    Hisz tegnapelőtt volt száz éves!”

    Uram, az életet Te adod,
    Úgy veszed el, amint akarod.
    Nem is zavarlak többet Téged,
    Ne vedd komolyan, amit kérek –
    Csak beszélgetni vágytam véled.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csukás István: Elfüstöltem ötven nyarat

    Elfüstöltem ötven nyarat,
    ötven hósipkával lefödtem,
    egyre több, ami kívül maradt,
    egyre több van már mögöttem,
    röstellem, de sehogy sem akaródzik
    bennem a lélek megöregedni,
    vígan viszket és vígan vakaródzik,
    indulna mindent újrakezdeni –
    „No, te lélek! – így intem óva –
    légy bár büszke és szabad,
    röpködni a madár dolga,
    miránk szájat a semmi tátogat,
    komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
    mint a köhögős őszi reggelek,
    lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
    mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
    Isten lehelete sem lesz elég,
    hogy még egyszer újra felmelegítsen,
    hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
    azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
    Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
    e mindent elrontó savanyú dohogással,
    röpülj vígan és légy halhatatlan,
    s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Tegnap még hó esett

    Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég,
    nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva
    a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó,
    de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg
    a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír
    csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert,
    az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók
    tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik
    már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is
    a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott
    naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek
    ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa,
    ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik,
    ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb
    s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök
    napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van,
    télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna,
    nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne,
    vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni,
    s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem,
    mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy
    vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök
    a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk,
    s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe
    benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi,
    mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi
    változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk,
    s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert
    a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

    (Csoóri Sándornak)

    vannak vidékek ahol nyáron is
    a kút melletti vályú alján
    reggelre megszajzik a víz
    megköt a színe
    akár a kiöregedett
    szavakon az emlékezet
    horkanva hőköl vissza
    a gyanútlan kis tavaszi csikó
    pikkelyeket prüszkölve
    inal anyjához

    korai őszt
    hosszú kemény telet csárogva
    rugaszkodnak tova a csókák

    alázuhan az első
    diólevél
    s hulltában
    hóharmat-verte halántékú
    férfi vállára
    nehezül: szárnyul

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A kutya

    Ismersz-e, mondd?
    A bundám barna volt,
    fehér sáv volt a homlokomon,
    mint a lámpás a pejlovakén
    és mint az égen a Hold.
    Mozgott a fülem,
    amikor rászállt a légy.
    Mozgott az orrom,
    amikor szaglásztam a légy után.
    Emlékszel?
    Te még síró-baba voltál.
    Én ott bóklásztam a bölcsőd körül…
    elkergettem a kotlóst,
    hogyha feléd közelített.
    Később
    a hátamon is lovagoltál.
    Egyszer le is estél.
    Engem raktak meg a rémületben.
    A kezedből ettem.
    Kicsi kezed volt, halványpiros
    és néha sáros, néha homokos.
    Egészben nyeltem le a falatot,
    nagy-nagy, falánk kutya voltam.
    Ismersz-e?
    Egyszer… világos este volt…
    telihold…
    vonítottam az égre, a Holdra.
    Árnyékom hosszan úszott utánam…
    mint mikor ló pusztult a háznál
    és elcipeltem a belet.
    Hallottam a hangodat akkor,
    elővágtattam a kazlak közül,
    táncoltam melletted, ugattam.
    Emlékszel?
    Aztán, éjjel
    a kertek közt csavarogtam.
    Doronggal hátba vágtak akkor.
    Elgörbült a gerincem,
    a bundám mocskos lett és fakó.
    Beteg kutya lettem.
    Agyonlövettek.
    Akkor, vacsoránál
    csak lassan járt a szájakhoz a villa.
    A kisasztalnál ültél te külön.
    Kip-kop…: s lábaiddal
    harangoztál nekem,
    kipi-kop.
    Emlékszel?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: A XC. zsoltár

    …Az embereket Te meg hagyod halni

    Nem volt alkonyat, tavasztól késő
    őszig, hogy ne zsákkal a hátán
    láttuk volna törékeny s egyre
    töpörödő alakját.
    Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
    csalánt, répalevelet, tököt,
    mikor minek volt szezonja.
    Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,
    nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
    mint egy pendelyest, gyámolította.
    Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
    aratott virradattól alkonyatig
    – még kaszált is a háborúk idején –,
    alkonyatkor vette a zsákot és
    újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
    hogy neki mennyit kell mennie:
    – Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
    szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta
    korcbahúzott szájjal, melyben a fogak
    már rég csonkra vástak, mint
    azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
    néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
    főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
    minden valamirevaló háznál a kapának
    ismer a gyermek is.
    – Nem volt nekem, istennek hála, bajom
    soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam…
    – Nem voltam én, jó órában legyen mondva,
    még egy percig se soha fekvő beteg…
    csak a lábam, s a hátam, de majd csak
    magához szólít az Úristen egyszer – s már
    kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,
    bejárta a fél határt, innen is, onnan is
    szedegetve. Ezek a jóleső kis bűnök:
    egy-két marék ez-az a máséból, talán
    ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása
    ezért a szégyellnivalóan hosszú
    életért, melyből az Úristen, úgy látszik,
    nem akarja már elszólítani.
    Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
    s a száz között, lefordult válláról a zsák.
    Nem is próbálta visszavenni, otthagyta
    a kapuban, szólt a fiának, hogy
    menjen a papért s a zsákot is jöttiben
    hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely
    mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott
    a szomszédasszonyért és csöndesen
    sírdogálva lefeküdt.
    Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,
    rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette
    moslékos kezét a kötényébe.
    – Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte
    még hetekig aztán –, amikor hallom:
    végem van, Irma! Ezt mondta: végem van –
    most már a könnyeit törölgette –, éppen
    ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja
    olyan volt, mint amikor szegény fiát,
    a másodikat, akkor is engem kiáltott…
    hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert
    a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)
    – Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,
    hogy igazat kiáltott.
    Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,
    meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.
    – Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek
    hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.
    Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge
    lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.
    – A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy
    holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve
    az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.
    – Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok
    úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.
    Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett
    az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem
    akart lemenni a torkán.
    – Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,
    nem tudom megrágni már az Úr testét sem.
    – Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja
    ez egyszer az Isten.
    – Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már
    ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer
    lánykorában.

    Az ösvényei még várták egy darabig, aztán
    kezdtek lassan füvesedni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Búcsú egy régi baráttól

    Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
    A szél elfújta léted és neved.
    Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást…
    Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

    Felrémlik néha-néha kedves arcod
    Egy-egy borultas őszi alkonyon.
    A remény olcsó, a hit drága jószág:
    Hogy élsz, remélem, hinni nem tudom.

    Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
    S sötéten leng az omladó falon,
    Káprázó szemmel szinte-szinte látom,
    Te nézel be hozzám az ablakon.

    Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
    Bús ködpalástban te jársz, kedvesem,
    Foszló árnyékod látom átsuhanni
    A dérrel hintett, fáradt kerteken.

    De lám, az ég oly szürke, szürke egyre
    És nem idézi kérdő kék szemed…
    Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
    Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

    Forrás: Lélektől lélekig