Címke: elmúlás

  • Áprily Lajos – Keresni fogsz

    Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,
    csak mélabúd halálos húrja szól.
    Beleijedsz a süket végtelenbe,
    keresni fogsz, és nem leszek sehol.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tóth Árpád: A fa

    Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
    Mint hajlik a patakon át,
    Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
    Hogy benne társad ne keresd?

    Már ága közt az arany napot
    Nem tartja, madara elhallgatott,
    Virága nincs már, sem gyümölcse,
    Ó mégis áll, az alkony bölcse,

    Mint a tűnődő, ki ily estelen
    A végtelen titkába elmerül,
    És testtel is szelíden arra dűl,
    Amerre lelke vonja testtelen…

    Forrás: szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Fagyöngy

    Ha könny a gyöngy:
    A fagyöngyök az erdők könnyei,
    Parányi könnyek, mozdulatlanok,
    Fák sudarára fagyott sóhajok,
    Az erdő gyöngybe fagyott bánata,

    Élősködők, mint minden bánat,
    Amely az élet üterére támad
    És lassan, észrevétlen
    Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

    Forrás: szeretem a verseket

  • ÁprilyLajos

    INTÉRIEUR

    Ősz könnyezik az ablak üvegén.

    Ketten vagyunk: a kályhatűz meg én.

    Alig pislákol bennem már a dal,

    de a tűz dala milyen fiatal!

    Ülök s öregesen bóbiskolok –

    a bükkfatűz hogy dalol és lobog!

    Forrás: szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Síremlék

    Engem nem látott senki még. S az évek
    suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
    hullott le rólam: mégis csupa fátyol
    a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

    Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
    Próteuszként változom és elomlok,
    mint síma hab. Óh változom s elomlok
    míg élek, s minden marokból kisiklom.

    De ha meghalok, kikelek mezítlen
    koporsómból, sírom fölé örökre
    szobornak állni s maradva örökre
    láthatóan, mozdulatlan és mezítlen.

    Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
    A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
    árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
    s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Babits Mihály: SUNT LACRIMAE RERUM

    Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
    hogy sírnak a szobámban nesztelen;
    sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
    bús lelküket kitárják meztelen.
    Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
    ki járna a sötétben eleven?
    De én, szobáknak baglya, nézem őket,
    örülve, hogy van, aki sír velem.

    Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
    silány terhét emelni únja már.
    Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
    gyötrelmes éjet önmegadva vár.
    (Keresztény rabnő várhat így az éjre,
    bírván basája undok, únt kegyét.)
    A vén karszék némán húzódva félre
    bús daccal tölti bársonyos begyét.

    Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
    szegekre fölfeszített vértanuk,
    s mint este egyedül maradt cselédek,
    sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
    Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
    süket szemek, sötétbe zárt rabok,
    halottlan-holtak és örökre lárvák,
    léttelen lények, tompa darabok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Weöres Sándor: Ballada három falevélről

    Lehullott három falevél
    észrevétlen az őszi ágról.

    És jött a szél, a messzi szél,
    egy messzi, másik, új világból –
    Elröpült három falevél
    – – – – – – – – – – – – – –

    Az egyik magasba vágyott:
    talált a felhők közt új világot,
    emelte, emelte a szél.

    A másik rohanni vágyott:
    magasba hágott és mélybe szállott,
    sodorta, sodorta a szél.

    Harmadik szédülni vágyott:
    szemét lehúnyta, semmit se látott,
    kavarta, kavarta a szél.

    Lobogott három falevél.
    – – – – – – – – – – – – – –

    Lehullott három falevél
    tehetetlenül a világból.
    Ott lenn a sár, fekete, mély –
    ki emel fel az őszi sárból,
    ti szegény három falevél?

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • József Attila: Gyöngy

    Gyöngy a csillag, ugy ragyog,
    gyöngyszilánkokként potyog,
    mint a szöllő, fürtösen,
    s mint a vizcsepp, hüvösen.

    Halovány bár a göröngy,
    ő is csámpás barna gyöngy;
    a barázdák fölfűzik
    a bús földet diszitik.

    Kezed csillag énnekem,
    gyenge csillag fejemen.
    Vaskos göröngy a kezem,
    ott porlad a sziveden.

    Göröngy, göröngy, elporlik,
    gyenge csillag lehullik,
    s egy gyöngy lesz az ég megint,
    egybefogva sziveink.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Vörösmarty Mihály: Éj-monológ

    Sötét és semmi voltak: én valék,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
    És a világot szültem gyermekűl.
    Mindenható sugárral a világ
    Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
    A semmiségnek pusztaságait,
    S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
    A Mind, előállt. Hold és csillagok,
    A menny csodái lőnek bujdosók
    Kimérhetetlen léghatárokon.
    Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
    A test megindúlt, tett az új erő,
    S tettekkel és mozgással gazdagon
    Megnépesűlt a puszta tér s idő,
    Föld és a tenger küzdve osztozának
    Az eltolt légnek ősi birtokán;
    Megszünteté a tenger habjait,
    S melyet haraggal ostromolt imént,
    Most felmosolyga mélyiből az ég;
    S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
    Virágruhába öltözött a föld.

    A por mozogni kezdett és az állat,
    S királyi fejjel a lelkes porond,
    Az ember lőn, és folytatá faját,
    A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. –
    Sötét és semmi vannak: én vagyok,
    A fény elől bujdokló gyászos Éj. –

    A féreg, a pillanat búboréka,
    Elvész; idő sincs mérve lételének.
    Madárt a szárny, a körmök állatot
    Nem váltanak meg, kérges büszke fát
    Letesznek századoknak súlyai.
    Az ember feljő, lelke fényfolyam,
    A nagy mindenség benne tűkrözik.
    Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
    Merőn megbámúl földet és eget;
    De ifjusága gyorsan elmulik,
    Erőtlen aggott egy-két nyár után,
    S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

    Kiirthatatlan vággyal, amig él,
    Tűn és tünődik, tudni, tenni tör;
    Halandó kézzel halhatatlanúl
    Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
    Még a hiúság műve van porán,
    Még kőhegyek ragyognak sírjain,
    Ezer jelekkel tarkán s fényesen
    Az ész az erőnek rakván oszlopot.

    De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
    Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
    Fáradtan ösvényikből a napok
    Egymásba hullva, összeomlanak;
    A Mind enyész, és végső romjain
    A szép világ borongva hamvad el;
    És hol kezdve volt, ott vége lesz:
    Sötét és semmi lesznek: én leszek,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Áprily Lajos – Dísztelenül

    Nem versenyeztem s nem nyertem soha,
    hagytam, hogy a díszt más futók keressék.
    Síromnak is elég a föld moha.
    Az én díszem a teljes dísztelenség.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig